www.arpadhir.hu, legfontosabb hirek www.arpadhir.hu, legfontosabb hirek www.arpadhir.hu, legfontosabb hirek www.lelkiismeret88.hu, legfontosabb hirek www.lelkiismeret88.hu, legfontosabb hirek

URUK
  VISSZA KELL TÉRNÜNK A MÚLTHOZ,
  HOGY A JÖVŐT LÁTHASSUK
  MAGYAR ŐSTÖRTÉNELEM
  E-MAIL: manager@Magyarság.org   
  

URUK
AUTONÓMIA - TRIANON -
JOGI HELYZET
ELŐRE HOGYAN CSINÁLJUNK EGY
NEMZETI PÁRTOT
THE HUNGARIAN CONSTITUTION A MAGYAR ALKOTMÁNY
www.arpadhir.hu www.arpadhir.hu www.arpadhir.hu www.lelkiismeret88.hu, legfontosabb hirek www.lelkiismeret88.hu, legfontosabb hirek
                                                                                                                     
 
Siklósi András
Trianon átkos öröksége

Európa legcsodálatosabb országába hentesbárddal vágott a trianoni diktátum. Máig azt híresztelik, hogy a nemzetiségi elnyomás és a háborúvesztés okozta. Pedig ez csak féligazság, vagy inkább hazugság. Nézzük a tényeket. A háborút valóban elvesztettük, de emiatt egyetlen szövetségesünket sem csonkították meg ennyire, még a törökök is megvédték magukat. Csakhogy mi eldobáltattuk katonáinkkal a fegyvert, s védtelenül álltunk az oláh, rác, tót hordák betörésével szemben. Cáfolat nélkül tűrnünk kellett aljas mocskolódásukat, a ránk zúdított képtelen követeléseiket, s tétlenül néztük a Nyugatra ömlesztett propagandájukat. De még ez sem lett volna elég. 1919-ben kitört a gyülevész liberális, kozmopolita, internacionalista moszkoviták vezette vörösterror. Ezeknek a nemzetgyilkos, tehetségtelen, karrierista és parazita férgeknek köszönhetjük a vesztünket.
Az sem igaz, hogy a „békéért” felelős nagyhatalmak nem ismerték a magyarországi helyzetet. Nagyon is tisztában voltak vele, csakhogy mindörökre példát akartak statuálni a bolsevizmus ellen. A legképtelenebb csalások, hamisítások ellenére próbálták a törvényesség látszatát kelteni. S ami a nemzetiségi politikánkat illeti… Már Szent István törvényben biztosította („Az egynyelvű ország gyenge és törékeny.”) népeinek egyenjogúságát. Mi vezettük be először a vallásszabadságot, s mindenkinek anyanyelvű iskolákat adtunk. Amíg Európában tűzzel-vassal irtották a nemzetiségeket (lásd franciák, spanyolok!), addig nálunk fölemelkedtek, művelődtek, gyarapodtak és szaporodtak. Úgy is mondhatjuk: a fejünkre nőttek. Mi soha nem toroltuk meg sem az 1849-es, sem a trianoni vérengzéseket, sőt megtiltottuk a kisebbségek fizikai és lelki elnyomását. Mert hittünk benne, hogy saját nemzeti méltóságunk biztosításához elengedhetetlen a mások önbecsülésének tisztelete. Ezt a szellemi-erkölcsi töltést hordozzuk mi a génjeinkben évezredek óta. Kár, hogy ebben aligha találunk partnerekre. De hogyan is várhatnánk megértést, minimális emberi-nemzetiségi jogaink megvédését azoktól, akik galádul szétszabdaltak, felosztottak bennünket.
Európa újrarendezése nem képzelhető el a magyar kérdés megnyugtató megoldása nélkül. Tűrhetetlen, hogy népünk milliói ellenséges államokban kényszerüljenek élni. Az unalomig ismételgetett eszme, a nemzetek önrendelkezési joga is megkívánja a magyarság egységes, önálló állami létét. 1100 éves hagyományaink nem merülhetnek feledésbe, hiszen ezek fűzik össze a világban szétszórtan élő magyarságot.
A magyar sorskérdések szinte reménytelenül nehezek, megoldásuk csak példamutató helytállással és összefogással lehetséges. Évszázados korparancsunk: szükség szerint alkalmazkodni a nagy népekhez, s a körülöttünk élő kisebbekhez; de lehetőség szerint fölvállalni és továbbvinni a magunk magyar ügyét. Miként a többiek, mi is szabad emberként és szabad nemzetként kívánunk élni. Ezt a jogunkat senki sem vonhatja kétségbe. Ezért ha kell, harcolni fogunk, s kitörünk a reménytelenségből. Ennek eredményétől függhet egész Európa sorsa is. Hiába ágálnak ellene a rosszhiszemű ostobák. Bízzunk a sikerben. Bízzunk a még lappangó vezérekben s az ártatlan magyar néptömegek erejében. Különben „fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.
Trianon elfogadhatatlanul rendezte országok, nemzetek sorsát, milliókat taszított kisemmizett kisebbségi sorba. A nagyhatalmi imperializmus mellett utat nyitott a kisállamok imperializmusának. Önrendelkezés helyett csak kisebbségvédelmi jogokat adott, de megvalósításukkal senki se törődött. Így a „béke” kezdettől sikertelen volt. Mert a tartós biztonság nem engedheti, hogy népekkel dobálózzanak, s fütyüljenek hitükre, akaratukra, igazságosság, szabadság és jogegyenlőség iránti vágyukra. Súlyos felelősség terheli mindezért – a kisantant utódállamain kívül – elsősorban Franciaországot, Angliát, de az Egyesült Államokat is. Még az ilyenkor kötelező népszavazást is megtagadták tőlünk. 1920-ban így elcsatoltak 234745 km˛-t (területünk közel 3/4-ét), 13096100 fő összlakosságot, köztük 3328300 magyar anyanyelvűt (népünk 1/3-át). Ebből Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia kapta a legtöbbet, lényegesen kevesebbet Ausztria, s elenyésző mennyiséget Lengyelország, ill. Olaszország. Magyarországnak maradt 92916 km˛ és 8 millió lakos.
A Trianon utáni időszakban a kapitalizálódás s a gazdasági válságok miatt fokozódott a nép nyomora, s a „keresztény-nemzeti”, valójában konzervatív-feudális-klerikális Csonkaországban általános visszaesés következett be. Teljesen lerongyolódva, szándékunk ellenére, egy fanatizált „szövetséges” oldalán kényszerültünk az új háborúba. Egy hasonlóan elszánt, hódító birodalom ellen így nem lehetett meglepetés a katasztrofális vereség. A megbomlott idegrendszerű, igazságtalanságoktól fekélyes „úri Magyarország” ezzel – egy véres apokalipszis után – kiszenvedett. Feláldozta magát egy olyan szövetségesért, amely kötelezettségeit vele szemben már régen megszegte. Mindent egybevetve: a Horthy-rendszer összes szociális és egyéb visszásságával együtt is elsőáldozók bálja volt az utána következő, a legborúlátóbb várakozásokat is messze alulmúló bolsevizmushoz képest. Eléggé el nem ítélhető módon a győztesek engedélyezték Magyarország szovjet megszállását, és gyakorlatilag gyarmati-csatlósi sorba süllyesztését. (Jalta, majd Párizs volt a 2. Trianon!)
Soha nem látott alvilági erők törtek a felszínre, a társadalom legaljasabb söpredéke, közönséges banditák és maffiózók ragadták kezükbe a hatalmat. A szocializmus és kommunizmus építése ürügyén minden emberit eltiportak, s totális, önző, gyilkos szellemi rabszolgaságot teremtettek. Elkobozták a magántulajdont, bevezették a terrort: az eltérő véleményeket s a szembenállást elbocsátással, deportálással, börtönnel, akasztófával honorálták, de a csöndes visszahúzódást is megtorolták. Egyedül a magyarság kelt fel rémuralmuk ellen 1956-ban, miközben egész Közép-Kelet-Európa birka módjára tűrt és hallgatott. Az össznépi forradalom és nemzeti szabadságharc soha be nem gyógyítható rést ütött a kommunizmus leronthatatlannak hitt falán.
Kegyetlen vérengzések után megkezdték az ország rendőrállammá és pártállammá „konszolidálását”; az idegen érdekeket képviselő, szolgalelkű, tehetségtelen pártcsinovnyikok nyakunkra ültetését, hitünk és nemzeti tudatunk sárba tiprását, a társadalmi erkölcs és a kulturális értékek megsemmisítését. Tönkretették a mezőgazdaságot, a könnyűipart, s nyersanyag nélküli nehézipart, szovjet mintájú kolhozokat és tanácsrendszert szerveztek. 30 éven át folyamatosan lopták a közvagyont, s hazaárulással mesés kincseket gyűjtöttek. Az orosz szuronyok árnyékában úgyszólván tökéletesen működő elnyomó gépezetet sikerült létrehozniuk. Virágzott a protekció, a megfélemlítés, a besúgás, a zsarolás, a korrupció, a csalás, a hazugság és az elvtelen megalkuvás. Állig ért a nemzeti adósság, a lelketlenség és a kultúrmocsok. Egyidejűleg tudatos, körmönfont támadás indult a magyar élet ellen: békeidőben páratlanul barbár népirtás kezdődött, amely még ma is tart, és örökre kiheverhetetlen károkat okozott a nemzetnek.
Ma a többség tudatzavarban szenved, és se megfelelő történelmi, se elfogadható nemzettudata nincs; de még önsorsával összefüggő jövőtudata és veszélytudata sem. Egész népünk beteg, s primitív biológiai szinten tengődik. A magyar társadalom sok vészterhes problémája közül a népesség fogyása a legsúlyosabb. Ma 10 millió 70 ezren vagyunk, vagyis 700 ezerrel (azaz 6,5 %-kal) kevesebben, mint 10 évvel ezelőtt. A háború óta soha ilyen alacsony nem volt a születés. Világelsők vagyunk az öngyilkosságban! Romlik az egészségi állapot, sok a korai halál. Terjed az alkoholizmus, a drogfogyasztás, a koraszülés, nő a szellemi és testi fogyatékosok, az idegbetegek és depressziósok száma. Rohamos az elöregedés.
1990-ben összeroskadt a világkommunizmus. Hazánk élen járt ebben a küzdelemben, s joggal reméltük, hogy végre az emelkedő nemzetek sorába lépünk. A parlamenttől és a kormánytól az elnyomottak felemelését, az üldözöttek rehabilitálását, az elkobzott tulajdonok visszaadását, a rablók és gyilkosok felelősségre vonását vártuk. Nem csodákat, csak igazságtételt; nem jólétet, csak tisztes megélhetést. Azóta sajnos kiderült: szó sincs semmiféle rendszerváltásról, csak elitváltás történt a hatalom csúcsain. Akik tönkretettek bennünket, ma is „vezetőink”. A nép tehetetlenül sodródik végzete felé. A helyzet napról-napra aggasztóbb. A lakosság életszínvonala, a dolgozók foglalkoztatottsága folyamatosan romlik. Állandóak az áremelések, elviselhetetlenek az adóterhek, úgyszólván stagnálnak a bérek. Küszöbön áll a katasztrófa és a teljes gazdasági-politikai összeomlás.
Keresztény értékek és erkölcsi normák nélkül, önfegyelem hiányában a liberalizmus anarchiába, majd újabb zsarnokságba torkollik. A demokrácia lényege a rend és a szabadság, valamint a jogok és kötelességek egyensúlya. E nélkül nem lehet új gazdaságot és társadalmat építeni. E nélkül mindent elönt a szenny és a káosz, s győz a dekadencia, a középszer és a politikai szélhámosság. Mivel Trianon ma is súlyosan nehezedik ránk, hozzá kell látnunk, hogy sok évezredes kultúránk kincseit napfényre hozzuk. Passzív kesergés helyett ebből táplálkozva dolgozzunk országunk megerősítésén, nehogy az erősebbek teljesen összeroppantsanak! Izmosodnunk kell belül, s tartani kell magunkat kívül. Meg kell oldanunk belső problémáinkat, s meg kell maradnunk minél teljesebben a világban. Könnyhullatás és kardcsörtetés helyett következetesen cselekedjünk itt benn, s ezzel kifelé is nőhet tekintélyünk.
Alapjában valamennyien egyet akarunk, szívünk egy közös célért dobog: az agyongyötört, megalázott, legázolt magyarságot szeretnénk fölemelni és igazságot szolgáltatni neki. Mert ha van nép a világon, amely ezt megérdemli, úgy a magyarság az. A mi fajtánk, a mi vérünk, a mi nemzetünk. Éljen akár a Csonkaországban, akár a Kárpátok alatt, akár messzi égtájakra száműzve.
Zivataros korban sínylődünk, nagy idők szelét érezzük. Nem rajtunk múlik, hogy csupán tehetetlen szemlélők, s nem aktív résztvevők vagyunk. Ezekben az években, évtizedekben talán századokra eldől a világ s benne hazánk sorsa. Mindent meg kell tennünk, hogy talpra állítsuk a nemzetet. Hogy visszaadjuk elrabolt életkedvét. Hogy bekötözzük vérző sebeit.
Aligha szólhatunk bele a „nagyok” dolgaiba. Nem dédelgethetünk hiú álmokat, de büszkén be kell töltenünk küldetésünket. Mindenekelőtt meg kell maradnunk, s meg kell gátolnunk, hogy ellenségeink elsöpörjenek vagy gályarabbá alacsonyítsanak. Dicsőséges múltunk, sok százados szenvedésünk, eredendő európaiságunk följogosít bennünket arra, hogy fizikailag, gazdaságilag és szellemileg megőrizzük önmagunkat, s megvédjük, ill. kiharcoljuk szabadságunkat. Jogunk van arra, hogy visszakapjuk, ami a miénk; hogy öncélúan magyar politikát folytassunk, s bárkivel szemben egyenrangú félként tárgyaljunk.
Nem szolgálhatunk idegen célokat, nem válhatunk fölösleges, lenézett, kihasznált és önpusztító nemzetté. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy fajtánkat megmenthessük. Úgy kell vitorláznunk a világpolitikában, olyan határozott erőt és keménységet kell mutatnunk, s minden támadásra úgy kell válaszolnunk, hogy szomszédaink és a nagyhatalmak is méltányoljanak, tiszteljenek bennünket. Meg kell értetnünk a világgal, hogy az ősidőktől magyar Kárpát-medence egységének visszaállítása egész Európa érdeke, mert e nélkül soha nem lesz béke, nyugalom a térségben. Nincs szükségünk semmilyen megalázó szerződésre és egyoldalú lemondásra. (Az ukrán, a szlovák és a román alapszerződés, valamint a végzetes NATO- és EU-tagság a 3. Trianon!) Számunkra csak akkor lenne elfogadható egy konföderális alapokon álló Európai Unió (a mostani föderális gyarmatbirodalom helyett!), ha egy területileg is egységes magyar nemzettel tartozhatnánk oda, természetesen gazdasági, politikai és katonai függetlenségünk megőrzésével.
A Szent Korona nevében vissza kell perelnünk magyarlakta területeinket, s meg kell óvnunk népünket a Kárpát-medencében. Ezt csak úgy tehetjük sikerrel, ha egy sérthetetlen falanxba tömörülünk, és a magunk magyar útját járjuk. Mert nincs „turáni átok”. Széthúzásunk csak idegen métely: a gyakori veszekedés, marakodás csírája, okai mindig a kívülről jött eszmék, a másféle észjárás, az ellenséges anyagi és politikai szándékok voltak. Trianon csak nekünk fáj, csak a mi ügyünk. Egyedül mi vagyunk az áldozat, mi ártatlan magyarok. Mindenki más bűnös, mindenki más tartozik nekünk! Rázzuk meg a világot, kiáltsunk rablót minden fülbe, hogy a süketek is térdre rogyjanak! Vesszen Trianon, vesszen a nemzetgyilkos bolsevizmus, liberalizmus és kozmopolitizmus!
Eljött a mi időnk, nem tűrhetünk tovább. Ha választott vezetői sorra cserbenhagyják népünket, nekünk kell az élére állni. Meg kell felelnünk kötelességünknek, feladatainknak, vagy mindnyájan elveszünk. Ezt várják tőlünk kortársaink s porló őseink, ezt a sorsot szánta nekünk a Magyarok Istene. Előre hát a hazáért s a szabadságért, előre a szebb magyar jövőért!


Siklósi András
A világ, Európa és Magyarország

Kritikus, bizonytalan helyzetbe jutott az emberiség. A (negatív irányú) változások üteme s a nyomában föllépő (zömmel káros) lehetőségek mértéke sokszorosan meghaladja a korábbiakat. Új, antihumánus életforma van születőben: egy ezer szállal integrált, globális, információ-robbanásos gazdasági-társadalmi rend. A sok-pólusú világot a burjánzó gazdaság, a csúcstechnológia, a túltelített piacok s a spekulatív, agymosó telekommunikáció mozgatják. A rivalizálás egyre élesedik. Ez fokozza az egyenlőtlenséget, növeli a feszültségeket, megoldhatatlan problémákat okoz. A környezetért való aggódás immár világjelenség. Az ózonréteg elvékonyodása, az üvegházhatás, a légszennyeződés, a talaj, az édesvizek s az óceánok vegyi és radioaktív szennyezése, az elsivatagosodás, a savas esők, az erdők ritkulása, egyes állatfajok és növények kipusztulása, a géntechnológia, a tápláléklánc mérgezése már kézzelfogható valóság. Már nem két szuperhatalom áll szemben. A Szovjet Birodalom összeomlott, de az USA is súlyos gondokkal küszködik. Bár katonailag még világelső, számos téren már megelőzte Japán, s hamarosan követik Kína és Ázsia „kis tigrisei" is. A harmadik világ (az emberiség többsége) egyre mélyebbre süllyed; az éhségből, az elmaradottságból alig van reménye kitörni. Ha meg akarjuk érteni a gyorsuló átalakulás hajtóerőit és jellemzőit, ha el kívánjuk hárítani az új világválságot, alapos elemzésre, széles körű feltáró munkára van szükség. Természetesen ez a tanulmány csak érintőleges lehet.
A legfőbb hatalom ma már nem az anyagi javak (arany, pénz, bányák, ipari üzemek, földtulajdon stb.) vagy a hivatalok, hanem a szaktudás és az információ birtoklása. Egyre jobban kiépülnek a földgolyót behálózó, kormányok, országok és nemzetek fölött átívelő hírközlő szervezetek, multináci üzleti vállalkozások, pénzügyi maffiarendszerek. Ezzel párhuzamosan a bűnözés és a terrorizmus is nemzetközivé válik. A fegyverkezési verseny, a szegénység, a túlnépesedés, az éghajlat megzavarása, a környezet pusztítása már az emberiség létét, a Föld túlélését veszélyezteti. S ez nem rémlátomás, nem is sorscsapás, hanem egyedül az ember – a legtudatosabb, ugyanakkor legrettenetesebb lény – okozza. Ha nem akarjuk, hogy bolygónk lakhatatlan, sivár pusztasággá váljon, sürgősen változtatnunk kell ésszerűtlen, önző magatartásunkon. A humanizmus nevében meg kell szüntetnünk a kiáltó ellentéteket, meg kell védenünk természeti értékeinket s az emberiség kultúrkincseit. Az infrastruktúra kiépítésével, gazdasági támogatással, az egészségügyi, szociális és művelődési helyzet jobbításával föl kell emelnünk a hátrányos körülményű régiókat, egyforma esélyt kell adnunk mindenkinek. Valamennyiünket megilletnek az egyéni és kollektív emberi jogok: az élethez, az információhoz, az anyanyelvű oktatáshoz, az írástudáshoz, az állampolgársághoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és vallásszabadság, a nemzeti kisebbségek vagy népcsoportok kulturális és területi autonómiához (önrendelkezéshez) való joga, az anyanemzettel való „határtalan” kapcsolattartás joga stb. stb. Serkenteni kell az egyén és társadalom alkotókedvét, meg kell tanítani a kor emberét arra, hogy saját sorsának és jövőjének irányítója legyen. A szellemi-lelki sokszínűség, a különböző nézetek, változatos elképzelések, a fokozott békevágy és tolerancia tehetik naggyá, biztonságossá, otthonossá világunkat. Tehát katonai-politikai-etnikai-vallási szembenállás helyett szükség van egy jelentős közeledésre, együttműködésre, egy racionális egységre és hatékony egyensúlyra, a zaklató kihívásokra adott időszerű válaszokra. Egyébként a fejlődést fölváltja a sorvadás, az értelmetlen halál, s az egymásra utalt emberiség minden materiális eredményével és szakrális adottságával egyetemben megsemmisül a gyorsuló időben. A helyes döntés alapja, hogy belássuk, felismerjük felelősségünket, s elfogadjuk kötelességeinket szűkebb és tágabb családunkkal, azaz a saját nemzetünkkel s az egész világgal szemben.
35 éve viszonylagos rendszerességgel járom Európa útjait. Autóstoppos, hátizsákos csavargásaim során alaposan megismertem (Izland, Írország és Albánia kivételével) tájait, népeit, nemzeteit. Sok száz település és még több múzeum emlékeit őrzöm magamban. Persze nemcsak élményeket gyűjtögetek ilyenkor, hanem akaratlanul is összehasonlítom a látottakat a hazai állapotokkal, s el-eltöprengek Magyarország és Európa sorsáról, jövőjéről…
Kétségkívül voltak az európai államalakulatoknál, népeknél és kultúráknál régebbiek a világtörténelemben, mégis a civilizáció talán leggazdagabb kincseivel az öreg kontinens rendelkezik. Természeti szépségekben, művészeti alkotásokban, írott forrásokban, hagyományokban bővelkedik a számos etnikumot elegyítő különféle ország. Kedvező éghajlati s az emberi életet segítő egyéb adottságai miatt ez a legsűrűbben lakott földrész, és változatosságában olyan az egész, mint egy festő palettája. Nem véletlenül irigylik a távolabbi régiók fiai, nem véletlenül lett a világturizmus központja, s az ezredfordulóra jellemző újkori népvándorlás kiemelten vonzó végcélja sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy valószínűleg már elvirágzott, s túllépett a zeniten. Romlik, hanyatlik és pusztul, de mindenképpen leszálló ágba jutott, s alighanem rövidesen elveszti vezető szerepét, kivételes helyzetét a világban (ugyanez jellemző Amerikára is!).
A Föld más részein szüntelenül növekednek, izmosodnak azok a friss erők, amelyek nemcsak kívülállóként szemlélik lassú erózióját, hanem agresszív törekvéseikkel maholnap a létét is fenyegetik. Szamárság lenne eltagadni, hogy a „sápadtarcúak” felsőbbrendűségéről szövögetett mítosz immár szertefoszlott. Sőt a demográfiai robbanás következtében a fehér faj befolyása, aránya egyre csökken, s félő, hogy teljesen elenyészik. Ezért elemi érdeke, hogy megvédje magát az ártó szándékokkal szemben, és biztosítsa fönnmaradását. Technikai fölénye miatt egyelőre még vannak esélyei, de csak akkor, ha sikerül egységet, összefogást teremtenie először Európában, majd Európa és Oroszország, ill. Amerika között. E téren mutatkoznak már biztató jelek, ám ha nem lett volna az egyaránt zsidó gyökerű kapitalizmus és kommunizmus (részünkről mindkettő elfogadhatatlan!) mesterségesen szított gazdasági-politikai háborúskodása, máris sokkal előbbre tarthatnánk. Sajnos a politikusok többsége képtelen nagy távlatokban gondolkodni, s ha föl is ismeri a legégetőbb kérdéseket, aligha tud rájuk megnyugtató gyakorlati választ adni.
Nemcsak a leendő szövetségesek – azaz Európa, Oroszország és Amerika – közt feszülnek hatalmas ellentétek, hanem maga Európa is megoldatlan belső problémákkal küszködik, s bármikor lángba borulhat ősi földje. Kényes egyensúlyban él, vagy inkább borotvaélen táncol mindaddig, amíg föl nem tárja a bajok lényegét, amíg képtelen betegsége kórokozóit meglelni és hatástalanítani. Ilyenformán az integráció, a tervezett egység létrehozása is csak ezután következhet. Ma még igen határozottan eltér egymástól Európa keleti és nyugati fele. Míg az utóbbi századokon át szinte zavartalanul fejlődhetett, s kiterjedt gyarmatbirodalmából busás hasznot húzott, addig az előbbi nehéz rabigában nyögött, vagy állandó felszabadító harcokat folytatott a változatos irányokból érkező hódítók és megszállók ellen, majd a bolsevizmus minden korábbinál alaposabban tönkretette. Így nemcsak gazdasági téren jár messze előttünk a Nyugat, hanem életminősége, társadalmi rendje, szociális gondoskodása is sokkal fejlettebb, de kultúrája, hagyományvilága is merőben más. Míg a Kelet föl nem kapaszkodik egy elfogadható szintre, addig beszélni is fölösleges egy élhető, hatékonyan működő Európai Unióról.
Vegyük észre azt is, hogy egyre inkább egy jól szervezett, szabadkőműves-cionista irányítottságú, internacionalista-kozmopolita-globalista érdekcsoport telepszik a világra. E hazátlan, lelketlen bitangok, e mohó banditák legázolnak minden emberit, s ledöntenek bármit, ami útjukban áll, vagy világuralmi terveiket keresztezheti. Eszközeikben nem válogatnak: már most kezükben van a világsajtó, a pénzügyek döntő többsége, a nemzetközi ipari és kereskedelmi részvények, de alaposan beférkőztek a politikai és vallási szervezetekbe s az ún. civil szférákba is. Semmi sem kerüli el a figyelmüket. Ők szabják meg a termelés ütemét, a valuták értékét, az életszínvonal mozgásait, de a tudományos eredmények, a szellemi és művészeti alkotások megfellebbezhetetlen bírái is elsősorban ők. Számukra semmi sem drága, előttük semmi se szent. Játékszernek tekintik a népeket, határokat rajzolnak át, háborúkat robbantanak ki, viszályt szítanak, vagy éppenséggel megbékélést, egységet hirdetnek, s bármit ránk kényszerítenek a totális diktatúrától a „liberális” demokráciáig.
Legújabban kitalálták a föderális (a Szovjetunióhoz s az USA-hoz hasonlító) Európa eszméjét, a határok föloldását (spiritualizálását!), s más hasonló szürreális badarságokat. A nemzetek gyökereit elvágják, öntudatát elaltatják, s egész Európát nyakon öntik egy fertőző, korrumpáló szabadelvű szósszal. Népek helyett tömegekben gondolkoznak, s azt próbálják elérni, hogy egy tudatlan, akarat és erkölcs nélküli masszává gyúrják, s egy általuk szabott uniformisba gyömöszöljék a világörökség legkiemelkedőbb hordozóit. Ám mi ragaszkodunk értékeinkhez, egyéni vonásainkhoz, jól fölismerhető, markáns jegyeinkhez, s nem kívánunk összemosódni másokkal, vagy felőrlődni egy feneketlen étvágyú, mindent bedaráló kozmoliberális malomban. Nekünk efféle „egység” nem kell. Mert ez nem old meg semmit, csupán elvadít másoktól és önmagunktól, mivel arctalanná gyalul bennünket, s előbb-utóbb idegen érdekek rabszolgáivá süllyeszt. (A svájciak és a norvégok is azért utasították el az EU-hoz történő csatlakozást, mert világosan érzik, hogy mekkora árat kellene fizetniük egy ilyen kilúgozott, globalizált Európáért. De az oroszok bátor, határozott szembehelyezkedése a világbanki követelésekkel, vagy az Amerikában fellobbanó, már-már polgárháborúba átcsapó faji zavargások is azt példázzák, hogy) a világ nem tűr el egy felülről ráoktrojált központi hatalmat. Aligha lesz tehát egy minden népet, nemzetet maga alá gyűrő egységes Világállam, s ha ezen káros utópia hirdetői és végrehajtói továbbra is mereven ragaszkodnak álláspontjukhoz, az könnyen végleges bukásukat jelentheti.
Mondom, valóban közös vágyunk egy sokszínűségében sajátosan elkülönülő, ám mégis szövetséges államokat tömörítő Európa. Járjuk körül ennek további akadályait, vizsgáljuk meg, mi módon realizálható ez a lényeges törekvés, s végül azt is, hogy ebben a folyamatban miképpen érvényesíthetők a magyar érdekek.
Európa legfőbb rákfenéje a szabadkőműves imperializmus által rákalapált trianoni szerződés. Ez a fő oka a II. világháborúnak, valamint az ezt megelőző és azóta sem csituló nemzeti-nemzetiségi villongásoknak. Mert jól működő történelmi országokat rombolt szét, ugyanakkor életképtelen államokat alapított ezek rovására, s jelentős népcsoportokat taszított szerencsétlen kisebbségi sorba. A német-lengyel, a német-francia (Elzász-Lotharingia), a lengyel-litván, az osztrák-olasz (Dél-Tirol), a román-moldovai, a szerb-albán (Koszovó) stb. határkérdések ideig-óráig elfojthatók ugyan, de véglegesen aligha temethetők el. S akkor a két legdrámaibb esetet, az egykori Török Birodalmat és a Monarchia részét képező Nagy-Magyarországot ért csapásokat még nem is említettük. E problémák újratárgyalása és igazságos megoldása nélkül szó sem lehet Egyesült Európáról. A meglévő etnikai, faji és vallási ellenségeskedések inkább egy széthulló, atomizálódó Európába vezetnek.
Az együttműködésre készülő Európa nem tűrheti meg a demoralizáló szegénységet, a nyílt vagy demokratikusnak álcázott diktatúrákat és a „homogén” nemzetállamokat sem. (Egyedül Skandinávia és Magyarország kezeli megnyugtatóan a kisebbségi kérdést!) A mintegy 50-60 éve befagyasztott revíziós törekvések s a kiherélt nemzeti mozgalmak most vulkáni erővel törnek föl az egész kontinensen (írek, skótok, bretonok, provanszálok, baszkok, katalánok, flamandok, vallonok, lombardok, macedónok, albánok, ruszinok, magyarok stb.) és rövidesen elsöprik a természetellenes status quót. Törvényileg meg kell állítani, és hatékonyan kezelni kell az egyre fékezhetetlenebb belső és külső migrációt, bevándorlást és menekült-áradatot is. Az elsősorban Ázsiából és Afrikából érkező színesek hullámai lassan már a fehér többséget veszélyeztetik néhány országban (pl. Franciaország, Anglia, Hollandia, Portugália), és érthetően növelik az idegengyűlöletet (szó sincs itt rasszizmusról vagy faji megkülönböztetésről, csupán egészséges önvédelemről!). A további befogadások azonnali korlátozása nélkül (különösen vonatkozik ez hazánkra!) megint csak őrültség egységes Európát tervezgetni. Valamint nevetséges a határok megszüntetéséről papolni addig, amíg bizonyos államok közt, sőt egyes országokon belül is elképesztő nemzeti-nemzetiségi súrlódások vannak; ill. behozhatatlan gazdasági és életszínvonalbeli különbség, netán kulturális vagy nyelvi megosztottság áll fönn. A határok teljes „légiesítése” csak a (kábítószer)csempészek, emberkereskedők és egyéb bűnözők, továbbá a multináci rablótőke garázdálkodását segítené elő, no meg a gazdasági és politikai menekültek újabb áradatát zúdítaná a fejlettebb régiókra.
Elkoptatott jelszó sok levitézlett farizeusunk szájában, hogy utol kell érnünk Európát, s mindent el kell követnünk azért, hogy igazán befogadjon. Mintha valami barbár ázsiai horda lennénk, vagy nyomorult koldusok, akik a gazdag rokonhoz törleszkednek. Hát nem! Vegyük tudomásul végre: ha súlyunk, tekintélyünk fogyatkozott is a századok során, azért még mindig mi vagyunk a kontinens közepe; és bármit is tartanak rólunk egyesek, nélkülünk semmilyen Európa nem létezhet, sem a Kárpát-medencén belül, sem azon kívül. Az elsődleges kérdés számunkra nem az, hogy lesz-e valódi Európai Közösség, hanem az, hogy lesz-e egységes magyar nemzet Európában? Ezért igen fontos, hogy sürgősen önállóvá és viszonylag önellátóvá váljunk; hogy senki szekeréhez ne kössük a miénket, és lehetőleg önerővel lábaljunk ki a feneketlennek tűnő szakadékból.
A magyarság mindig példátlan áldozatokat vállalt Európáért, míg az csak hálátlansággal, megvetéssel, jobb esetben közönnyel fizetett. Azt azonban senki sem várhatja, hogy megmaradásunkról lemondjunk, s puszta nemzeti létünket is föladjuk. Nem sikeres, hanem öngyilkos külpolitika az, amely figyelmen kívül hagyja, hogy egy hihetetlen iramú magyarirtás, egy holocaust, egy genocídium folyik népünk ellen; s erre a soviniszta, militáns gyűlölködésre nemhogy méltó választ nem ad, hanem öntudatunk, normális önvédelmi ösztöneink elfojtásával, megalkuvó hallgatásával, a gyalázatos idegen célok elvtelen kiszolgálásával visszafordíthatatlanul elszalasztja az utolsó történelmi lehetőséget fajtánk megmentésére; és Trianon, Párizs, Helsinki diktátumainak egyoldalú elfogadásával végzetes pusztulásunkat segíti. Másképpen szólva: a nem létező jószomszédi viszony megőrzésének, s a béke, stabilitás bármi áron való fenntartásának szándékával, a be nem avatkozás politikájával, rövidlátó, sőt vak lojalitásával vezetésünk egyenesen a nemzet sírját ássa, s vétkes könnyelműségéért, hazaárulásáért előbb-utóbb felelnie kell.
A megszállt területek magyarsága nem tehet többet, minthogy gazdaságilag, fizikailag és szellemileg megőrzi, fönntartja önmagát, s minden területen követeli, ill. kiharcolja egyéni és kollektív szabadságát, önrendelkezési jogait. A többletet, vagyis a trianoni revíziót s az anyaországhoz való visszacsatlakozást csak a Csonkaország és az emigráció magyarságának kitartó, fáradhatatlan küzdelmétől remélheti.
Összefoglalva tehát: nekünk nem kell az álliberális, globalizált Európa-ház, sem a szabadkőműves-cionista barlangokban kiagyalt Egyesült Európa (Európai Unió); de létszükségletünk egy egymást támogató, egymásra figyelő államokból álló, folyton erősödő és emelkedő, mindnyájunknak békés, biztonságos otthont nyújtó Európai Szövetség. Ennek fundamentuma, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat” és ellentéteinket. Úgy legyünk európaiak és nemzetköziek, hogy szívünkben termékeny nemzeti-hazafiúi érzés (jogvédő nacionalizmus!) virágozzon. Hasonlót írt egyszer Móra Ferenc is: „Új világ készül a régi helyén, el is fog jönni, és ebben az új világban csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselő európai kultúrával fizet érte.” Bizony a korszerű Európát nem adják ingyen. Verejtékes munkával kell megvalósítanunk.

Megjelent a TÁROGATÓ

2008. május-júniusi (50.) és július-augusztusi (51.) száma
A tartalomból:
– 50. (jubileumi) számunk elé
– Négy nekrológ
– Levélváltás vitézi ügyekben
– Magyarok az orosz birodalom fogságában (1849-1956)
– Nyelvünk
– Messiásvárás
– Két írás Atilláról
– Nyelvészeti csalafintaságok
– Igaz vagy hamisítvány?
– Levél a magyar nemzetnek Európából
– Két glossza
– Kolompárék építési naplója
– Röpirat magyar barátainkhoz
– A magyarságot érő támadások, gyalázkodások ellen
– „Versszivárvány öt földrész fölött”
– Magyar csudák az éji égen
– Magyarország világpolitikai helyzete Trianon után
– A magyar nép lelke
– Jaj a legyőzötteknek!
– Bolsevista és liberális cenzúra Magyarországon
– Zsidók, miért nem hagytok bennünket békében?
– Hazafias töltésű versek klasszikus és kortárs irodalmunkból
A Turul Szövetség kiadásában kilencedik éve (2 havonta 32-40 oldalon) megjelenő bátor hangú, kiváló szellemiségű nemzetvédelmi és kulturális folyóirat előfizethető (belföldre 4000 Ft/év, megszállt területeinkre 5000 Ft/év, az emigrációba légipostával 50 USD/év) a főszerkesztőnél az alábbi címen:
vitéz Siklósi András, 6723 Szeged, Becsei u. 3.; tel: 62/890-564; e-mail: siklosi.andras@tvnetwork.hu
Ismerkedjen meg Ön is a Tárogatóval! Olvassa el szerzőink remek írásait, melyek kivétel nélkül a magyarság megmaradását s lelki-szellemi épülését segítik; ugyanakkor kendőzetlen őszinteséggel az igazságról, a szabadságról s az örökkévalóságról szólnak. Amit mások bármi okból mellőznek vagy elhallgatnak, mi azt is közöljük. Rendelje meg még ma, és töltse idejét társaságunkban! Garantáltan hasznos, érdekes olvasmányokban lesz része.
50. (jubileumi) számunk elé
Már a kilencedik évfolyamába lépett a Turul Szövetség kiadásában megjelenő TÁROGATÓ, s nem csekély küzdelem árán jutottunk el 50. számunkhoz. Normál körülmények közt ez elegendő indokot adna legalább egy szerény ünneplésre. Ám hazánk és népünk állapota ma oly elkeserítő és tragikus, hogy nincs sok okunk az elégedettségre. Egy rövid számvetést azonban mégsem haszontalan készíteni a jeles esemény kapcsán, s talán ez a szándékunk találkozik tisztelt Olvasóink és híveink elképzeléseivel is.
2000 márciusában, első számunk indításaként arról írtam, hogy lapunk határozottan és következetesen fölvállalja a nemzetszolgálatot, s nem pártok vagy érdekcsoportok elvárásainak próbál megfelelni, hanem kizárólag a magyar igazságot hirdeti; azért harcol, hogy kegyetlen sorsunkat jobb irányba fordíthassuk, s történelmi megpróbáltatásaink után végre eljuthassunk egy boldogabb jövőbe. Azt ígértük, hogy szembeszállunk a gyilkos idegen szellemiséggel, a bennünket kifosztó, megrontó és az elpusztításunkra törő haramiákkal; ugyanakkor a politikai aktualitásokon túl igyekszünk minél többet feltárni abból a csodálatos tárgyi, kulturális és lelki kincsből, hagyományvilágból, amit hosszú évezredek során fajtánk létrehozott. Mindezekkel az volt a célunk, hogy segítsük elkábított, legázolt népünk talpra állását és öntudatra ébredését, ill. megvilágítsuk a helyes önvédelmi cselekvés feladatait, módozatait. Kezdettől tudtuk azt, hogy vállalkozásunk szinte reménytelen, s alig hallható hangunk nem versenyezhet a tőkeerős, nagy példányszámú sajtótermékek agymosó, balliberális hazugságaival, az alvilág „értékrendjét” fölböfögő patkánycsorda üvöltő kórusával; sőt az álnemzeti, gyáva, haszonleső, féligazságokat ránk zúdító „polgári ojságok” szófosásával sem. Mégis belevágtunk, mert úgy gondoltuk, hittük, hogy a tiszta magyar érzés és gondolat közvetítése soha, semmikor, a legbarbárabb időkben sem fölösleges. Mindig akad néhány őszinte hazafi, aki fölfigyel ránk, aki észreveszi, hogy szebben, okosabban, erkölcsösebben szólunk, mint a hivatásos bértollnokok, sőt arra is rádöbben, hogy másképpen nem is érdemes.
Vajon elértük-e legalább részben a kitűzött céljainkat? Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy igen! Most alighanem a Tárogató az egyetlen olyan nemzeti folyóirat, melynek valamennyi írása értékes, tisztességes szándékú, amelyben nincsenek üresjáratok, töltelékanyagok, hatásvadász vagy éppenséggel megalkuvó, elkapkodott fércművek. Mi sohasem a „nagy nevekre” vadásztunk, hanem mindig a legkiválóbb alkotásokból válogattunk, s szerencsére bőven volt ilyenekben részünk. Semmi önámítás nincs abban, ha kijelentjük, hogy jelenleg sem bátrabb, sem sokoldalúbb, sem színvonalasabb lapot nem találhatunk a nagyvilág magyarul beszélő közösségeiben. Mindezt a visszajelzések, az Olvasók elismerése nyomán merjük állítani. Ugyanakkor mégsem vagyunk maradéktalanul elégedettek, hiszen ritka, kéthavonkénti megjelenésünket nem sikerült gyakoribbá tennünk, a példányszámunkat s a terjedelmünket sem tudtuk emelni, ill. előfizetőink csekély táborát sem voltunk képesek bővíteni. Nem akadt utunkba egyetlen valamirevaló mecénás sem, nincs érdemi terjesztői hálózatunk (a hivatalos „kereskedőkkel” persze nem is kísérletezünk!), ezért a puszta létünk is bizonytalan, nemhogy küllemünk csinosításáról, avagy egyéb fejlesztésekről álmodhatnánk. Fönnállásunk óta tanúi voltunk számos testvérlap megszűnésének, de minket keményebb fából faragtak annál, hogysem az első kudarcok után meghátráljunk, s föladjuk a további küzdelmet. Amíg erővel, kitartással bírjuk, ez nem is következhet be, bármily mostoha körülmények közt kelljen munkálkodnunk.
Mindent összevetve: visszatekintve az elmúlt közel 9 évre, szemrehányásra, önmarcangolásra nincs okunk, hiszen eddig is megtettük a tőlünk telhető legtöbbet, s ezért a jövő felé is bizakodva fordulhatunk. Végső soron a Tárogató egy szilárd bazaltkő a magyarság utolsó bástyájában, melynek szerepe, valódi értelme akkor fénylik föl igazán, ha föltámad és megmarad a nemzet. Tehát nem a saját túlélésünk fontos, hanem hogy hasznosan előrelendítsük népünk önmagára találását és átmentését a következő századokba. Ha a magyarság képes kiemelkedni a fojtogató, bűzös fertőből, akkor mi is számíthatunk az utókor megbecsülésére, de ha végleg elsüllyed, akkor huszadrangú kérdés a Tárogató sorsa. Ezt nemcsak nekünk kell leszögeznünk, hanem azoknak is el kell fogadni, akik aggódnak értünk, és szeretnek bennünket.
Részünkről ezután is meghozunk minden ésszerű áldozatot lapunkért, s talán a magyarok Istene is ránk mosolyog egyszer, s pártfogolja nemes igyekezetünket, hogy mielőbb gyümölcsözhessen egész népünk javára. Mi eddig is a magyar igazságot, szabadságot és értékrendet képviseltük, ezután is ezen az úton kívánunk járni. Két lábbal állunk e véráztatta földön, de szívünkkel és szemünkkel az égbe is nézünk. Elfogadunk minden baráti jobbot, de nem kíméljük hazánk ellenségeit! Ennek az élethalálharcnak bármi is legyen a kimenetele, rajtunk nem fog múlni. Ha sokan, egyre többen csatlakoznak hozzánk, vagy tőlünk függetlenül hasonló eszmékért csatáznak, akkor van esély a győzelemre. Ha magunkra maradunk, úgy bukásunk elkerülhetetlen, miként az országé is. Kérjük tehát Olvasóinkat, az eddigi hűséggel tartsanak ki továbbra is mellettünk, és segítsék munkánkat, amiben csak tudják, mert ezzel a nemzet ügyét is szolgálják. Kár, hogy még nem ünnepelhetünk felhőtlenül, de talán a 100. számunk elé (ha megérjük) már vidámabb köszöntőt írhatunk. Addig is bő termést, jó egészséget, törhetetlen hitet és szebb jövőt kívánunk az összes hazánkért tenni kész magyarnak!
vitéz Siklósi András, a Tárogató főszerkesztője, a Turul Szövetség elnöke
Szeged, 2008 áprilisában
A Turul Szövetség DVD és video ajánlata
Beszélgetés Siklósi András költővel időszerű nemzetpolitikai kérdésekről, 3 részben. A mosonmagyaróvári televízióban készült kiváló felvétel szinte minden fontos problémánkat felöleli, s a maga nemében valódi szenzáció!
A 3 órás anyag elérhető DVD-lemezen vagy videokazettán is, egyaránt 4000 Ft-ért, az elcsatolt részekre 5000 Ft, az emigrációba (légipostával) pedig 45 USD ellenében. Ismerje meg Ön is ezt a gondolatgazdag, szókimondó, az élet dzsungelében világosan eligazító interjút, s lepje meg vele barátait, ismerőseit is!
Megrendelhető az alábbi címen:
vitéz Siklósi András, 6723 Szeged, Becsei u. 3.
Tel: 62/890-564, e-mail: siklosi.andras@tvnetwork.hu
(A szükséges összegek feladhatók belföldi postautalványon, vagy levélben elküldött bankgaranciás valutacsekken. Utánvételes rendeléseket nem áll módunkban teljesíteni.)


Siklósi András
Halálaim

Meghalok szélben esőben fagyban
holdtöltekor és lebukó napban
tavasszal nyáron őszidőn télen
zúgó erdőben virágzó réten
Meghalok minden vergődő halban
törött teknőben kihullott hajban
bogarak vackán madarak fészkén
lovasszekéren borpincék mélyén
bányaomláskor hajótörésnél
gyümölcsszüretkor búzavetésnél
Meghalok minden megsebzett vadban
lebontott házban rozsdálló vasban
Meghalok versben zenében képen
iskolapadban s népünnepélyen
Meghalok vad lidérces varázsban
lápon hegyélen hunyó parázsban
száműzve kifosztva mégis vétlen
fuldokolva a szemétben vérben
Meghalok csendben s üvöltő jajjal
lázadó szívemben égő dallal
Meghalok éjszaka reggel délben
víz alatt földön felhőtlen égen
Meghalok távoli tejutakban
ismeretlenül és halhatatlan
asszonyok lányok kegyét keresve
álmokat csak álmokat szeretve
Meghalok a régi szülőházban
ruhátlanul föl-föltörő lázban
barátaim korholó szavánál
ősapáim elhagyott sírjánál
Muhinál Mohácsnál Nagymajtényban
Aradon Versailles-ban Don-karéjban
békében szedett hadifoglyokban
„testvérek” közt is gyarmati sorban
Nem használt romló népviseletben
gúnyolt vallásban betiltott nyelvben
üres jelszókat zászlókat nézve
kitelepítve éhezve félve
kínozva szétverve talpig gyászban
negyven éves szüntelen fogyásban
Meghalok a vértanúk fejéért
s az eltiport szabadság ügyéért
szétdarabolt pusztuló hazámért
s a szerteszórt magyarság jogáért
Meghalok mint új korok hírnöke
mint a vén idő árva gyermeke
múltat jelent és jövőt cselezve
Fölszögezve száz barbár keresztre
naponta újra újra meghalok
Hamu vagyok már csillagpor homok
önmagát fölfaló élőhalott
aki csak hitte hogy élni tudott
aki bolondként járt a világba’
s tárt karral várt az éhes halálra

Siklósi András
Nyilatkozat Toroczkai László védelmében

Régóta baráti kapcsolatban állok Lacival, bár ő a nálam egy nemzedékkel fiatalabb korosztályba tartozik, s éppen fiaimmal (Bálinttal és Gergellyel) egyidős. Mivel mindketten Szegeden lakunk, viszonylag gyakran találkozunk különböző helyi nemzeti fórumokon, ill. évek óta az általa szervezett Magyar Szigeten (ahol a kezdetek óta rendre meghívott előadó vagyok), s az utóbbi idők szomorú eseményei kapcsán Budapesten is. Elmondhatom tehát, hogy személyesen is jól ismerem Lacit, valamint lapját (Magyar Jelen), politikai tevékenységét, s persze mozgalmát, a HVIM-et (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) is.
Mindezek alapján talán hitelesen hangzik tőlem, hogy Lacit kiváló szervezőnek, bátor és tehetséges ifjú politikusnak, átlagon felüli szónoknak és újságírónak tartom. Ezek a tulajdonságai párosulva szerencsés megjelenésével, méltán teszik őt népszerűvé a nemzeti érzelmű fiatalság körében, sőt sokan rokonszenveznek vele a posztkommunista „parlamenti demokráciából” s az összes pártból kiábrándult idősebbek közül is. Ám nyilván akadnak jócskán ellenségei, gyűlölői azok táborában, akik a gengszterváltás haszonélvezői, vagy egyszerűen csak gyávaságuknál, agymosottságuknál fogva irtóznak minden radikális érdemi változástól, noha titkon érzik azt, hogy ez a mostani út a biztos pusztulásba visz.
Toroczkai és társai (Budaházy stb.) világosan látják, hogy ez a politikai, gazdasági, szociális és erkölcsi-szellemi helyzet tarthatatlan, s a jelenlegi globális gyarmati keretek közt a rendszer megreformálhatatlanul szétrohadt, tehát ha a magyarság élni akar, akkor gyökeresen, forradalmian új alapokra kell helyezkednünk. Amiben ők különböznek a legtöbb szerveződéstől és (ál)nemzeti irányzattól, hogy nemcsak elméleti kísérleteket tesznek a megújulásra, hanem a gyakorlatban is fölvállalják ezt az áldozatos, embert próbáló harcot. Mondhatnám, azok helyett a szájhősök helyett is, akik szakmányban gyártják a „hazamentő” programokat és kiáltványokat, de messziről kerülik azokat a helyeket, ahol esetleg (fegyvertelenül) meg kell ütközni a hatalom állig fölfegyverzett pribékjeivel és fizetett zsoldosaival. Lehet azon vitatkozni, hogy Toroczkaiék mindig a leghelyesebb módon, a legcélravezetőbben járnak-e el, s nem vállalnak-e olykor fölösleges kockázatokat. Ellenben egészen biztos, hogy ez a fosztogató, népirtó, közbűntényes söpredék „békés eszközökkel”, „alkotmányos és demokratikus” játékszabályokat követve nem takarítható el. Sajnos nincs rá garancia, hogy küzdelmük elvezet-e majd a győzelemre, viszont más taktikák és „elméleti megközelítések” (pl. népszavazások, aláírásgyűjtések, részleges sztrájkok, képviselőválasztások, pártalapítások, erőszakmentes fölvonulások és tüntetések, ilyen-olyan tanácskozások stb.) eleve kudarcra vannak ítélve egy diktatórikus, kegyetlen államrezsimmel szemben. Ezt történelmi és jelenkori példák tucatjaival lehet igazolni, mint ahogy azt is, hogy csupán azok a népek vívták ki a szabadságukat, függetlenségüket és önrendelkezésüket, melyek tömegesen és tettlegesen is szembeszálltak külső és belső ellenségeikkel. A legkönnyebb azokat a bátor hazafiakat elmarasztalni, leügynöközni, leprovokátorozni, akik még elő mernek bújni langymeleg kuckóikból, s a cselekvés rögös útjára lépnek. Az ilyen okoskodó kritikusok, fogadatlan prókátorok, „észosztó bölcsek” végső soron mind-mind gyurcsányék malmára hajtják a vizet, még akkor is, ha jó szándékukról őszintén meg vannak győződve. (Hát még ha nem a jobbítás, hanem a rombolás, az altatás a céljuk!)
Érthető, hogy a hatalom is főként Toroczkaiékat fenyegeti-támadja, mert az üres hordószónoklatoktól, sajtóbeli és egyéb eszmefuttatásoktól nincs oka félni. Az állandó megfigyelések, letartóztatások, rágalmazások, mocskolódások, pénzbüntetések, rendőrségi és bírósági meghurcolások, agyba-főbe verések egyfajta pszichológiai hadviselésnek is tekinthetők, melyek főként arra irányulnak, hogy a potenciális vezetőket s a legelszántabbakat megtörjék, elbizonytalanítsák. Szerencsére akadnak még olyan kemény fából faragott vitézek (köztük Toroczkai is), akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, s lendületüket nem akasztja meg hóhéraink összes praktikája sem.
Toroczkai helyesen ismerte föl azt is, hogy a csonkaországi magyarság csak elszakított testvéreivel együtt boldogulhat, ezért szervezkedését határainkon túlra is kiterjesztette. Ma már az utódállamokban is első számú közellenségnek számít, s mindazok fokozott retorziókban, üldöztetésben részesülnek az ottani rendőri-nemzetbiztonsági szervektől, akik vele szorosabb kapcsolatban állnak. Őt magát is többször kitiltották, letartóztatták, vagy megverték, de minimum akadályozták (teljesen alaptalanul!) egy-egy kárpát-medencei szereplése kapcsán. Ami azonban idén pünkösdkor történt – ok nélküli, rendkívül brutális megtámadása és megverése (ráadásul 2 éves kitiltása az országból), valószínűleg a szerb hivatalosok által fölbérelt csicskások által –, már túlmegy a józan ész határain. Normális államban ennél kevesebb is elég egy diplomáciai botrány kirobbanásához, egy kormányszintű tiltakozáshoz, vagy a nagykövetek, konzulok visszahívásához. Ezzel szemben nálunk még ez sem csapta ki a biztosítékot, mert gyakorlatilag semmilyen válaszadás nem történt diplomáciai síkon, sőt még a tömegtájékoztatás is hallgatott róla, nyilván számukra nem volt az ügynek „hírértéke”. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy gyurcsányéknak alighanem kapóra is jött, hogy fő-fő ellenségüket jól eldöngették a rác haramiák, s titokban tán még gratulálnak is nekik, hogy „csak így tovább fiúk, hadd hulljon a férgese”.
Elképesztő gyalázat ez, akárhogyan nézzük. Függetlenül Toroczkai személyétől és tetteitől, itt most egy hazánkfiát döngölték a sárba, s ezzel valamennyiünket ütöttek arcul. (Ez vért kíván!) Jogunk és kötelességünk tehát protestálni, világnézetünktől függetlenül, mert ezt követeli az elemi szolidaritás (lent és fönt egyaránt). Ha ma Lacit magára hagyjuk lelki és testi sebeivel, holnap magunk kerülhetünk hasonlóan kínos helyzetbe, s akkor mi sem számíthatunk magyar hazánk védőkarjaira. Az én hangom csak pusztába kiáltott szó, de remélem, példát vesznek rólam mások is; köztük elsősorban azokra gondolok, akiknek hivatali feladatuk föllépni az efféle alvilági disznóságok ellen, legalább azért, hogy a jövőben ne fordulhasson elő ilyesmi. Tiltakozásomhoz szabad bárkinek csatlakozni, vagy saját erőből kezdeményezni hasonlót. Tessék, tessék hölgyek, urak, kormánypártiak és ellenzékiek, civil érdekvédelmi szervezetek, mindenki! Ne hagyjuk annyiban a dolgot!
Szeged, 2008-05-13 Vitéz Siklósi András, a Turul Szövetség elnöke, a Tárogató főszerkesztője
 

Siklósi András
Tiltakozás a Magyarországi Református Egyház 1990. június 12-én hozott zsinati határozata, ill. e nyilatkozat 2008. május 7-én történt megerősítése ellen

Távol álljon tőlem, hogy katolikus létemre a reformátusok belügyeibe avatkozzam, különösképpen szeretnék távol maradni a teológiai vitáktól. Itt azonban sokkal inkább politikai-nemzetvédelmi ügyről van szó, mely minden keresztény-keresztyén hazafinak megkerülhetetlen gondja, ezért én sem hallgathatok.
Érthetetlen számomra az az elfogult, egyoldalúan megalázkodó hangnem, ami végig jellemző mindkét dokumentumra.
Úgy érzem, erre semmi szükség, s ha már a zsidósággal való „barátkozás” gondolata egyáltalán fölmerült, akkor a legkevesebb, hogy ezt a kölcsönösen egyenrangú hangvétel s a tárgyilagosság jellemezze. Nevetséges, hogy amikor melldöngető meaculpázással a zsidóság elleni (nem létező vagy koholt) keresztyén bűnökről szólnak, s ezekért fölöslegesen bocsánatért esedeznek, akkor a zsidóság számtalan valódi (egyben rendkívül súlyos) magyar- és keresztyénellenes vétkéről még egy halk sóhaj erejéig sem emlékeznek meg. De nézzük sorjában.
Először is le kell szögeznem, hogy a zsidóság és a magyarság történelme nem hasonlítható össze. Hiszen ha csak a legutóbbi ezer év magyar szenvedéseit nézzük, akkor világosan meg kell állapítanunk, hogy ezekben népünk mindvégig ártatlan volt, s csupán különleges balszerencséje, ill. a körülmények végzetes összejátszásai okozták; a zsidóság viszont többnyire a maga embertelen, önző viselkedésével zúdította fejére a bajt. Mi a zsidókat soha nem bántottuk, sőt befogadtuk, megvédtük, majd Európában elsőként emancipáltuk (egyenjogúsítottuk) őket. A II. világháborúban történt részleges munkatáborokba hurcolásukat sem mi kezdeményeztük, hanem mindvégig akadályoztuk, szabotáltuk annak végrehajtását, s a legváltozatosabb módokon bújtattuk, mentettük őket, amiért örök hálával tartoznának nekünk; ehelyett ma is bűnösöknek, antiszemitáknak, utolsó csatlósoknak bélyegeznek bennünket, sőt mindenféle „kárpótlásokat”, sarcokat követelnek tőlünk. Ők viszont iszonyatos és megbocsáthatatlan gaztetteket követtek el ellenünk: legyen elég csupán az 1919-es patkánykurzusra, az 1945 és 1956 utáni vérengzésekre, vagy a bolsevizmus alatti s az 1990-es gengszterváltástól mindmáig húzódó kártételekre utalni. Utóbbi esetben jogfosztásunk, gazdasági, szellemi és erkölcsi megnyomorításunk, eladósításunk, hazánk totális gyarmatosítása és javainak áron aluli kiárusítása stb. is nagyrészt az ő lelkiismeretüket terheli. Vajon a Peresz-i gátlástalan merkantil szemlélettel mikor hagynak már fel, s ugyan mikor kérnek bocsánatot tőlünk megszámlálhatatlan bűneikért?! (A 6 milliós s a 600 ezres fantomszámokat már cáfolni sem érdemes, hiszen ezerszer bebizonyosodott már – legutóbb éppen a Vöröskereszt adatainak közzétételével – ezek tarthatatlan volta.) S mi magyar keresztyének mit szóljunk ahhoz, amikor zsidó körökből nyilvánosan fölszólítanak az összes fajtánk-béli kiirtására? Gondoljunk csak bele, milyen elemi fölháborodás söpörne végig országon-világon, ha mindez fordítva hangzott volna el!
Ami a hitelveket illeti, mi sohasem akartuk a keresztyén dogmákat rájuk kényszeríteni, viszont azt sem szeretnénk, ha a szívünket bármi módon "körülmetélnék" (egyéb testrészünket nem is említve!), vagy teletömnék a fejünket holmi ósdi judaizmussal, amit Jézus Urunk réges-rég meghaladott a maga szeretet-vallásával. Tehát a zsidókereszténység eleve fából vaskarika, megfoghatatlan ideológiai baromság. A két vallás és nép közti értelmes, egyenrangú párbeszédet nem ellenezzük, ám elfogadhatatlannak tartunk bármiféle eszmei-érzelmi összemosódást. (A tűz és a víz nem házasítható össze!)
Nálunk nincs, nem is volt soha tömeges antiszemitizmus (noha alapos okunk bőven lenne rá!), ugyanakkor elegünk van a kötelező holokauszt-bábszínházakból, a nyilvános hanuka- és purim-ünnepségekből, a zsidó-fesztiválokból, a visszatetsző önsajnálatukból és a mártíromságuk szüntelen sugalmazásából. Ezzel szemben szeretnénk kegyelettel megemlékezni saját háborús és egyéb hősi halottainkról, üldözötteinkről, ártatlan áldozatainkról, akik száma messze fölülmúlja a zsidóság veszteségeit, s zömmel éppen az ő elképesztő barbárságuk számlájára írható.
Hogy a keresztyének (ha úgy tetszik: gojimok) s a zsidók közt nem lehet soha „testvériség” (maximum jó viszony), azt nemcsak a Talmud és más zsidó iratok bizonyítják a legfényesebben, hanem a héber Biblia (nálunk Ószövetség) számos passzusa is igazolja. Ami pedig az izraelita temetők sírjainak sajnálatos meggyalázását illeti, ilyesmit jó érzésű magyar keresztyének elvétve sem követnek el; több esetben viszont kiderült, hogy éppen bizonyos zsidó fölbujtók állnak mögöttük, hogy ezzel is fölszíthassák a „szunnyadó antiszemitizmus” parazsát. Veszélyes játék ez, mert addig jár a korsó a kútra, míg össze nem törik. A keresztyénség valóban általános emberszeretetre és megbocsátásra való törekvést is jelent, azonban ez nem tévesztendő össze az önfeladással, önsorsrontással s az elvtelen meghunyászkodással.
Végezetül fölemeljük szavunkat a Hegedűs családot nemcsak zsidó részről, hanem a református egyház berkeiből is érő alávaló diszkriminációk ellen. Legyen elég csupán főtisztelendő dr. Hegedűs Loránt püspökválasztáson történt összeesküvés-szerű megbuktatására utalnunk, vagy fiának, ifj. Hegedűs Lorántnak ellehetetlenítésére irányuló otromba támadásokat fölidéznünk, melyek napjainkban is folynak. Pedig ők semmi mást nem cselekedtek, mint szóvá tettek bizonyos anomáliákat, melyek mind a keresztyénség, mind a magyarság, mind pedig a zsidóság szempontjából végzetessé válhatnak. Úgy gondoljuk, ez az igazságkereső, biblikus hozzáállás minden protestáns és katolikus egyházi személynek kutya kötelessége lenne; ezért rettenetes szégyen az, hogy a maguk gyávaságát azzal palástolják, hogy a helyettük is bátran föllépőket próbálják meghurcolni és tönkretenni.
A magunk részéről a zsidóság érdekében semmilyen további „önkéntes” áldozatra nem vagyunk hajlandók, hiszen eddig akárhányszor nyújtottunk nekik békejobbot, az soha őszinte viszonzásra nem talált. Ha ezután bármilyen közeledést vagy együttműködést szeretnének, akkor a következő engesztelő lépéseket nekik kell megtenni. Mi jól megvagyunk nélkülük minden téren, míg ők mindenben reánk szorulnak. Egyenrangú partneri viszonyról szó lehet (általános bűnvallásuk után), ám azt sohasem fogjuk eltűrni, hogy bármiben fölénk nőjenek; pláne azt, hogy valamiféle új államot alapítsanak maguknak a mi hazánk kebelében!
Nem reméljük, hogy tiltakozásunknak komoly és pozitív foganatja lesz, akár a zsidó, akár a keresztény-keresztyén egyházakban, ám fájdalmunkat akkor is szét kellett kiáltanunk, ha visszhangtalan marad; mert "vétkesek közt cinkos, aki néma"!



A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ ZSINATÁNAK 1990. JÚNIUS 12-ÉN ELFOGADOTT NYILATKOZATA A ZSIDÓSÁGGAL VALÓ KAPCSOLATÁRÓL
 
Keresztyén hitünk arra szólít fel bennünket, hogy a bennünk élő reménységről bizonyságot tegyünk (1Pét 3,15). E reménység teszi kötelezővé számunkra, hogy kapcsolatunkat a zsidósággal tisztázzuk, s vallást tegyünk arról a gyökérről, amelybe mi, keresztyének oltattunk. A jelenlegi helyzet némely vonásai is szükségessé teszik állásfoglalásunkat, így az utóbbi idők elfojtott indulatai, a már nem létezőnek tartott kísértetek újra megjelennek és újra előtérbe állítják a nacionalizmust és faji gyűlölködést, szükségessé téve az ellenségképek elleni küzdelmet. Társadalmunk nagymértékben polarizálódik, s a nyugtalanító közérzet sokszor teret enged az antiszemitizmusnak is. Mélyen megráztak minket az antiszemita sírgyalázások és egyéb vandál tettek, amelyeket a leghatározottabban elítélünk. A demokratizálódás során megtapasztalt nagyobb szabadság sok indulatot felszínre hozott, amelynek jelentőségét sem eltúlozni, sem kisebbíteni nem szabad. Tudjuk, hogy a gazdasági gondok növekedése bűnbakok keresésére is vezethet bizonyos körökben. Mindeme jelenségeket kívánjuk tudatosítani és saját eszközeinkkel küzdeni kívánunk ellenük, s a társadalmi és vallási megbékélést szeretnénk munkálni teológiai állásfoglalásunkkal és minden más lehetséges módon is.

A zsidóság és keresztyénség kapcsolatának keresése nem új törekvés egyházunkban, sőt inkább gazdag tradícióra tekint vissza: magyar népünk története és egyházunk sorsa különösen is közel hozza hozzánk zsidó testvéreinket. A XVI. században a reformáció útjára lépett egyház is már gyakran hasonlította össze magát a zsidó néppel, s történeti megpróbáltatásait a választott nép hányatott sorsával vetette egybe. A zsidó és magyar nép szoros összetartozásának érzése vezetett arra, hogy egyházunk elsőként tett javaslatot 1881-ben a zsidóság egyenjogú hitfelekezetté nyilvánítására. Kiváló református teológusok gazdagították egyházunk hitéletét a zsidósággal való egybevetés módszere által, akik közül különösen Ballagi Mór tevékenysége emelkedett ki a múlt század folyamán. E sajátos hagyományt tanulmányozásra ajánljuk.

Annál nagyobb szomorúsággal tölt el bennünket, ha a XX. századi zsidóüldözések sorára tekintünk, melyeknek mélypontja a II. világháború holocaustja volt: a zsidóság szisztematikus kiirtásának kísérlete. A Magyarországi Református Egyház ma is önvizsgálattal áll meg a mindenható Isten színe előtt, amikor Európának eme szégyenfoltjára emlékezik, amelynek borzalmas következményeként 6 millió zsidó ember (köztük 600 000 magyar zsidót) gyilkoltak meg. E kritikus időben egyházunk is gyengének bizonyult hitben és cselekedetben, semhogy azt az emberirtást meg tudta volna akadályozni. Bár e sötét korban is világított a Jó Pásztor és a Budapesti Skót Misszió evangéliumi lelkületű zsidómentő munkája, egyházunknak mégis bűnbánattal kell megvallania, hogy Kainhoz hasonlóan kitért a Teremtő kérdése elől: - "Hol van... a te atyádfia?" (Móz 4,9). E bűnbánat hangja szólalt meg 1946-ban a Zsinati Tanács határozatában, amelyet az Országos Református Szabadtanács nyilatkozata követett: "A ránk nehezedő felelősség súlya alatt a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt... megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól." (Bp., 1949. 73. 1.) A felelősség és bűnbánat eme megnyilvánulásait újra és újra hangsúlyoznunk kell, valahányszor a zsidó-keresztyéni kapcsolatokról esik szó. Hálásak vagyunk azért, hogy ennek lehetőségei most bővülnek, különösen is a Nemzeti Zsidó Keresztyén Tanács megalakítása által, melynek létrehozásában egyházunk kezdeményező szerepet vállalt.

A zsidó-keresztyén párbeszéd során elsősorban arra kívánunk figyelni, hogy a múltban szerzett keserű tapasztalatok emlékeit ne idézzük fel zsidó testvéreinkben. Alapvetően valljuk, hogy igazi párbeszéd és együttműködés csak úgy jöhet létre, ha mindkét fél megőrzi, sőt megerősíti tulajdon identitását. Nem lehet megkívánni a keresztyénségtől, hogy ne vallja az Újszövetségen alapuló hitvallást: "Jézus Krisztus Úr" (Fil 2,11), s ne tekintse Isten Fiának, a világ Megváltójának. Nem kívánhatjuk a zsidóságtól sem, hogy hitelveit megtagadja, csupán Pál apostollal együtt reménykedhetünk valamennyi hívő szívének körülmetélésében (Róm 2,29), s abban, hogy nem válunk átokká és nem szakasztatunk el örökké egymástól (vö. Róm 9,3). Reformátor elődeink jól látták ezt a kettősséget és ezért hangsúlyozták, hogy az Ó- és Újszövetség népe egyaránt Isten üdvözítő szándékú szövetségébe tartozik, ezért az egy Isten, az egy Teremtő és az egyetlen Örökkévaló Úr népeinek kell tartsák nemcsak magukat, hanem egymást is. Isten kegyelmi kiválasztása és szövetsége összeköt bennünket zsidó testvéreinkkel.

Hogy e hitet önmagunkban erősíthessük, szükséges, hogy elhárítsuk az ún. keresztyén antiszemitizmus kísértéseit, amelynek legveszedelmesebb formája az állítólagos zsidóellenes bibliai Igékre történő hivatkozás. A textusok csakis kontextusukból értelmezendők, s egy adott helyzetben elhangzó - esetleg elítélő - passzust nem szabad egyetemes és örökérvényű jelleggel manipulálni. Ellenkező esetben olyan rövidzárlat állhat elő, mint amilyent a zsidók Krisztus-gyilkossággal való vádolása jelentett. Ezt az abszurd tételt ugyan soha nem vallotta egyetlen keresztyén egyház sem, mégis újra és újra elhangzott a történelem során, antiszemita érdekek igazolására. Ezzel szemben szükségesen látjuk újra és újra hangoztatni azt a hitvallásunkat, mely szerint Krisztus kereszthalálának az a következménye, hogy Ő békességet szerzett, s "eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef 2,14).

A fentiek alapján négy dolgot kell ünnepélyesen hangsúlyoznunk:
1.Legyen békesség a Szentföldön, az Ószövetséget Szentírásként elfogadó vallások között.
2. Kifejezzük örömünket a fölött, hogy országunk diplomáciai kapcsolatot létesített Izrael államával, kinyilvánítva ezzel, hogy mily sokra becsüli a zsidó állam nemzeti függetlenségét.
3. Keresztyén lelkiismeretünkkel kinyilvánítjuk, hogy testvéri szívvel állunk a hazánkban élő zsidóság mellett, és készek vagyunk őket bajaikban támogatni, velük együttműködni.
4. A leghatározottabban elítéljük a sírgyalázásokat, ill. az antiszemitizmus rejtett vagy nyílt megnyilvánulásait.
A zsidósággal való kapcsolatunknak ilyen szellemben történő rendezését Krisztusba vetett hitünk teszi kötelezővé számunkra. S bár a párbeszéd elveinek meghatározásánál elsősorban országunk és társadalmunk aktuális helyzetét tartjuk szem előtt, mégis mindezt abban a meggyőződésben tesszük, hogy a nemzetközi és ökumenikus kisugárzás nem marad el. Reménykedünk abban, hogy a Nemzeti Zsidó Keresztyén Tanács működése a nemzetközi szervezetek munkásságába is be fog kapcsolódni, hisszük, hogy a mi munkánk példaként szolgálhat más konfliktusok - zsidók és palesztinok, izraeliták és muszlimok ellentéteinek - megoldására. Meggyőződésünk, hogy ez által Istenünk áldást fog adni népének, zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt: "Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzesz néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével" (Ézs 9,3).

HATÁROZAT
A Zsinat megerősíti a Magyarországi Református Egyháznak a zsidósággal való kapcsolatáról szóló 1990. június 12-én hozott nyilatkozatát.


A zsinat elítélte az antiszemitizmust

Ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész október 23-i beszéde miatt a református egyház zsinata nagy többséggel megerősítette 1990-es, az antiszemitizmust elítélő nyilatkozatát szerdán Budapesten.
Bölcskei Gusztáv, a református zsinat lelkészi elnöke felhívta a figyelmet, hogy idén március 24-én már panaszt tett a zsinat elnöksége Hegedűs Loránt megnyilvánulásai miatt az illetékes egyházmegyénél, amely csak a napokban közölte, hogy "a felelős döntéshez nem állt elegendő információ a rendelkezésére". A zsinat lelkészi elnöke ezért újabb panaszt nyújtott be az illetékes egyházmegyének Hegedűs Loránt október 23-i beszéde miatt.

Ennek kapcsán erősítették meg a református egyház zsinatának az antiszemitizmust elítélő, 1990-es határozatát. Az 1990. június 12-én elfogadott nyilatkozat emlékeztet arra, hogy a társadalom nagymértékben polarizálódik, és "a nyugtalanító közérzet sokszor teret enged az antiszemitizmusnak is", amelyet a leghatározottabban elítélnek. A zsinat kijelentette, hogy saját eszközével küzdeni kíván az antiszemitizmus ellen, és a társadalmi és vallási megbékélést szeretnék elérni teológiai állásfoglalásukkal és "minden más lehetséges módon is".

A nyilatkozat emlékeztet arra, hogy "magyar népünk története és egyházunk sorsa különösen is közel hozza hozzánk zsidó testvéreinket, egyházunk elsőként tett javaslatot 1881-ben a zsidóság egyenjogú hitfelekezetté nyilvánítására". A zsinat 1990-ben rámutatott arra, hogy a Magyarországi Református Egyház "ma is önvizsgálattal áll meg Isten színe előtt", amikor emlékezik a hatmillió zsidó ember, köztük 600 ezer magyar zsidó meggyilkolására. A zsinat megerősített határozata idézte az 1946-os zsinati tanács állásfoglalását, amely kimondta, hogy "Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól".

A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy csak úgy jöhet létre igazi párbeszéd, ha mindkét fél megőrzi saját identitását. A zsinat által megerősített dokumentum szövege ugyanakkor kiemeli, hogy nem lehet megkívánni a kereszténységtől, hogy ne vallja az Újszövetségen alapuló hitvallást, de nem kívánhatják a zsidóságtól sem, hogy hitelveit megtagadja.

Az okirat hozzátette, hogy mind a kereszténység, mind a zsidóság Isten népének kell tekintse nemcsak magát, hanem egymást is. Az 1990-es kirat megerősítése felhívta a figyelmet arra is, hogy a Bibliában egy adott helyzetben elhangzó - esetleg elítélő - passzust "nem szabad egyetemes és örök érvényű jelleggel manipulálni". Ugyanez az irat kifejtette, hogy "testvéri szívvel állunk a hazánkban élő zsidóság mellett, és készek vagyunk őket bajaikban támogatni, és velük együttműködni". Ehhez kapcsolódóan megjegyezték: "meggyőződésünk, hogy ezáltal Istenünk áldást fog adni népének, zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt".


Siklósi András
Akkor is mondd

(Nagy Lászlónak)
mondd a költőnek: ne írjon
anya fiáért ne sírjon
szólj a gitárnak: ne pengjen
kovácsüllőnek: ne csengjen
kivágott fának: ne dőljön
büszke szarvasnak: ne bőgjön
mondd a madárnak: ne szálljon
lándzsának kardnak: ne vágjon
virágos rétnek: ne nyíljon
pöffeszkedőnek: ne bízzon
bőszült tengernek: ne rengjen
tüzes vulkánnak: ne zengjen
jeges árvíznek: apadjon
bukott komcsinak: szaladjon
kiáltsd a napnak: ne süssön
verőlegénynek: ne üssön
mennykőcsapásnak: ne ártson
eltipródat kérd: ne bántson
mondd az árvának: nevessen
sarki ringyónak: szeressen
papnak és szentnek: ne higgyen
mondd a zsidónak: adj ingyen
vedd rá a foglyot: ne szökjön
súgd a gyilkosnak: ne öljön
mondd a pestisnek: ne sújtson
atombombának: ne gyújtson
mondd a halottnak: ébredjen
bíztasd a halált: tévedjen
mondd a némáknak: szóljanak
nézz a vakokra: lássanak
üzend a pártnak: itt a vég
nincs több türelem haladék
mondd a zsarnoknak: sápadjon
beteg népednek: lázadjon
csonka hazádnak: reméljen
ellenségek közt se féljen
mondd ha gúnyolnak leráznak
küzdj bár megvernek bezárnak
bármi lesz sorsod ne csüggedj
álmos közönybe ne süppedj
ne kérdezd hol hogyan minek
akkor is mondd ha nincs kinek
ha a világ embertelen
te légy a fény a lelkeken
röptesd a zászlót magasra
költözz az örök tavaszba
költő vagy vágyad a minden
bölcsen szólj akár az Isten

Siklósi András
Nevemre

Sejtjeim őrült lázaktól égnek
Ijedt megszálló bennem a lélek
Kitiltatott szívemből az ének
Legázolták minden nemes tervem
Ócska férgek játékszere lettem
Sorsom a halál Megöl az átok
Itt hol még fény sincs csodára várok
Azt kaptam én is amit a népem
Nincsen már semmim Mindent elértem
Dörzsölt bitangok véremet ontják
Rágalmaiktól rám dől az ország
Áldom az Istent Nincs okom félni
Síri magányban is lehet élni
 
 
 
 

Most, hogy Qurcsány Fegyenc és bűnbandája végre szétesőben van (azért a hatalmukat s a lopott holmit aligha adják át szépszerével!), s a botrányok már az egekig duzzadnak, sokak szemében ismét felértékelődött Viktor Viktor és az ő Fidesze. Sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, akik reménykednek bennük, hiszen 1998-2002 közt kormányozva is roppant gyengécske teljesítményt nyújtottak, amit 6 évi látszat-ellenzékiséggel sikerült még jobban alulmúlniuk. Úgy tűnik, számukra tökéletesen kielégítő ez a felelőtlen, langyos posványban dagonyázás, mert eszük ágában sincs a kormánykereket átvenni egy süllyedő hajó fedélzetén. Pedig egy valóban nemzeti erőnek ilyen esetben – mérlegelés nélkül –egyetlen kötelező feladata lehet: menteni, ami menthető, még annak árán is, ha netán személyenként és együttesen is belebuknak. Semmi sem fontosabb ugyanis, mint a haza üdve, bármilyen áldozatokat is kell vállalni ezért! A most következő elemzésemet 2001 decemberében írtam, Orbánék hivatali idejének utolsó stádiumában, s ajánlom figyelmébe mindazoknak, akik oktalanul ismét tőlük várják a megváltást, ahelyett, hogy huszárosan megdöntenék ezt a tűrhetetlen rendszert, s valamennyi csahosának menesztése után végre olyan hazafiakra bíznák Magyarország vezetését, akik tiszták, bátrak és rátermettek, s az üres fecsegés helyett cselekedni is készek a nemzet érdekében.

Siklósi András

Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében

Az országot jelenleg irányító Orbán-kormány megítélése eléggé ellentmondásos az egyes politikai körökben, pártokban, sőt a lakosság különböző rétegeiben is. A balliberális banda s a tömegtájékoztatás okkal-ok nélkül, csípőből tüzel rá, mocskolja és rágalmazza; az ún. „nemzeti oldal” pedig hibáit, vétkeit is igyekszik elkendőzni, s érdemeit messze meghaladó rózsaszín képet fest róla. Legjobb tudomásom szerint ezidáig átfogó, tárgyilagos értékelés még nem készült, ezért az alábbiakban ezt szeretném megkísérelni, kerülve azonban a részletekbe merülés veszélyét. Célom egyfajta igazságkeresés, elfogulatlan bírálat, a feladatok, lehetőségek s a végzett munka összehasonlítása, ugyanakkor mindezzel a hazafias erők gondolkodásra késztetése. Arra próbálok választ adni – mellőzve az illúziókat s az előítéleteket –, hogy valóban nemzeti-e az önmagát annak deklaráló „polgári” kormány, avagy lényegét tekintve alig különbözik elődeitől.

1. Orbán Viktor személye és munkatársai

A miniszterelnök fiatal, energikus, jó kedélyű, gyors észjárású, a többségben szimpatikus benyomásokat keltő, magabiztosságot, rátermettséget sugárzó egyéniség. Megfelelő iskolázottsággal, nyelvismerettel rendelkezik, de koránál fogva nincs elég élettapasztalata, megfontoltsága, beleérző képessége. Nemzeti szempontból származása nem meggyőző, indíttatása pedig egyértelműen szélsőliberális. (Egyesek szerint eredeti családi neve Oldstein, ez azonban máig nem nyert hitelt érdemlő bizonyítást; sokat mond viszont az, hogy leányait Ráhelnek és Sárának hívják.) A jogi egyetem elvégzése után tanulmányait Oxfordban, Soros-ösztöndíjjal folytatta, amivel nem éppen a harcos antikommunistákat vagy a konzervatív nacionalistákat szokták jutalmazni. Politikai pályafutását is a zsidó identitású SZDSZ-szel azonos gyökerű FIDESZ-ben kezdte, minden nemzeti szempontból hasznos elv és gyakorlat éles támadásával. Emlékezzünk csak arra, amikor a 90-es évek elején a Parlamentben kollektív kivonulásukkal tüntettek a trianoni megemlékezés ellen, s gyakori elhatárolódásai(k)ra az ún. „szélsőjobbtól”.

Úgy tűnik, valahol valakik őt is kiválasztották a közéleti karrierre, máskülönben aligha szólhatott volna az elhíresült Nagy Imre temetésen, ahol radikális hangvételű beszédével egy csapásra berobbant a köztudatba. A tévében, rádióban s az újságokban is feltűnően sokat szerepelt; márpedig a hazai sajtót uraló banditák aligha menedzselnek bárkit, aki nem „a mi kutyánk kölyke”. Persze arra is akad példa a világtörténelemben, hogy valaki Saulusból Paulussá válik, e metamorfózisok többsége azonban jól felfogott érdekeket tükröz, ritkán fakad őszinte belső meggyőződésből. Valószínűleg Orbán esetében is ravaszul kifundált, alaposan megtervezett „arculatváltásról”, köpönyegfordításról lehet szó. Gondot jelent az is, hogy a tényleges hatalmat bitorló, a nyilvánosságot ügyesen kerülő, nemzetromboló háttérerők mindig benyújtják a számlát „önzetlen” segítségükért. Ilyen feltételekkel és terheltséggel pedig senki sem működhet szabadon, hanem feszes korlátok közt mozoghat csupán, előre fölvázolt forgatókönyv szerint. Ezzel együtt mind képességeit, mind népszerűségét tekintve Orbán Viktor messze kiemelkedik eléggé bizarr kormányából.

Miniszterei, államtitkárai közt sajnos nem kevés a zsidó és a félvér, valamint az „egykori” kommunista. E szürke masszában egyetlen valamirevaló, markáns egyéniség sem akad, viszont alkalmatlan, gyenge jellemű, szolgalelkű báb annál inkább. (Pl. Martonyi János, Deutsch Tamás, Pintér Sándor, Szabó János, Stumpf István, ill. a leváltott Pokorni Zoltán, Torgyán József – meglehetősen undorító figurák.) Alig hihetjük, hogy Orbán maga választotta meg társait, legjobb esetben is csak egy mások által összeállított „étlapról” rendelhetett. Ezekkel a fiskális szemléletű, technokrata „reálpolitikusokkal”, akikből jószerivel az elemi tisztesség és nemzeti elkötelezettség is hiányzik, még egy Orbánnál sokkal nagyobb és nemesebb államférfi sem juthatna messzire a magyarság képviseletében és fölemelésében.

E ráhangolódás után vizsgáljuk meg immár a kormány valódi ténykedését az egyes szakterületek szerint, a nemzeti szempontok figyelembe vételével. Természetesen előre bocsátva és elismerve azt, hogy elődeik nyomán szinte minden téren csődtömeget, valóságos romhalmazt örököltek Orbánék; egy olyan káoszt és pusztulást, melyből roppant nehéz kitörni, rendet teremteni és eredményeket fölmutatni. Megjegyzem még, hogy a rövid kormány-programnak tekinthető 40 pontos FIDESZ-tervezet a legenyhébben fogalmazva is annyira hiányos, egyoldalú és félénk, hogy tökéletes megvalósítása esetén sem oldaná meg a csonka-országi (pláne nem a kárpát-medencei vagy az egyetemes!) magyarság fő sorskérdéseit.

2. Belpolitika, hatalmi szervek, közbiztonság

Egy országban akkor jó élni, ha érvényesül a törvényes rend s a szabadság, a tulajdoni és személyi biztonság, ha a lehető legteljesebben kiküszöbölik a korrupciót s a normálistól eltérő devianciákat (prostitúció, homoszexualitás, alkoholizmus, drogfogyasztás, bűnözés, analfabétizmus, romboló kultuszok és szekták, munkanélküliség, abortusz, bizonyos elkerülhető betegségek stb.), ha polgárai kielégíthetik alapvető anyagi, szellemi és lelki szükségleteiket, ha a társadalmat igazságosság, felelősségérzet, szolidaritás és esélyegyenlőség hatja át, ha nincsenek „kiválasztott” fajták vagy rétegek, ha a közhatalmat hozzáértő, becsületes, valódi népszolgálatot teljesítő emberek gyakorolják, ha a szegényekről és elesettekről együttérzően gondoskodnak. Ezen célok megvalósítása elsősorban a belpolitika kötelessége lenne. Sajnos ma minden a feje tetején áll, s még a szándékát se észleljük, hogy Orbánék egy általános tabula rasa-t csinálva, tiszta lappal indulva, elődeiktől gyökeresen elhatárolódó politikát folytatva kezelnék az igen súlyos válságot.

A rendőrség jelentős része megvesztegethető és határozatlan, az ügyészségek szabotálják a vádemeléseket még a legkirívóbb sortűzperek, olajügyek, privatizációs bűncselekmények, sikkasztások esetében is, a „független” bíróságok ítéletei pedig a balliberális kemény mag akaratának kedveznek (lásd Györgyi Kálmán, majd Polt Péter, ill. Solt Pál, Dávid Ibolya és Simicskó István ténykedését!). Ilyenformán az igazságtétel továbbra is elmaradt, még a meglévő alkalmatlan törvényeket is rendszeresen kijátsszák, kísérlet sem történik semmilyen bűnözés és korrupció megfékezésére, a nélkülözhetetlen létbiztonság megteremtésére; sőt a „fejétől bűzlik a hal” elve szerint, a legsötétebb gazemberek éppen az országgyűlési képviselők közt találhatók. Az országot hazai és külföldi maffiacsoportok uralják, s a hivatalos elittel történő összefonódások minden szinten üzemszerűvé váltak. A tanúkat megvásárolják, megfélemlítik, likvidálják, vagy „sztárügyvédekkel” és sajtókampányokkal hiteltelenítik, a dokumentumokat megsemmisítik vagy évtizedekre zárolják.

Választhat a kormány: vagy továbbra is heroikusan maga előtt görgeti a rendszerváltás visszásságai nyomán felgyülemlett szeméthegyet, s ezzel mindvégig elodázza az érdemi változtatásokat, vagy kíméletlenül eltakarítja. Utóbbi elkerülhetetlen kezdőlépései a következők. A jogfolytonosság megtagadása az utolsó 55 év minden rendszerével s az 1945 előtti ősi magyar (a Szentkorona-eszmén alapuló) alkotmányosság visszaállítása; a liberálbolsevista, „eurokomform” törvényhalmaz eltörlése, helyette világos, egyértelműen végrehajtható, kizárólag nemzetérdekű jogszabályok alkotása (pl. újra halálbüntetés!); az áldemokrácia és a köztársaság helyett egy tekintélyelvű, alkotmányos és független nemzeti monarchia (királyság vagy kormányzóság) bevezetése; össznépi (anyagi és erkölcsi) igazságtétel, személycserék minden téren (politika, közigazgatás, bankok, gazdaság, rendőrség, honvédség, oktatás, kultúra, hírközlés, egészségügy, egyházak stb.); a nemzetellenes pártok (pl. SZDSZ, MSZMP, MSZP), szervezetek, szekták s a szabadkőművesség fokozatos betiltása, a kompromittálódott bűnözők azonnali és örökös száműzése a vezetésből; a közszereplők nyilvános és teljes átvilágítása, vagyonbevallásának ellenőrzése; a kétkamarás parlamenti forma kiépítése; egy alapvetően új választási törvény kidolgozása, az ajánló cédulázás eltörlése, a választási csalások kiküszöbölése fokozott felügyelettel, a szavazás kötelezővé tétele itthon, ill. lehetőségének biztosítása a határon túli s az emigrációs magyarságnak; az országgyűlés és az államapparátus létszámának s javadalmainak csökkentése, a képviselők és polgármesterek visszahívhatósága, a közszereplők egyetemes (büntetőjogi!) felelőssége a visszaélésekért és mulasztásokért stb. Persze ez a lista jócskán bővíthető, ezért csupán jelzésértékűnek tekintsük.

Bárki állíthatja, hogy a fentiek kivitelezésére nincs komoly esély, ezért ostobaság elvárni a kormánytól, hogy ekkora ellenséges nyomással dacolva akárcsak részben is megvalósítsa óhajainkat. Nincs kizárva, hogy ez vagy egy következő kabinet is belerokkanna ebbe az egyenlőtlen iszapbirkózásba; de mit számít, ha általa megmenekül a magyarság! Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb szélirányba fordulni, mint árral szemben úszni, s tapasztalataink szerint Orbán is az előbbi mellett döntött. Inkább a saját „túlélésükkel” törődik, mint a lakosság jövőjével. E vigyorgó, konfliktuskerülő diplomáciával elérheti ugyan, hogy 1-2 újabb ciklusra megválasztják, de a nemzet ítélőszéke előtt föltétlenül gyarlónak találtatik, hiszen végeredményben – elődeihez hasonlóan, akarva vagy akaratlanul – ő is csak a nemzetrontást, azaz végső megsemmisülésünket sietteti. Nekünk viszont nem karrierlovagok, sima beszédű hivatalnokok kellenek, hanem mindenre elszánt, vaskezű harcosok, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

3. Gazdaság, pénzügy, mezőgazdaság, közlekedés, kereskedelem, környezetvédelem

A kommunizmus, valamint a gengszterváltás fosztogatásai s rablógazdálkodása, ill. a Bokros-csomag megszorításai után igen lepusztultak ezek az ágazatok. El kell ismerni, e területeken némi erőfeszítéssel apróbb eredményeket fölmutathat a kormány: pl. sikerrel járt az infláció fékezése, a makrogazdasági mutatók (GDP) javítása, az államháztartási és költségvetési hiányok lefaragása. Mindez mégsem több, mint tüneti kezelés, hiszen a lényeg továbbra is érintetlen; azaz folytatódik a mélyrepülés, minden rothad és züllik. Az adóreform elmaradt, az árak emelkednek („liberalizálódnak”), a vásárlóerő a népesség zöménél csökken vagy stagnál, a pénzünk folyamatosan romlik a nyugati valutákhoz (s az euróhoz) képest. A bankcsődök, tőzsdei és pénzintézeti visszásságok s az ÁPV Rt. által okozott károkat (lásd Surányi György, Princz Gábor, Kunos Péter, Suchmann Tamás, Tocsik Márta, Matolcsy György és egyéb zsidó fehérgalléros bűnözők korábbi és mostani ármánykodásait!) ez a kormány is elvtelenül az adófizetők pénzéből pótolja, miközben a banditáknak és kedvezményezettjeiknek haja szála sem görbül, s még indokolt vagyonelkobzás sem történt.

Hajdan sikeres üzemeink, gyáraink, mezőgazdasági iparunk, közműveink többsége, valamint energiatermelésünk (szén, olaj, gáz, atom) idegenek kezében van, akik rendszerint leépítik, majd megszűntetik a munkát, s ez által a piacainkat is megszerzik. A multik az egész országban rohamosan terjeszkednek, mivel változatlan adómentességet élveznek, a teljes hasznot pedig szabadon kisíbolják. Így a több oldalról szorongatott magyar kis- és középvállalkozók nem bírják az egyenlőtlen versenyt. A Széchenyi-terv csupán mézesmadzag, hiszen a külföldi cégek éppúgy pályázhatnak a költségvetési támogatásokra, mint a hazaiak. A privatizációs panamákról, az áron aluli magánosításokról jószerivel semmit sem tudhat a nagyközönség (legföljebb néhány sajtó által bedobott gumicsonton rágódhat!), mert üzleti vagy államtitoknak minősülnek. A mai napig sem készült semmilyen leltár vagy felmérés a nemzet vagyoni állapotáról, ill. az elkótyavetyélt javakról s a mindnyájunkat érintő veszteségekről. Sőt a fideszesek eladják azt is, ami még megmaradt az emdéefes és cucilista átjátszás vagy kiárusítás után (pl. repülőterek, ingatlanok, szállodák, székházak, állami gazdaságok, ménesek, borvidékek, halászat, agrárvállalatok, hajózás, sportlétesítmények, műemlékek, kastélyok, művelődési központok stb.), ahelyett, hogy minden követ megmozgatva visszaszereznék (újraállamosítanák, megvásárolnák, ill. peres úton megtámadnák a rosszhiszemű szerződéseket) pótolhatatlan kincseinket a nemzetközi maffiáktól. Félelmetes, hogy végül termőföldjeinket is elidegenítik, ill. legitimálják a törvénytelenül megkötött „zsebszerződéseket”, az uniós normákra hivatkozva. Ugyanakkor a kormány képtelen megakadályozni Demszky Gábor metró-packázásait s a körmönfont telekspekulációkat, valamint az „ingatlanfejlesztés” címén gombamód szaporodó lakóparkok (a körülmetéltek itt is előnyben!) építését és egyéb gyanús hátterű fővárosi nagyberuházásokat (pl. Angyalföld, Csepel), az amúgyis sorvadó zöldövezetek rovására.

Rendületlenül folyik a kétes eredetű és jogosságú államadósság kamatainak törlesztése, ahelyett, hogy megtagadnánk a további kifizetéseket, vagy legalább tárgyalnánk részbeni, ill. teljes elengedéséről, esetleg egy hosszú távú moratóriumról. Nemzeti jövedelmünk több mint harmada így eleve kiáramlik, s ez mértéktelenül megterheli szegényes gazdaságunkat, milliókat pedig koldusbotra juttat; bizonyos tőkéscsoportok ugyanakkor óriási befolyást gyakorolhatnak ügyeink intézésére szinte mindenütt. Mezőgazdaságunk is halódik: a parasztok befektetése nem térül meg, a termények átvétele és raktározása bizonytalan, a fölvásárlók és nagykereskedők tetszésük szerint diktálnak; európai kvótákra hivatkozva visszafogják a termelést, tenyészállataink jelentős részét kivágatják, majd külföldről hoznak be drága és ócska élelmiszert (húst, tejterméket, gyümölcsöt, zöldséget, bort), noha inkább exportálnunk kellene a fölöslegünkből.

Gápjármű állományunk jelentős részben elöregedett és könyezetszennyező. Úthálózatunk elavult, túlterhelt, az autópályák használati díja rendkívül magas, újabb szakaszok és tervek az ígéretek ellenére sem készülnek. Vasúti közlekedésünk lassú, ám drága, s több szárnyvonalat oktalanul megszüntettek. Egyes településeink szinte el vannak vágva a külvilágtól. Tengeri hajózásunk gyakorlatilag megszűnt, a balatoni s a folyami pedig csak a turizmust szolgálja; hajógyártásunk a végóráit éli. Polgári és katonai repülőgépparkunk kizárólag idegen országok terméke. Egykori piacaink javát elvesztettük, újakat alig szereztünk, kivitelünket fondorlatosan gátolják, de mi semmit sem teszünk a külföldi áruk beözönlése ellen, ill. honi termékeink védelmében. Környezetünk állapota siralmas: földjeink agyon-vegyszerezettek, levegőnk és vizeink szennyezettek, az ország harmadának ivóvize fogyasztásra alkalmatlan (pl. nitrátos); ugyanakkor szomszédainktól is csőstül érkezik az „áldás” (csernobili atomfelhő, tiszai áradások, olaj, cián és egyéb vegyi kotyvalékok), melyekért semmilyen kártérítést nem kapunk (nem is nagyon kérünk!). Ennyit Orbánék „világrengető sikereiről” a gazdasággal kapcsolatos ágazatok terén.

4. Egészségügy, szociálpolitika, vidékfejlesztés

E téren történt néhány kedvező kormányintézkedés: pl. a fogmegtartó kezelések ismét ingyenessé váltak, csökkent a TB-járulék, előbb 40, majd 50 ezer forintra emelték a minimálbért (ebből persze több a levonás is!), valamint a nyugdíjakat is inflációkövetővé alakították; nőtt a családi pótlék, visszakaptuk a GYESt és a GYEDet, lakásépítési támogatás is igényelhető; komoly lépéseket tettek az immár rendszeres árvizek által megrongált házak rendbehozatalára és újjáépítésére, ill. a védőgát-rendszer megerősítésére. Ezek a családok jelentős részét kedvezően érintették, s a Horn-kormány lelketlen barbárságához képest üdvözlendő jelenségek, viszont a súlyos össznemzeti válsághelyzet megoldásához alig járultak hozzá.

A valóságos pénznyelőként (MSZOSZ irányítással) működő TB-önkormányzatok föloszlatása időszerű volt, annál károsabb azonban az egészségügyi létesítmények (kórházak, szanatóriumok, nővérszállások, rehabilitációs intézetek, gyermekgondozók) magánosítása, s a befolyó összegekből a működési költségek finanszírozása (vagyonfelélés!). A kórházak, szakrendelők zöme eladósodott, állaga leromlott, az ágyszámok csökkentek, alapvető műszerek és gyógyszerek hiányoznak; a dolgozók bére alacsony, munkaideje hosszú, s az ebből fakadó kedvetlenséget a betegek sínylik meg. Hazánkban a legalacsonyabb az átlagéletkor európai viszonylatban, különösen a középkorú férfiak halálozása gyakori. Újra felbukkant a korábban már kiküszöbölt TBC, magas a keringési (érszűkület, infarktus), a mozgásszervi és a rákos megbetegedések száma. 6-7 millió magzatgyilkosság után gyakorlatilag most is szabadon végezhető az abortusz, így 100 élve születésre 70-80 méhkaparás jut. A lakosság átlagosan évi 50 ezerrel fogy, a magyarság azonban 60-70 ezerrel (mert ebben benne van az idegenek beáramlása s a cigányok gyors szaporodása is). A gyógyszerek ára megfizethetetlen, így a rászorulók gyakran nélkülözni kényszerülnek gyógyulásuk segédeszközeit. Túl sok a dohányos, az alkoholista és a kábítószer-élvező; egyes fórumokon ma is büntetlenül ajánlgatják a „könnyű drogok” használatát. Az iskolákban a tanulók jelentős részének menzára sem telik, a fiatalok közel fele rossz kondíciója miatt alkalmatlan katonának (tartáshibák, szervi bajok, szellemi fogyatékosság stb.).

Azt hirdetik, javult a foglalkoztatottsági helyzet, ám ez merő hazugság, hiszen a munkahelyek száma folyamatosan süllyed; az 1 millió körüli állásnélküli többsége már a nyilvántartásból is kikerült, így a regisztrált kb. 400000 főt jócskán meghaladja az elbocsátottak tényleges száma. Különösen Kelet-Magyarországon vannak olyan falvak, ahol a munkaképesek 40-80 %-a nem dolgozhat, mert erre semmilyen lehetősége nincs. Az igényelhető vérszegény segélyek s az időnkénti közmunkák pedig részben sem fedezik a megélhetést. A kormány állítólag széles és tehetős középosztályt („polgárságot”) akar; ezzel szemben a többség egzisztenciája bizonytalan, a lecsúszás fokozódik, s immár újra a 3 millió koldus országa lettünk. A lakáshelyzet továbbra is megoldatlan, a pályakezdőknek nincs módja bármilyen odút megvásárolni, s ebben szüleik is csak ritkán tudnak segíteni; ilyen körülmények közt gyermekek születése szóba sem kerül, az egyke vállalása már diadalmenetnek számít. A társadalom elesettjeinek, alsó rétegeinek fölemelése elsősorban gazdasági növekedéssel, hasznos beruházásokkal, munkahelyteremtéssel oldható meg, nem pedig könyöradományokkal, karitatív akciókkal. A kormány azonban főképp csak a saját hűséges (?) klientúrájával törődik; a legzsírosabb állások és juttatások – minden elvi és erkölcsi megfontolást mellőzve – kizárólag őket illetik.

A vidék általában mostohább sorsú a városnál, noha utóbbi állapota sem éppen rózsás. Egyes országrészeink megtartó képessége vészesen csökken, infrastrukturális ellátottsága a századelőt idézi. Az FVM tonnányi közpénzeket happolt el magának a mezőgazdaság és a vidék anomáliáinak kiegyenlítésére, azonban kevés eredményt mutathat föl, hiszen az összegek javát a bennfentesek megkenésére, luxusutazásokra, családi villák építésére és egyéb haszontalanságokra fordította. Ahelyett, hogy tejüzemeket, vágóhidakat, baromfifeldolgozókat, magtárakat, malmokat stb. telepített volna, vagy agrárbankok alapításával, a gazdáknak nyújtandó hosszú lejáratú hitelekkel (pl. traktorok, gépek, öntözőberendezések, etető és itató automaták, vetőmagok, takarmány vásárlására) és termelési támogatásokkal, szakmai továbbképzésekkel, információ-bővítéssel, piackutatással, exportösztönzéssel, a művelési feltételek javításával és hasonlókkal növelte volna a vidék versenyképességét, ill. megakadályozta volna az elvándorlást az életkörülmények vonzóbbá tételével.

5. Oktatás, kultúra, sajtó, vallás, kisebbségek

A felsőoktatásban eltörölték ugyan a tandíjat, ettől mégsem lett ingyenes; hiszen az albérletek, a kollégiumi ellátás, a borsos árú tankönyvek és egyéb kiadások eleve kizárják a szegényebbeket az egyetemekről, főiskolákról. Az ún. diákhitel bevezetése látszólag pozitív intézkedés, igénybe vételével azonban a hallgatók igencsak megterhelik későbbi kezdő jövedelmüket. Sajnos az iskolák színvonala minden szinten általánosan romlik; nevelésről már régen szó sincs, történelmünket továbbra is hamisítják, irodalmunkban a klasszikus értékeket összemossák a harmadrangú fércművekkel, a természettudományokban pedig a lexikális ismeretekre helyezik a hangsúlyt, a gondolkodási képesség és kreativitás fejlesztése helyett. Számos iskolát bezártak, az osztálylétszámok így sokszor meghaladják az optimális mértéket, az egyetemeket összevonták és központosították (világbanki elvárás!), ma sincs kötelező valláserkölcsi és hazafias oktatás. Az MTA önmaga torz karikatúrája, tele liberálbolsevista „kutatókkal”, akik nemhogy érdemi munkát nem végeznek, hanem a tőlük eltérő szemléletű tehetségeket elüldözik vagy megbélyegzik. Az egyházi iskolák visszaállítása akadozik, és sajnos azok is ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Szinte teljesen hiányzik egy nemzetben gondolkodó, a magyarság kultúráját, hagyományait ismerő, öntudatos, egészséges, pozitív jövőképpel rendelkező ifjúság, melyre nyugodtan rábízhatnánk az ország fölemelését!

A hajdan virágzó kultúrházak, művelődési otthonok, könyvtárak java anyagi gondokkal küszködik, sokat pedig egyszerűen megszűntettek, vagy más profilú intézményeket költöztettek a helyükbe. A kultúrában többnyire a maradékelv érvényesül, vagyis nincs elegendő állami, vállalati és alapítványi forrás a fejlesztésekre, a működési költségekre, ill. a színvonalas rendezvényekre. A kultúra azonban soha, sehol nem piacképes és önfenntartó, tehát félrebeszél, aki mást mond; vagy erre hagyatkozva biztos kudarc várja, ha megpróbálkozik a művelésével. Különösen a hagyományőrzésre, a nemzeti irányultságú művelődésre bosszantóan kevés pénz jut, míg az arctalan, tudatmérgező, értéktelen urbánus és avantgard zagyvaság nyakunkba zúdításáról mindig gondoskodnak valakik. Ez a ferde szemlélet éppúgy érvényesül a festészetben és szobrászatban, mint a zenében vagy az irodalomban. A könyvek s a művészeti albumok elérhetetlenül drágák, ráadásul mind a hazai, mind az idegenből fordított szövegek közt csupán elenyésző mennyiségű a maradandó vagy klasszikus alkotás. A művészeti és irodalmi kritika pedig hozzá nem értést, vagy egyenesen faji elfogultságot tükröz; mondani sem kell, hogy nem a magyarok, hanem a zsidók javára. A könyvterjesztés is valóságos szabotázs; az árusok 40-50 %-os díjat kérnek, a készletet csak bizományba veszik át, a színvonalas műveket a hátsó polcra vagy raktárakba rejtik.

A tömegtájékoztatás egésze továbbra is gyalázatosan diszkriminatív és magyarellenes. Az Orbán-kormány alapvető hibája, sőt bűne, hogy e téren is képtelen volt a legminimálisabb tisztogatásra. Bambán tűri a dühödt sárdobálást, a lakosság tudatos hülyítését, ahelyett, hogy néhány napi- és hetilapot, kereskedelmi rádiót és televíziót egyszerűen betiltana. Így a „sajtószabadság” hamis jelszava alatt háborítatlanul pofázhatnak az egykori bértollnokok, hivatásos rágalmazók, liberálbolsevista népámítók. A konzervatív, jobboldali, keresztény fórumok összesen alig 5-10 %-ra tehetők, s ezek többsége is gyáva, megalkuvó. A kormánynak mindössze 1 db heti- (Válasz) és 1 db napilapja (Magyar Nemzet) van, ellenben valamennyi budapesti és megyei újság, valamint az elektronikus sajtó is az ellenséghez húz. Az agymosás így tökéletes, míg a nemzeti gondolatok csak elvétve juthatnak át a szigorú globális szűrőn. Márpedig egy átfogó ellenőrzés és nagytakarítás végrehajtása nélkül sem korrekt hírközlés, sem tisztességes közvélemény-formálás nem lehetséges, s természetesen valamirevaló nemzeti kormányzás sem.

Történelmi egyházaink kivétel nélkül judeokeresztény eszmeiséget propagálnak, s igen káros kozmopolita-szabadkőműves befolyás alatt állnak. A politikát kínos gonddal kerülik, a magyarság méltatlan szenvedéseiről egy árva szavuk sincs, az Ószövetséget többre tartják Jézus tanításainak hirdetésénél, és életpéldájának alázatos követésénél. Ennél fogva kettős küldetésüket (evangelizáció és nemzetvédelem) képtelenek betölteni, s a hierarchia csúcsain alig akad olyan főméltóság, aki a keresztény életszentséget és nemzeti kötelezettségeit együttesen próbálja képviselni. Sajnos az egyházak is elzárkóznak a minimális átvilágítástól, így az egykori békepapok, a hitüket és fajtájukat megtagadók kirostálására ma sincs semmilyen lehetőség. Farizeus magatartással, lélektelen prédikációkkal, hűvös kívülállással azonban nem lehet híveket szerezni, miként az ökumenikus zsidókeresztény maszlaggal sem lehet egy sajátos arculatot megőrizni. Misztikus vonzerő, sugárzó szeretet és jó pásztorok híján lassan szétszéled a nyáj; s még szerencse, ha az elbizonytalanodott, fásult hívek nem zuhannak valamelyik „pártfogó” szekta karmaiba. A kormány távolságtartó, barátságos viszonyra törekszik az egyházakkal, ahelyett, hogy rámutatna a vétkekre és mulasztásokra, ill. – más országokhoz hasonlóan – szorgalmazná a kereszténység nemzeti irányba fordulását, önvizsgálatát és megtisztulását. Ugyanakkor semmit sem tesz a népünk szellemiségétől idegen „kisegyházak”, szekták parttalan burjánzása ellen.

A kisebbségek (a világban példátlan módon!) indokolatlan anyagi és morális előnyöket, pozitív megkülönböztetést élveznek hazánkban az anyanemzet rovására. Különösen a zsidók és a cigányok szemtelenedtek el, s mindenféle többletjogokat követelnek, noha kötelességtudatuk még nyomokban sincs a „bennszülöttek” iránt. A többi betelepült nemzetiség (németek, tótok, oláhok, rácok, horvátok, vendek stb.) valamivel toleránsabb a magyarsággal, de külső anyanemzeteik és a belső ellenségeink szüntelen uszítására egyre több támogatást igényelnek. Véleményünk szerint az egyenlőség megilleti őket, ha részt vállalnak az ország terheinek hordozásában, de semmiképp se nőhetnek a magyarság fejére. Hiba volt az önkormányzati rendszerük kiépítése, még elfogadhatatlanabb a tervezett (alanyi jogon járó??) parlamenti képviseletük, hiszen ezek még az önkéntes asszimilációt is megakadályozzák akkor, amikor az utódállamokban mindenütt erőszakos beolvasztás és barbár népirtás folyik magyar nemzetrészeink ellen. A kormány jó arcot vág mindehhez, s némán tűri a magyarság kisemmizését, szolgasorba züllesztését a saját szülőföldjén; semmit sem tesz a zsidó- s a cigánybűnözés visszaszorításáért, a túlhatalmak, a gátlástalan összefonódások feltárásáért és megszüntetéséért.

A fenti mulasztásokat nem menti, mégis valamelyest enyhíti, hogy a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból átszállították az Országház kupolacsarnokába (még jobb helye lenne a Budai Várpalotában!). Az már kevésbé örvendetes, hogy ma is múzeumi tárgyként kezelik, s élő szellemisége nem hatja át egész politikánkat, még jelképes szinten sem. Dicséretes az is, hogy államalapításunk 1000 éves évfordulójáról az egész Kárpát-medencére kiterjedő látványos ünnepségsorozattal emlékezett meg a kormány. A szobrok, emlékművek, templomok, középületek, sétálóutcák avatása, a helyi hagyományok és népszokások fölelevenítése, a változatos világi és egyházi rendezvények s ezek tömegkommunikációs megjelenítése elősegítette a magyarság öntudatra ébredését, hangulatának javítását. Minden rosszmájú károgással szemben leszögezhetjük, hogy nem volt kidobott pénz az erre elkülönített összeg.

6. Honvédelem, külpolitika, bevándorlás

Egy hódító nagyhatalmaktól fenyegetett, ellenséges szomszédoktól körbevett ország számára élet-halál kérdése a honvédelem. Ahelyett, hogy – a lehetőségekhez képest – függetlenek, semlegesek maradtunk volna, eléggé el nem ítélhetően csatlakoztunk a NATO-hoz, kevéssel azután, hogy végre megszabadultunk a Varsói Szerződéstől. Még ennél is öngyilkosabb lépés azonban a hadsereg liberális reformja, melynek vége az lesz, hogy a párhuzamos létszámcsökkentés és a szolgálati idő lefaragása után megszüntetik a kötelező sorozást, s Magyarország védelmét egy csekély számú (kb. 30 ezer) hivatásos állományra (amolyan elit kommandóra) bízzák. Márpedig a zsoldosok kizárólag azért (azokért) harcolnak, aki jó pénzzel kedvet csinál hozzá. Hol marad a tisztikar átvilágítása és megújítása, mi lesz a fiatalság hazafias nevelésével, szellemi és fizikai felkészítésével, ki fogja életét áldozni a hazájáért, ha itt is a piszkos üzleti szempontok diktálnak? Miért kell minden harci eszközt külföldről vásárolnunk, ahelyett, hogy feltámasztanánk egykor világhíres fegyvergyártásunkat? NATO-tagságunkból eredően az is bármikor bekövetkezhet, hogy katonáinkat idegen érdekekért, távoli régiókba vezénylik ágyútölteléknek, sátáni célokért elvérezni. Orbánék megbocsáthatatlan bűne, hogy páholyból nézik hadseregünk szétzüllesztését; s a rothadás közepén azon töprengenek, vajon F-16-os amerikai, vagy svéd Gripeneket vásároljanak-e zsebkendőnyi égboltunk alá.

Sikerágazatnak csúfolt külpolitikánk a kormány legnagyobb kudarca. Derék öreg bolsik és csemetéik mentik át a korábbi mosolydiplomáciát. Alapelvük: mindenben mindenkinek engedni, nehogy bárki megsértődjön, megharagudjon ránk. Vagyis önként és dalolva föladni szuverenitásunkat, csúszva-mászva bejutni Európába, s alázatosan kiszolgálni önző, agresszív szomszédaink utasításait; közben tetőtől talpig elárulni nemzeti érdekeinket, s könnyelműen magukra hagyni az utódok közt halálba szédülő testvéreinket. Hol van már a trianoni revízió fölvetése, vagy akár a területi autonómiák kivívása? Hiszen még a kettős állampolgárság helyett kiizzadott, elfuserált státusztörvényt sem tudjuk alkalmazni az oláh és tót szélsőségesek hőbörgései miatt. A délvidéki, felvidéki és erdélyi magyar egyetemek visszaállításáról, a csángók most is tilos anyanyelvű oktatásáról és misehallgatásáról nem is beszélve. A bősi szörnyszülött erőmű kapcsán elrabolt Duna s a kiszáradt Csallóköz sorsáról, a felföldi pimasz megyefelosztásról (Meciar terve!), a Tisza-ciánozás nyomán kikényszeríthető kártérítésről, a vajdasági erőszakos rác betelepülések fölszámolásáról, valamint Szerbia NATO-bombázása s az embargó kapcsán bennünket ért gazdasági veszteségek enyhítéséről érdemben már nem is tárgyalnak külügyéreink. Ám annál inkább szorgalmazzák Szlovákia, Horvátország, Románia és Szerbia NATO-tagságát és az EU-hoz való csatlakoztatását, noha legalább ezek megvétózásával illene őket rádöbbentenünk a magyarsággal szemben fennálló – alapszerződésekben is rögzített – kötelezettségeik következetes elhanyagolására. A kormány – igen kényelmesen! – az elszakított magyarságra bízza törekvései megfogalmazását, s a kipróbált, hiteles vezetők felkarolása helyett többnyire az illető rezsimekkel kollaboráló, dróton rángatott pártokat, szervezeteket, személyeket segíti, amelyek (akik) beérik a lényegi változásokat nagy ívben kerülő látszateredmények „kiharcolásával”. Napnál világosabb, hogy az Orbán-csapat mindenkivel mellőzi a vitákat, súrlódásokat, összetűzéseket; jobban szereti a baráti vállveregetéseket, a szégyenünkre adott külföldi „kitüntetéseket”, az ellenzék gúnyos „elismeréseit”, mint a határozott cselekvést. Csakhogy ez – nincs rá más szó – kimeríti a hazaárulás fogalmát! Érthetetlen az is, hogy a jól-rosszul működő MVSZ-től megvonták a költségvetési támogatást (mert az általuk jelölt Boross Péter helyett Patrubány Miklóst választották elnöknek), s ezzel a legnagyobb magyar civil világszervezetet ukmukfukk lenullázták.

Egyre növekvő számban özönlenek hozzánk szakképzetlen és civilizálatlan cigányok, zsidók (lásd lakóparkok!), arabok, kínaiak, afgánok, ukránok, négerek stb. valamennyi kontinensről. Azonnali visszatoloncolás helyett mi mindenkit készségesen befogadunk, letelepítjük és etetjük őket (sőt előbb-utóbb állampolgárságot is kapnak!), valamiféle szentistváni álhumanizmusra hivatkozva, miközben a csodált és körüludvarolt kultúr-Európa egyre szigorúbban zárja határait. De hát mi rendületlenül fogyunk (világbanki „ajánlás”: 2040-re elegendő 6 millió magyar a térségben!), s Orbánék szerint a „munkaerőhiány enyhítésére” szükségünk van a bevándorlókra. Micsoda alpári cinizmus, miféle öncsonkító merénylet ez a szerencsétlen magyarság ellen?! Ha Orbán egy titkos Habsburg-ivadék lenne, akkor se árthatna többet!

7. A tanulságok összegzése és a várható jövő

A kommunista kormányokkal, valamint Antall József és Horn Gyula kabinetjével összehasonlítva Orbán Viktorék ténykedése föltétlenül pozitív és előremutató. Viszont pl. a Horthy-korszak leggyengébb kormányaihoz mérve már szánalmasan gyenge és kártékony. Épp ezért viszonyítsuk őket csupán önmagukhoz, saját célkitűzéseikhez képest. A gazdaság-, család- és szociálpolitikában jelentkeztek bizonyos felszínes eredmények, történt néhány önbecsülésünket, közérzetünket javító intézkedés. Más területeken azonban folytatódott zuhanásunk, pozícióvesztésünk, állapotunk általános romlása. Persze akárki kijelenthetné: ugyan már, csak nem csodát várunk szegény Orbánéktól; hogyan tudnának ők szembeszállni egy globalizáló világmaffiával, mikor a legnagyobbak (USA, Németország, Anglia, Franciaország stb.) is úgy táncolnak, ahogy e pokolbéli ördögök muzsikálnak nekik. Valóban így van, s bárki vezetné ma Magyarországot, nem sokat változtathatna az adott körülményeken. Reálisan gondolkodva nem is reméltünk mást, mint lassú emelkedést, bizonyos feltételek módosítását, apróbb előnyök kicsikarását, s önmagunk átmentését a következő évszázadokba. Ehhez azonban foggal-körömmel harcolni kell a magyar érdekekért, szívós következetességgel ki kell állni nemzetünk és életterünk védelmében; nem pedig térdet-fejet hajtva, majd teljes megadással arcra borulva, ellenségeink kegyelmére bízni magunkat. Ebben a heroikus küzdelemben persze el lehet vérezni, de egy valódi nemzeti kormánynak nem is az a dolga, hogy simulékonyságával még egy (vagy több) mandátumot biztosítson magának, hanem az, hogy minden energiájával az összmagyarság boldogulásán fáradozzon. Ezzel nyilván Orbánék is tisztában vannak, mégis a könnyebb utat választották; emiatt sem kereszténynek, sem nemzetinek, sem jobboldalinak nem nevezhetők. Így a bizonyítvány bizony elég hitvány!

Épeszű honfitársaink irtóznak az MSZP-SZDSZ-es ragadozók visszatérésétől. De nem azért, mert Orbánék olyan ügyesek és makulátlanok, hanem mert a másik garnitúra nagyságrendekkel pocsékabb. Amíg ezt az igazságtalan, törvénytelen és erkölcstelen rendszert nem söpörjük el, esélyünk sincs egy megfelelő nemzeti kormány megválasztására. Addig AZOK helyett maradnak EZEK, addig tényleg „nincs más alternatíva”, addig nem is érdemlünk különbet a mostani pragmatikus-liberális-polgári FIDESZ-kormánynál. Aki saját szövetségeseit is bedarálta (KDNP, MDF), az FKGP-vel kötött koalíciós egyezségét több ízben fölrúgta, s komoly szerepe van a kisgazdák szétverésében; ám étvágya még mindig csillapíthatatlan: az egész jobbközépet föl akarja falni. Egyelőre Orbánéknak áll a zászló, silány teljesítményük ellenére valószínűleg újabb 4 évig uralkodhatnak rajtunk. De ezáltal csak gyötrelmes haláltusánk hosszabbodna meg, s úgy masírozunk a temetőbe, hogy kívülről szemlélve lakodalmas menetnek tűnhetünk. Vakok között persze a félszemű is lehet király, ámbár sohasem fejlődhet ki a térlátása.

 

Siklósi András

Polgári engedetlenséget, vagy nemzetmentő forradalmat?

Népi-nemzeti körökben gyakran fölröppen a jelszó, hogy ezt a gyalázatos, hazaáruló, nemzetrontó elitcsordát csak polgári engedetlenséggel lehet elsöpörni. Még tisztességes, a magyarságnak elkötelezett politikusok, újságírók is átveszik ezt a frázist; sőt bíztatnak bennünket, tömörüljünk egységfrontba a szipolyozók ellen, s békés úton próbáljunk célt érni, mert ha „elszabadul a pokol”, akkor mindnyájunknak vége.

Ezek a derék urak – egy újszülött politikai tapasztalatait alig meghaladva – azt a fontos kérdést mindig elfelejtik feltenni, vajon honnan származik a „kiszivárogtatott” gondolat, vajon kiknek áll érdekében az amúgy is türelmes, galamblelkű magyarságot még tovább altatni, hogy föl se ébredjen mély álmából többé. Ráadásul azt is elmulasztják közölni a „főjámborok”, mi ellen „polgári engedetlenkedjünk”, illetve miképpen kellene ezt az idejétmúlt eszmét életre pofozni. Arról a csekélységről már nem is beszélve, hogy a polgári engedetlenséghez leginkább fejlett polgárság szükséges, ami ugyebár régóta kiveszett a társadalmunkból; hacsak az „öntudatos munkásosztályból”, a „ dolgozó parasztságból” s a „velük szövetséges értelmiségből” (lásd még: az írástudók árulása!) álló, egyre jobban lecsúszó és atomizálódó középosztályt, valamint a nyomorszinten tengődő, agymosott proletár- és lumpen-tömegeket nem tekintjük annak.

Vigyázzunk – mondják –, ne engedjük az országot anarchiába és véres zűrzavarba rántani, ne üljünk föl a megsemmisítésünkre törő provokátoroknak. Elrettentő példaként sűrűn emlegetik az 1919-es patkánykurzust (mintha az valóban forradalom lett volna!), meg 1956-ot is, melynek – szerintük – egyetlen hozadéka a sok-sok ártatlan halott, a számtalan kivégzett és bebörtönzött áldozat, meg a világban szétszóródott szerencsétlen százezrek. Ez kétségtelen tény, de még soha nem találkoztam egyetlen 56-ot túlélt szabadságharcossal sem, aki kétségbe vonta a küzdelem hasznosságát; vagy a bolseviki terror elleni fegyveres fölkelés helyett (a végkifejlet ismeretében) utólag valamiféle erőszakmentes morgolódást, esetleg hangos káromkodással egybefűzött kocsmai ökölrázást ajánlott volna. Ellenkezőleg! Súlyos véráldozata dacára 1956 magasztos órái, napjai a résztvevőknek (s a nemzet többségének!) egy életre célt és tartást, öntudatot és önbizalmat adtak. De hasonló volt a helyzet 1848 után is. Arany János holtáig gyászolta a szabadság és Petőfi elvesztését, de föl sem merült benne a forradalom értelmének megkérdőjelezése. Ilyesmit csak az ellenségeink vagy a gyávák tesznek, akik minden körülmények között kizárólag önmagukkal törődnek, s akik már egy langyos zápor alatt is esernyőért kiáltoznak, komolyabb zivatar esetén pedig hanyatt-homlok menekülnek bombabiztos bunkereikbe. Ők azok, akiknek egy puskalövéstől tele lesz a gatyájuk, ők a farkasfogra való birkák, a vágóhidra tereltetést zokszó nélkül tűrő kapitális barmok. Akik nem képesek fölfogni, hogy a rabszolgasors, az édes hazánkban ránk kényszerített hazátlan bujdosás, vagy az elvtelen tányérnyalás egy büszke, nagy múltú nemzet számára nem tekinthető többé kielégítő életnek, legföljebb a sivatag homokjába fúló, tartalmatlan és jövőtlen vegetálásnak. Efféle ördögi csapdát nemhogy a magyarságnak, de a bantu négereknek sem kívánhatunk!

Egy stratégia és taktika kidolgozásánál mindig figyelnünk kell arra, hogy mit akarunk elérni s kivel szemben. Népünk 60 éve (sőt, Trianon óta közel 90 éve!) folyamatos holocaustban vergődik, s a végső „Endlösung” előtt áll. Itt nincs se jogállam, se szabadság, se demokrácia. A szuronyok segítségével vagy választási csalásokkal fölénk kerekedett törvénytelen, gyilkos banda uralkodik rajtunk, s esze ágában sincs a trónjáról lemondani, avagy pusztításunk helyett a fölemelkedésünket szolgálni. Ők csak akkor és annyira bátrak, amennyire mi félünk tőlük, és megalkuvásunkkal engedjük nekik! Vegyük észre, hogy az ország javaiból, a gazdasági-politikai-kulturális hatalomból oly mértékben részesedhetünk csupán, amennyit erővel visszaszerzünk. Ám erre fáklyás felvonulásokkal, részleges sztrájkokkal, lagymatag tüntet(get)ésekkel, félpályás útlezárásokkal, aláírásgyűjtésekkel, népszavazásokkal és polgári engedetlenséggel reményünk sem lehet. Különösen, ha ezeket az eleve korrupt szakszervezetek, illetőleg a zsarolható, karrierista, demagóg „népvezérek” kezdeményezik. Az ilyen „mozgalmak” csak arra jók, hogy kihúzzák a tömegek méregfogát, lecsillapítsák jogos dühét, elszívják maradék energiáit, s elrabolják hitének utolsó morzsáit is. Egy efféle álliberális, újkapitalista, posztkommunista vámpírbandával nem lehet jópofáskodni, paktumokat kötni, vásári alkudozást folytatni. Ezt a kozmopolita maffiát, ezt a gerinctelen bábrezsimet bármi áron torkon kell ragadni, meg kell dönteni, s örökre ki kell radírozni a magyar közéletből!

1849 után megpróbáltuk sikerre vinni az általános polgári engedetlenséget, persze akkor sokkal szervezettebb és egységesebb volt a nemzet. Mégse értünk el komolyabb eredményt, hiszen a felemás, Trianonhoz vezető kiegyezés aligha nevezhető annak. Gandhi Indiája valóban képes volt vérontás nélkül (ill. csekély vérveszteség árán) elűzni az angolokat, ám ott 500 millió mindenre elszánt nincstelen állt szemben pár ezer gyarmatosítóval. Viszont a mai Magyarországon egy szíven szúrt, lefejezett, elbutított maroknyi nép néz farkasszemet egy feneketlen étvágyú, gátlástalan világhatalom zsoldosaival, akik nem nyugszanak addig, míg föl nem zabálnak vagy el nem űznek bennünket innen.

Félre ne értsen senki. Nincs szándékomban terrorakciókra vagy fegyveres rohamra buzdítani. Jól tudom, ez milyen következményekkel járhat. Azonban azt is világosan látom, hogy a pestis terjedését meg kell akadályozni. Úrrá kell lennünk az egész nemzetet romboló dögvészen, és végre kell hajtanunk a gyökeres rendszerváltást. A forradalom tehát elkerülhetetlen, ha javulást akarunk. Ez az utolsó esélyünk. E nélkül a biztos pusztulás, a teljes elsüllyedés vár népünkre. A békés önfelszámolásnál, az önkéntes mészárszéknél, a bárgyú vigyorral kiásott tömegsírnál, a totális nihilnél semmi sem lehet szörnyűbb. Akkor inkább a tűzhányók gyomra, az ég sistergő villámai s a pokol kénköves ölelése. Már összes kincsünktől megfosztottak minket, legalább a becsületünket őrizzük meg! S ha így teszünk, a magyarok Istene nem hagy elveszni bennünket! De jól vigyázzunk, nehogy fölszabadító forradalmunkat „dicső keresztapáink” meglovagolják, s annak élére állva saját alantas céljaikra hasznosítsák. Várjuk ki a megfelelő pillanatot, aztán sújtsunk le teljes erővel! Szabad élet vagy halálig tartó rabság. Melyiket válasszuk felebarátaim? Felelős hazafinak, igaz magyar embernek ez nem jelenthet problémát.

A valódi kérdés merőben más: sikerül-e végül fölszámolnunk és elkergetnünk a világ leghazugabb, legsötétebb, legelnyomóbb bűnszövetkezetét?

 

Siklósi András

Az egyetemes magyarság védelmében

A világban és Európában zajló végzetes folyamatok a nemzetet is hátrányosan érintik. Ezért alapvető feladatunk, hogy meggátoljuk népünk további romlását és pusztulását. A magyarság egy és oszthatatlan; s ugyanazon nemzethez tartozik, éljen bár a Csonkaországban, az elszakított területeken, ill. az emigrációban. Mind gazdasági, mind politikai, mind szociális vagy kulturális téren csak olyan határozatok és törvények meghozatalát támogathatjuk, melyek az összmagyarság érdekeit szolgálják. Elítélünk és megbélyegzünk mindenkit, aki népünket becsmérli, vagy tisztségével visszaélve ellene cselekszik, továbbá külső ellenségeinkkel lepaktálva a magyarságot rombolja, illetve a nemzet önvédelmi küzdelmét elárulja.

Trianon erőszakos, igazságtalan és erkölcstelen diktátum volt. Embertelenségét csak fokozta a II. világháborút lezáró jaltai és párizsi szerződés. A világ egyik legszebb, legegységesebb országát gyalázatosan földarabolták, s Európa legősibb nemzetének jelentős részét kiszolgáltatták az idegen megszállók megsemmisítő szándékainak. (Akik még a trianoni záradékot se respektálták soha; népszavazás nélkül csatoltak el színtiszta magyar tömböket; a magyarságot huszadrendűként kezelték, vagy állampolgárságától is megfosztották; a magyar vezetést a hivataloktól a hadseregig mindenütt leváltották; népcserével és állandó betelepítéssel megváltoztatták a városok s a falvak etnikai összetételét; népünket megfosztották alapjogaitól, sajtójától, iskoláitól, nyelvhasználatától, vallásától; templomait, műkincseit, temetőit megrongálták, kultúremlékeit megsemmisítették, múzeumi anyagait és történelmét meghamisították; elnyomóink összefogtak ellenünk, és aljas propagandájukkal rossz hírünket keltették a világban; kapcsolatainkat már népi szinten is megmérgezték; a magyarságot ma is minden ok nélkül folyamatosan üldözik, és szülőföldjének elhagyására kényszerítik stb.) Most, amikor valamennyi kontinensen átrajzolódnak a térképek, s a környezetünkben mesterségesen létrehozott utódállamok sorra darabokra hullnak, megengedhetetlennek tartjuk revíziós törekvéseink elfojtását; a békés, tárgyalásos határmódosítást is elvető, Helsinki szellemét meghazudtolóan gyáva meghátrálást pedig nyílt hazaárulásnak tekintjük. A Kárpát-medence Szent Korona alatti területi és politikai egységének helyreállítása nem csupán magyar ügy, de nem is szomszédaink ügye, hanem egész Európa sorsának, konfliktusmentes jövőjének sarkalatos pontja.

Igen veszélyes a magyarságot folytonosan sújtó parttalan gyűlölet és sovinizmus. A körülöttünk tomboló etnikai tisztogatás, sőt kulturális és fizikai népirtás testvéreinket létükben, megmaradásukban fenyegeti. Követeljük e tűrhetetlen genocídium azonnali beszüntetését, s a valamennyi állam által aláírt nemzetközi szerződések szigorú betartását! Továbbá – minimális átmeneti megoldásként – követeljük a Kárpát-medence őslakosságát képező magyar népcsoportok önrendelkezésének, egyéni és kollektív jogainak gyakorlati elismerését, a kettős állampolgárság, a kulturális és területi autonómia, valamint a társnemzeti státusz megadását; s mindezek törvényi és alkotmányos garantálását! A magyarságot ért sérelmeket nyilvánosságra kell hoznunk, és nemzetközi fórumok elé kell tárnunk.

A magyarság nem felelős a Szovjetunió összeomlásáért, a délszláv háborúk vérengzéseiért, de a harmadik világ nyomoráért sem, és e problémákat megoldani nem képes. Ezért a hazájukból elvándorló tömegeket, a gazdasági és politikai okokból menekülőket – minden sajnálatunk ellenére – befogadni nem tudjuk. Saját bajaink is épp elég gondot okoznak, nem vehetjük a vállunkra mások terheit is. (A magyarságért viszont bárhol, bármikor fel kell lépnünk; adott esetben egy emigráns vagy egy anyaországi többet tehet egy erdélyiért, mint saját maga.) Az illetéktelenül belopakodott, jöttment idegeneket sürgősen ki kell toloncolni, határainkat azonnali hatállyal le kell zárni, és szó sem lehet azok légiesítéséről vagy föloldásáról! Ez az álláspont tökéletesen megfelel a fejlett országok magatartásának is. Biztonságunkat, területi épségünket egy ütőképes nemzeti hadsereg védelmezze!

Hazai kisebbségeink eddig is megkapták a velünk szembeni teljes egyenrangúságot, de ellenezzük a számukra nyújtott bármiféle pozitív diszkriminációt. Bármely rétegnek a nemzet rovására szerzett előnyeit, kiváltságait, többletjogait el fogjuk törölni! Biztosítani kívánjuk, hogy a magyarság számarányának megfelelően szerepeljen a vezetésben, a stratégiailag fontos kulcspozíciókat pedig kivétel nélkül ő töltse be. Háttérbe vagy szolgasorba szorításunk megakadályozása érdekében Magyarországon is létre kell hoznunk a magyarság regionális érdekvédelmi szervezeteit (mert a nemzetellenes neobolsevista helytartók olyan viszonyokat teremtettek, hogy a magyarság többségi létére kisebbségbe került a nemzetiségekkel szemben; mert a „helycsinálás” következtében diplomásaink serege külföldön keres megélhetést, míg helyette szakképzetlen csavargók, lumpenek és bűnözők özönlenek hozzánk a Balkánról, Ázsiából és Afrikából is).

Csak egy hazáját szerető, egészséges, öntudatos, művelt és erkölcsös magyarság képes erőt sugározni környezetébe; ezért talpra kell állítanunk letaglózott népünket. A változatlan történelemhamisítás, az anyagelvű és ateista hazudozás, az ízléstelen „liberális” kultúrszenny helyett be kell vezetnünk az értékközpontú könyvkiadást, a kötelező iskolai hitoktatást és hazafias nevelést, a sajtó, a rádió és a televízió nemzeti (önkormányzati) felügyeletét. A felekezeti iskolákat maradéktalanul vissza kell adni az egyházaknak, a tanítást meg kell reformálni, iskoláinkat és kulturális életünket államilag hatványozottan támogatni kell.

A jelenlegi tehetségtelen, felelőtlen, szocionista, népnyúzó hatalmi szervek helyett követeljük egy rátermett, kipróbáltan becsületes, magyar érdekeket képviselő és visszahívható személyekből álló ideiglenes (alkotmányozó) nemzetgyűlés és kormány azonnali megszervezését! Haladéktalanul végre kell hajtani a rendszerváltást: be kell tiltani a szélsőbalos, nemzetromboló utódpártokat (SZDSZ, MSZP, Munkáspárt) és szervezeteket (Kádár János Társaság; Partizán Szövetség, „antifasiszták”, cionisták, destruktív szekták, szabadkőműves páholyok stb.), ki kell zárni a közéletből minden volt besúgó ügynököt, pufajkást, munkásőrt, kommunistát; a tisztogatást a csúcsvezetésen túl végre kell hajtani a katonaság, a rendőrség, a bíróságok és ügyészségek, a közhivatalok, az önkormányzatok, a gazdasági üzemek, a kulturális intézmények és a tömegkommunikáció élén; meg kell ejteni a harácsburzsoázia elszámoltatását és vagyonelkobzását, a tömeggyilkosok és a főbűnösök törvényes felelősségre vonását; ki kell dolgozni egy új választási törvényt, egy korszerű (a Szentkorona-eszmére épülő) magyar alkotmányt, s fel kell oszlatni az Alkotmánybíróságot; a politikai üldözötteket anyagi és erkölcsi kártérítésben kell részesíteni; vissza kell szolgáltatni az elkobzott földeket és más ingatlanokat, rendezni kell a tulajdonviszonyokat a reprivatizáció elve alapján. Meg kell teremteni a garantáltan szabad, semleges, független, tekintélyelvű magyar jogállamot, melynek államformája nem lehet többé „demokjatikus köztájsaság”! Mihamarabb távoznunk kell a számunkra semmilyen előnyöket nem nyújtó, viszont annál több kárt és nyomorúságot okozó NATO-ból és EU-ból, melyekbe eleve körmönfont csalásokkal kényszerítettek bennünket.

Be kell szüntetni a külföldi adósságok s uzsorakamatok további törlesztését, ill. az ország javainak áron aluli kiárusítását és idegen kézbe juttatását! A kozmopolita rablótőkét és a multináci cégeket ki kell za