![]() URUK |
VISSZA KELL TÉRNÜNK A MÚLTHOZ,
HOGY A JÖVŐT LÁTHASSUK
MAGYAR ŐSTÖRTÉNELEM
E-MAIL: manager@Magyarság.org
![]() URUK |
| STATISZTIKAI TÉNYEK | HUNGARY/ INFORMATION RESOURCES/ ENGLISH | TÖRTÉNELMI TÉRKÉPEK | COMMERCE/ ENGLISH | A MAGYARNEMZETI BANK ADATAI | VMSZ | CSÁNGÓK | MKP | KMKSZ | HMDK | HHRF | SZABADKA LAP | Magyar Honlapok |
| AUTONÓMIA - TRIANON - JOGI HELYZET |
ELŐRE | HOGYAN CSINÁLJUNK EGY NEMZETI PÁRTOT |
THE HUNGARIAN CONSTITUTION | A MAGYAR ALKOTMÁNY |
Legyőzöttekből győztesek leszünk!
(A 2008-as budapesti Szittya Világtalálkozó megnyitó előadása)
Mottó: „A nemzet közös emlék a múltból, és közös terv a jövőre.” (Ernest Renan)
Tisztelt Világtalálkozó, Szittya Testvéreim, Magyarok!
Rettenetes helyzetben, súlyos válságban, szörnyű kórságban szenved a magyarság,
a szívünknek legdrágább, áhítattal szeretett népünk. Legjobb fiai sorra lemorzsolódnak, megroppant gerinccel, kedvüket és hitüket vesztve – az úgyis hiába minden szándék sóhajával ajkukon – visszavonulnak barlangjukba, és föladják a küzdelmet. Nincs az emberekben bátorság s kitartás, hiányoznak az Atillák, Vérbulcsúk, Zrínyik, Rákóczik, de az egyszerű, névtelen hősök is. Éppen most, mikor minden korábbinál rosszabb a sorsunk, amikor soha nem látott borzalmas veszedelmek lesnek ránk, a magyar nemzet zöme mély álomba merült, már-már gyógyíthatatlan kómában fetreng, s öntudatát, reményét sutba hajítva, bambán várja a megváltást; közönyösen, gyáván vagy irigykedve bámulja azokat, akik gonosz varázslatot űznek vele és a nagyvilágban élő többi etnikummal. Mert tudnunk kell, hogy nemcsak itt, Csonka-Magyarországon, ill. a Kárpát-medencében fordultak tragikusra a dolgok, hanem valahány földrészen rohamosan romlanak az emberiség életkilátásai. Beszédemben az egyetemesség felől közelítve kívánok eljutni saját ügyeinkhez, felvázolva ugyanakkor néhány hasznos megoldási javaslatot is, bármiféle kizárólagosságra vagy teljességre törekvés nélkül. Igyekszem tömören számot vetni legfőbb nemzeti sorskérdéseinkkel, közös feladatainkkal és esélyeinkkel. Vitathatatlan, kizárólagosan üdvözítő utat én sem mutathatok, ám fölvetek néhány égető problémát, melyek orvoslása nélkül hazánk és népünk nem menthető meg.Régebben egy-egy óriásbirodalom évszázadokig, olykor évezredekig tartotta magát a csúcson, mielőtt más népek szétverték, ill. belső elrákosodása miatt összeomlott. A szovjet vörös rém már csak 70 évig bírta, s az azóta egyedüli világhatalommá előlépett Egyesült Államok sem húzhatja sokkal tovább. Fölgyorsult tehát az idő, fölbomlottak, széthulltak azok a keretek és eszmék, amik a 20. század elejéig mindenütt domináltak. Helyettük azonban nincsenek világos, elfogadható, egyetemleges elvek, csupán zavaros, ködös, kiüresedett direktívák. A régi célok, a becsület, a hűség, a teljességre törekvés, a bölcsesség, a jóság, a hivatástudat, a hit, az alázat, a tisztaság már szinte senkit sem vonzanak; annál inkább a pénz, a hatalomvágy, a korrupció, az önzés, a hazugság, az erőszak, a perverzió, a rombolás s az erkölcstelen szabadosság uralkodik mindenütt. A tudományos-technikai forradalom, az iparosodás növelte a fizikai kényelmet s az előállított – sokszor fölösleges – termékek mennyiségét, de a nyomában kialakult fogyasztói szemlélet megrontotta, tönkretette az emberek lelkét, elszennyezte, megmérgezte a környezetet, fölborította az éghajlat s az időjárás rendjét, elkerülhető természeti csapások és nukleáris katasztrófák sorát zúdította egész bolygónkra. Megsebesült, megrokkant életterünk, a Föld; növényi és állati fajok tömege tűnik el nap mint nap, a néhai édenkert sivár sivataggá válik, a rendkívül káros emberi beavatkozások nyomán az ökoszisztéma már-már visszafordíthatatlanul megbetegedett, planétánk a végső pusztulás küszöbére ért. Ez pedig a teremtés koronájának sorsát is megpecsételi…
A judeokapitalizmussal egy tőről fakadó, s ugyanazok által finanszírozott cionbolsevizmus kimúlása után napjaink politikai vezérgondolata a szintén zsidó gyökerű globalizmus lett, ami tulajdonképpen a „választott nép” fogalomkészletéből ismert „egy akol, egy pásztor” elv gyakorlati megvalósítása. Ennek lényege, hogy egy terrorisztikus, zsarnoki elnyomással a népeket, nemzeteket egy közös uniformisba (kaftánba?) gyömöszölik, a rasszokat kaotikusan összekeverik, egy tervszerű agymosással megfosztják őket nemzeti és történelmi tudatuktól, önazonosságuktól, szokásaiktól, vallásuktól, kultúrájuktól, esetleg anyanyelvüktől is. A határokat „légiesítik”, az egyes országok helyett ipari-kereskedelmi régiókat kreálnak, a lakosságot gyarmati rabszolgasorba kényszerítik, az energiát, a nyersanyagokat, a termőföldeket fölvásárolják, a helyi gazdaságokat a monopóliumokkal és multinacionális cégekkel megfojtják, bankjaikkal és tőzsdéjükkel a valutákat lerontják, a népeket adósságcsapdába csalják, s a profit növelése végett csontig lecsupaszítják. Ezt a példátlan gyalázatot persze a liberalizmus, a kozmopolitizmus, az emberi szabadságjogok, a „New Age” (új korszak), a demokrácia, a polgárosodás, a jogállamiság, az antirasszizmus és más hasonló álságos jelszavakba burkolják, hogy lehetőleg a legcsekélyebb ellenállás nélkül mindenkit maguk alá gyűrhessenek, s megalakíthassák az ördögi világállamot.
És mégis, mégis van remény! És mégse győzhet a gonosz, hiába minden igyekezete. Egyszer vége lesz ennek a hitvány purim-ünnepnek, megbuknak ők is, mint minden eddigi világhódító. Az emberiség nem tűrheti, hogy egy törpe kisebbség, egy féktelen rablóbanda mindenéből kiforgassa, az orránál fogva vezesse, vagy egyszerűen halomra gyilkolja úri kedve szerint.
A világ dolga hosszú távon csak roppant körültekintően, türelmesen, igazságosságtól és jóindulattól áthatva oldható meg. Szét kell zúzni az internacionális maffiákat, meg kell semmisíteni az atom-, vegyi- és biológiai fegyvereket, el kell engedni a letörleszthetetlen kölcsönöket és kamataikat; fel kell számolni a gazdasági kizsákmányolást, az éhséget, a járványokat, a nincstelen munkanélküliséget és az analfabétizmust; meg kell akadályozni a tömeges elvándorlást, s ezáltal a különböző népek és fajták keveredését stb. Segélyekkel, ipartelepítéssel, öntöző és ivóvíz biztosítással, mezőgazdasági kultúrák meghonosításával arra kell törekedni, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson. Szabadon használhassa nyelvét, vallását, kultúráját, hagyományait, birtokolhassa hazájának anyagi és szellemi javait, természeti kincseit. A leltár tetszőlegesen bővíthető, ám most nincs módom egy átfogó részletezésre.
Ami Európát illeti, a mindenkinek ártalmas, a népek identitását fölolvasztó, globális érdekeket kiszolgáló, föderatív Unió helyett létre kell hozni a szabad, független és egyenrangú nemzetek konföderatív közösségét, mely befelé segíti a gyengébbeket, kifelé pedig védi a kontinens gazdasági-katonai-politikai-kulturális érdekeit másokkal szemben. Főképpen pedig meg kell őrizni Európa domináns fehér jellegét, mert a túlzott „elszíneződés” egyben eredeti arculatának, ősi kultúrájának szétrohadását jelentené.
Barátaim! Evezzünk immár hazai vizekre.
Évtizedek, sőt évszázadok óta folyamatosan gyengítik, fertőzik, pusztítják népünket. Úgy tűnik, bizonyos erők nem nyugszanak addig, míg akár csak hírmondó is marad belőlünk. Fáj nekik, hogy a magyarság a világ talán legősibb, legszervezettebb, legkulturáltabb nemzete. Gyökerei a legmélyebbre nyúlnak, nyelve a legkifejezőbb valamennyi nyelv közt, szépérzéke, gyakorlati és művészeti hajlama, szocializáltsága, intelligenciája páratlan a maga nemében, alkotó kedve legyűrhetetlen, országa – a Kárpát-medence – a legtökéletesebb egység egész bolygónkon. Mivel sok évezredes eredményeink fölülmúlhatatlanok, szellemi és erkölcsi fölényünk vitathatatlan, genetikai és lelki adottságaink egyedülállóak, ezért egyszerre több fronton támadnak bennünket, és céljuk mindannak a teljes megrontása, majd megsemmisítése, amit a magyarság képvisel. A nemes, lovagias versengés helyett azért használnak föl bármilyen alantas eszközt elzüllesztésünkre és fölmorzsolásunkra, mert rájöttek, hogy tisztességes módszerekkel kikezdhetetlenek és legyőzhetetlenek vagyunk.
Nehéz, vészterhes korban élünk. Egy nagy nemzeti tragédia kellős közepében, amely a puszta létünket veszélyezteti. Betegebbek vagyunk, mint sokan gondolják. Egy katasztrófa-elhárító programot csak úgy lehet eredményesen elkezdeni, ha először a saját meghasonlott lelkünket erősítjük meg, majd a megsemmisített nemzeti öntudatunkat hozzuk rendbe. Ahhoz, hogy megmaradjunk, hinnünk kell magunkban! Meg kell birkóznunk a romboló erőkkel. Emelt fővel kell vállalnunk magyarságunkat. E nélkül társadalmi és gazdasági kérdéseink megoldhatatlanok.
Minden erőnkkel össze kell tartanunk! Vigyáznunk kell a határainkon kívül élő testvéreink sorsára is, mert még kilátástalanabb helyzetben vannak, mint mi. De ezzel nem szabad elterelnünk a figyelmet súlyos itthoni bajainkról sem.
Mi idősebbek és középkorúak valamennyien elszenvedtük a bolsevizmus poklát. Jogos igényünk ma is az üldözöttek anyagi és erkölcsi rehabilitációja; másfelől elengedhetetlen a bűnösök felelősségre vonása, s az árulással összeharácsolt javaik elkobzása (e körbe az 1990 óta elkövetett visszaélések szereplőit is be kell vonni!). Sajnos, mindez eddig csak szavakban nyilvánult meg, a gyakorlati végrehajtás elmaradt. A főkolomposok háborítatlanul átmentették vagyonukat és hatalmukat, s zökkenőmentesen beépültek az új vezetésbe. Itt az idő, hogy végre nekilássunk az akadályok kiiktatásához. Az igazságtétel, a tiszta közélet kialakítása föltétlenül szükséges, hogy népünk meggyőződhessen arról, itt valódi rendszerváltás történik. Ez növelné politikai bizalmát, s még a kívülről begyűrűző, kivédhetetlen gazdasági kényszerintézkedéseket is rugalmasabban fogadná.
Meg kell akadályoznunk nemzeti javaink további elherdálását: üzemeink, gyáraink, bankjaink, kulturális intézményeink, kórházaink és mindenekelőtt földjeink oktalan kiárusítását, ill. idegen kézbe juttatását! Véget kell vetnünk az egyre növekvő korrupciónak, népünk tervszerű kizsigerelésének és bennszülötté züllesztésének. A kádári „gulyáskommunizmus”, ill. a mai „demokratúra” alatti hitelfelvételekért a nemzet nem felelős, ezért az adósságtörlesztést azonnal meg kell szüntetni, vagy végérvényesen az IMF, a Világbank és egyéb pénzoligarchák kamatrabszolgái leszünk.
A bürokratikus közigazgatást s a túlburjánzó államapparátust karcsúsítani kell. Az Alkotmánybíróság nem trónolhat magasan fölöttünk, jogköre ezért lényegesen csökkentendő, de még hasznosabb lenne megszüntetése. Az írott és íratlan hagyományainkon alapuló, jogfolytonos régi-új alkotmány elkészítése nélkül pedig egész törvénykezésünk értelmetlen. Az igazság mindenkor fontosabb a jog(államiság)nál!
Alapelvünk a kis és közepes magántulajdonnal rendelkező középosztály erősítése; eszményünk az egyéni gazdálkodó, aki szaktudással, szorgalmasan dolgozik, s egyben szeretettel ragaszkodik javaihoz, ezáltal hazájához is.
A kommunizmus beszolgáltatással, kuláklistákkal, internálással egymillió parasztcsalád életét rombolta szét, s űzte el őket otthonaikból (ugyanakkor a munkást és az értelmiségit is eltaposta). De a gazdasági-társadalmi bajoknál súlyosabb volt a szemléletben, az erkölcsökben és az öntudatban okozott kár.
Az erőszakkal elrabolt (államosított) földek, házak, kisüzemek és egyéb ingatlanok reprivatizációját a kárpótlási törvény alattomosan keresztülhúzta; ráadásul végrehajtásának szándékos késleltetése (helyenként bojkottja!) elképesztő káoszt okozott a tulajdonviszonyokban. Ezt a zavart haladéktalanul meg kell szüntetni, s egy tisztességes és méltányos rendezéssel garantálni kell a nyugodt agrármunka feltételeit. Ne fölülről diktáljanak, hanem a helyi közösségek döntsenek saját ügyükben! Akik eddig nem juthattak termőföldhöz, de gazdálkodni szeretnének, azoknak földosztással biztosítsanak elegendő területet. Bányáinkat, gyárainkat lehetőleg meg kell menteni, és (munkásrészvényekkel) dolgozói tulajdonba kell juttatni. A munkásság nem lehet a privatizáció, ill. a külföldi tőkebevonás kárvallottja! Bizonyos stratégiai jelentőségű állami cégek (pl. posta, hírközlés, közlekedés, energetika, dohány-, szesz-, cukor-, növényolajipar stb.) magánkézbe adása pedig kifejezetten káros. Ez ellen újraállamosítással szükséges védekeznünk. A magyar mezőgazdaság és az ipar talpra állításához nélkülözhetetlenek a védővámok, s a lakosság ösztönzése a hazai termékek fogyasztására.
Egészséges vidéki életet kívánunk teremteni. Hozzá kell látnunk a falvak (különösen az elmaradottabb térségek) infrastruktúrájának kiépítéséhez. Növeljük megtartó erejüket, hogy a fiatalság megtalálja számításait, s ne kényszerüljön elvándorolni. Sőt, arra kell törekedni, hogy egyre több munkanélküli leljen munkára az újjáéledő falvakban. A rengeteg üresen álló ház pedig némileg enyhíthet súlyos lakásgondjainkon. Az embernek a természettel szerves egységben kell élnie, nem pedig azt legyőzni vagy „átalakítani”. Ezért ügyelnünk kell arra, hogy gazdasági ténykedésünk ne rombolja környezetünket, és energia-takarékos legyen.
A leghasznosabb befektetés a szakember-képzés, az oktatás fejlesztése az alsó fokú iskoláktól az egyetemekig. A foglalkoztatási nehézségeken segíthetnek a különféle tanfolyamok, a gazdaképzés s a népfőiskolák is. Hazánk hagyományosan mezőgazdasági ország, ezért a versenyképesség szempontjából szükség van az agrárbankok fölállítására, a hitelfeltételek (kölcsönök) javítására és egyéb támogatásokra is. A verejtékes munkával létrehozott értékek zöme maradjon a termelőknél; a felvásárló monopóliumok és viszonteladó maffiák ne fölözhessék le a hasznot! Igen fontos, hogy a parasztság és a munkásság megfelelő (politikamentes!) érdekvédelemben részesüljön (a jelenlegi balliberális szakszervezetek erre nem alkalmasak!). Iparunknak lehetőleg önellátásra kell törekednie. Célszerű a mezőgazdaságot kiszolgáló, ill. ennek termékeit feldolgozó ágazatok, valamint az infrastrukturális háttéripar fejlesztése. Az EU-ba vagy egyéb kontinensekre csak a fölöslegünket vihetjük, miután a hazai szükségleteket kielégítettük. Meg kell gátolnunk, hogy a mindent behálózó globalizációs (gyarmatosítási) folyamat gazdaságunk kiszolgáltatottságához és életszínvonalunk további süllyedéséhez vezessen. Az összeomlás közelébe sodródott, számunkra semmilyen előnyt nem nyújtó NATO-ból és EU-ból legegyszerűbb lenne kilépni, vagy ha ez nem sikerül, legalább újratárgyalni, módosíttatni a nyakunkba sózott képtelen szabályokat, össznemzeti érdekeinknek megfelelően.
Ezer sebből vérzik az ország. Az egzisztenciális bizonytalanság mellett romlik az egészségügyi helyzet is. Sem a gyógyítás, sem a betegség-megelőzés intézményi és személyi feltételei nincsenek biztosítva. (Ehelyett öngyilkos „reformokkal”, ágyszám-csökkentéssel, vizitdíjjal, kórházi napidíjjal, több biztosítós finanszírozással boldogítják a szerencsétlen lakosságot.) Infarktus, rák, TBC, neurózis, öngyilkosság tizedeli népünket; rettentő károkat okoz az alkoholizmus, a kábítószer- és drogfogyasztás, az ésszerűtlen és hiányos táplálkozás. Kétségbeejtően kevés a születés. Ennek következtében állandóan fogyunk. Lassan 10 millió alá csökken a lélekszámunk, s ez a zuhanás egyre gyorsul. Nagy az elöregedés, a halvaszületés, a mozgássérültek és az értelmi fogyatékosok száma. Ha nem tudjuk a legsürgősebben megállítani a pusztulást, néhány évtized alatt visszafordíthatatlan helyzetbe jutunk. A gyermek-születés nem magánügy többé, hanem az első és legfontosabb nemzeti szükséglet. Aki ezt nem látja be, vitatkozik, vagy élcelődik rajta, az mindnyájunk ellensége.
Természetesen az államnak is kötelességei vannak a családokkal szemben, ám ezeket mindig vétkesen elmulasztotta. De szaporodásunk nemcsak anyagi, hanem erkölcsi tényezőkön is múlik. A levitézlett rendszer gyalázatosan gyermek- és családellenes volt (a mostani se különb!). Elképesztő a lakáshiány (évek óta alig építtet az állam!), tarthatatlan az alacsony munkabér, az ördögi fantáziával kiagyalt adórendszer s a korlátlan terhesség-megszakítás lehetősége (közel 7 millió abortusz volt 50 év alatt!). A nemzetet értékes polgárokkal gyarapító, törvénytisztelő, dolgozó családok körében általánosítani kell a tisztes megélhetést nyújtó főfoglalkozású anyaságot, s legalább 3 gyermek nagykorúvá nevelése után az anya legyen nyugdíj-jogosult. Családi (gyermekszámtól függő) adózást óhajtunk, s ezen felül az adóprés vállalkozás-barát lazítását; ugyanakkor egy mérsékeltebb adózás alól csalással vagy eltitkolással kibúvók kemény büntetését.
Őseink évezredeken át – a legmostohább körülmények között is – továbbadták az életet. A mai nemzedékeknek sincs joga ezt a folyamatot megszakítani, ill. felelőtlenül semmibe venni megmaradásunkat.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy „semleges” világnézet nincs, csak vallásos vagy ateista (utóbbi „értékeiből” bőven kaptunk ízelítőt a bolsevizmusban). Ugyanígy a nemzettel szemben sem lehetünk közömbösek; vagy érte, vagy ellene gondolkodunk és cselekszünk. Iskoláinkban ezért be kell vezetni a hazafias nevelést s a kötelező hitoktatást (amelyik pedagógus ezt ellenzi, az hagyja el a pályát!), még akkor is, ha egy törpe kisebbség förtelmesen prüszköl miatta, mert valamiféle keresztény (keresztyén) kurzustól retteg. Ha a tisztesség, a becsület, a család- és hazaszeretet, az erkölcsi tartás jeleníti ezt, akkor „félelmük” teljesen indokolt.
A tanszabadság nem takarhat irodalom- és történelemhamisítást, kifordult ízlést, félresiklott szellemet. A tananyag legyen iskolatípusonként országosan egységes, s a humán tárgyakban nemzeti irányultságú. Bizonyos szabadság csak az oktatási módszerekben engedhető meg. Az elsajátítandó anyag legyen célszerű, világos, könnyen emészthető és számon kérhető; s a lehetőségekhez képest objektív, végleges, csak a legszükségesebb mértékben változó. Igen sürgős a fönti követelményeket kielégítő új tankönyvek írása. Szakítani kell az elégtelen tudású diákok átengedését provokáló szemlélettel. A tanárok felkészültségét is rendszeresen ellenőrizzék (szakfelügyelők), és biztosítsák folyamatos (át)képzésüket. Tűrhetetlen, hogy iskoláink és nevelőink továbbra is a materializmus, a liberális önzés és a plutokrata nihilizmus pestisét oltsák a jövő generációiba. Ugyanakkor követelményeket támasztani csak elfogadható bérezés mellett lehet. Nem engedhetjük, hogy a pedagógus pálya anyagi és morális presztízse tovább süllyedjen.
Az „újszocialisták” és a „liberálisok” a gyökértelen világpolgárság szellemében továbbra is elutasítják mindazt, ami magyar és keresztény. (Utóbbi alatt persze nem a kiherélt judeo-kereszténységet, hanem a tiszta, hamisítatlan jézusi tanításokat értjük!) A bukott rendszerben a legjobb esetben is csak megtűrt, periférián tengődő volt a vallás és a nemzeti öntudat. A kozmopolita álelit ma is arra törekszik, hogy a még létező hazafias erőket szétzúzza. Ne féljünk szembeszállni velük, mert csak az ő elsöprésük után menthetjük meg magunkat!
A nemzeti gondolatnak, érdeknek és akaratnak helyet kell kapnia az élet minden területén. Alapvető követelésünk, hogy a magyarság arányosan vegyen részt a hatalomban; egyetlen kisebbség (pl. zsidóság, cigányság stb.) sem élvezhet előnyöket („pozitív diszkriminációt”), egyik sem kerülhet fölibénk! Fajtánknak ott kell lennie valamennyi közéletet meghatározó helyen, hogy dönthessen sorsáról. Új magyar honfoglalás szükséges, a legalsó régióktól a legfelső csúcsokig! A legparányibb településen is létre kell hozni a magyarság önvédelmi szervezeteit, valamint egy központi Nemzetvédelmi Minisztériumot (a honvédelem ettől független!).
A zsarnokság a legaljasabb módszerekkel fölszaggatta létünk alapjait. Múltunkat, nagyjainkat, jelképeinket bemocskolták, hitünket lerombolták, önbecsülésünket tönkretették. Katasztrófánkat nem a gazdasági problémák, hanem az okozhatja, ha önként föladjuk (határokon innen és túl) magyar identitásunkat (önazonosságunkat). Így ellenségeink alantas szándékainak megfelelően „természetes” halállal múlunk ki. Gazdasági romlásunk misztifikálása csak elfödi és növeli bajainkat.
Ősi isteni örökségünkről, a Trianon óta önkényesen megszállt Kárpát-medencéről sohasem mondhatunk le. Ugyanakkor meg kell akadályoznunk, hogy hazánkat kalandor szerencsevadászok és nincstelen „sáskarajok” lepjék el, s a magyarság kiszorításával új hídfőállásokat teremtsenek maguknak. Határainkat szigorúan le kell zárni, az indokolatlanul bevándoroltakat pedig mihamarabb ki kell toloncolni. A rend és a közbiztonság növelése s a hatékony honvédelem érdekében erősíteni és korszerűsíteni kell a rendőrséget és a hadsereget (ill. a honi fegyvergyártást). Ezek elsorvasztása vagy leépítése (ill. nemzetellenes irányultsága) még elméletben sem merülhet föl! A parttalan bűnözés felszámolása végett vissza kell állítani a csendőrséget és a halálbüntetést (mely utóbbit a felelősségre vonástól rémüldöző komcsik egy tollvonással eltöröltek). Komolytalan minden állítás, mely szerint ez nem gyakorolna elegendő elrettentő hatást a gaztettek elkövetőire.
A sajtót, rádiót, televíziót – kevés kivétellel – az elfogultság, a félrevezetés, a fanyalgás, a gúnyos felhang jellemzi. Mivel úgyszólván totális közvélemény-formáló eszközökről van szó, egyáltalán nem mindegy, hogyan tálalják az eseményeket. Tárgyilagos, megértő módon, vagy hamisan és torzítva, vakon lövöldözve, esetenként sértegetve és rágalmazva, a lakosságot is elbizonytalanítva.
A legtöbb éles támadás, rosszindulatú megközelítés a (még létező) nemzeti erőket éri. A sajtó nem végrehajtó, hanem tájékoztató szerv. Kötelessége az igazság pártatlan szolgálata. Ha ezt elmulasztja, rá kell kényszeríteni (pl. kuratóriumokkal, magas pénzbüntetésekkel, végül akár betiltással is). Nem sajtószabadság az (hanem sajtóterror!), ha számos kiváló írás megjelenése attól függ, megfelelnek-e egyes szerkesztők nézeteinek, vagy sem. Ugyancsak bevett gyakorlat, hogy valakit alaptalanul megvádolnak, de válaszát nem közlik, vagyis egyszerűen sárba tiporják a sajtóetikát.
A tömegtájékoztatás jelentős részében ma is a régi rend sokszorosan kompromittált kiszolgálói ülnek, s tőlük aligha várható őszinte pálfordulás. Sajnos az egész országban alig van olyan hírforrás, amely maradéktalanul népünk érdekeit képviselné. Médiatörvény helyett az elemi sajtótisztesség betartására volna szükségünk!
Ha megvizsgáljuk a főbb pártokat, nem sok biztatót mondhatunk róluk. Kipróbált, jellemes, tettre kész személyek még csak akadnak, de hiteles pártok alig. Leszögezhetjük azt is, hogy hazánkban a középtől jobbra álló tekintélyes politikai erő – az állandó bomlasztás miatt – nem tudott kifejlődni. Szélsőjobb egyáltalán nincs (csupán annak bélyegzett csoportocskák!), a valódi jobboldal szintén hiányzik, ugyanakkor a szélsőbal (pl. SZDSZ, MSZP, Munkáspárt stb.) ma is háborítatlanul virágzik.
1990 óta nem volt semmilyen lényegi változás. Vajon lesz-e 2008-ban vagy azután? Nem az a fontos, hogy melyik párt(ok) kerül(nek) hatalomra (sőt, mindenképpen jobb lenne nélkülük!), hanem az, hogy a nemzetnek valóban elkötelezett, vagy pedig a nemzetellenes (kozmopolita-posztkommunista) erők győznek-e. Tehát a tét a tényleges rendszerváltás, végső soron a magyar jövő. Az ország pusztulásáról vagy megmentéséről kell felelősen döntenünk.
Honfitársaim! Magyarnak lenni épp úgy morális és egzisztenciális vállalkozás, mint valamiféle eleve elrendelt sors. Népünk nem dédelget hatalmi álmokat. Csupán azt szeretné, hogy hazánk végre igazán a sajátja legyen. Mindenki annyit ér, amennyit tisztességgel, emberséggel fajtánknak használni képes. Ne csak jó magyarok legyünk, hanem aktív, nemzetépítő magyarok!
Kisemmizett, megcsonkított ország vagyunk, de dicső múltú nép és nagyreményű nemzet. Mert a nagyság nem (csak) a számosságon múlik. Adtunk annyi szépséget és értéket a világnak, mint bármelyik óriás! Tehetséggel, megértéssel, szívós munkával most is kivívhatjuk más népek tiszteletét és elismerését. Ám csupán akkor, ha méltóságot, szilárdságot és példás rendet sugárzunk. A folyton mások kegyeit kereső, mások tetszéséért rimánkodó, saját útjáról idegen célokért lemondó nemzet előbb-utóbb elveszti jellegzetes arcát. A gyáva, hajbókoló, megroggyant népeket fölfalják a többiek.
Imádságos lélekkel kérjük Jézus Urunkat és hazánk Nagyasszonyát, Szűz Máriát, segítsen bennünket, hogy a mai anyagi és erkölcsi fertőből kilábalhassunk, és közös erővel megteremthessük az új, emelkedő, virágzó Magyarországot. Munkánk emberfölötti, de nem csüggedhetünk el, hanem bíznunk kell egymásban és önmagunkban.
Magyarország az elmúlt évezred során, nagy véráldozatokkal, sokszor védte magát és Európát. A tatár, majd a török hódítások idején kontinensünk biztos bástyája volt, ill. a II. világháborúban letiporva is befogadta a nagy számban érkező üldözötteket (pl. lengyeleket, zsidókat). Adottságaihoz mérten igyekezett bújtatni és eltartani őket. Viszonzást, hálát nem várt, és soha nem is kapott érte. Sőt, az önző és gonosz „győztesek” (Nyugat és Kelet egyaránt) számtalanszor lebunkóztak, porig aláztak bennünket (pl. a török kiűzése után, 1849-ben, Trianonban, 1945-ben, 1956-ban vagy 1990-től kezdődően), s most sem remélhetünk tőlük semmilyen támogatást, megértést.
Még viszonylag kedvező (de egyre romlik) a hírünk a világban. Ne hagyjuk, hogy egyes hazai és külföldi svihákok megint befeketítsék. Ragadjuk meg az alkalmat, éljünk lehetőségeinkkel! Vegyük birtokba ismét páratlanul gazdag történelmi örökségünket; a gyökerekig leásva hozzuk felszínre homályba borított, eltüntetett hagyományainkat (szokásainkat), kultúránkat (pl. rovásírásunkat, régi nyelvemlékeinket, népi motívumainkat, díszítő művészetünket stb.), csodás hajlamainkat, kozmikus világszemléletünket, életfilozófiánkat. Fogjunk össze, dolgozzunk, elszántan küzdjünk föltámadásunkért, és váltsuk valóra népünk akaratát: azaz a szabadságunk, függetlenségünk kivívása után állítsuk vissza a Szent Korona szerves, valamennyiünket boldogító ősi birodalmát!
A magyarok Istene áldjon meg bennünket, és segítse nemzetmentő harcunkat! Vesszen a zsarnokság, tűnjön el az összes országrontó briganti! Éljen a magyar szabadság, örökké éljen a haza! Előre a végső győzelemig!
Siklósi András
Múltunkban rejlik a jövőnk
(Elhangzott 2008. május 25-én, a budapesti Árpád-ünnepen, az SZVT keretében.)
Honfitársaim, kedves ünneplő magyar testvéreim!
Minden szokás úgy keletkezik, hogy néhány ember vagy egy szűk csoport egyszer elindít valamit, s ezt évről évre, időről időre megismétli mindaddig, amíg mások, akár széles tömegek is követni kezdik. A mi lelkes társaságunk, a szittya szellemiség vonzáskörébe tartozó maroknyi magyarság, a rendszer-nem-váltás hajnala óta összegyűlik olykor, hogy történelmünk boldogabb korszakaira, eleink hősi cselekedeteire, kiváltképpen Árpád fejedelem és honalapító vitézeinek életére s művére emlékezzék. Nagy sokaság ugyan még nem áll mögöttünk, viszonylag kevesen tartanak velünk ezeken az ünnepségeken, mégis aligha tévedünk akkor, ha kijelentjük, hogy sikerült felelevenítenünk és ismét megalapoznunk egy nemes hagyományt, amit reményeink szerint egyre többen folytatnak majd a közeljövőben.
Népünk már régen rabigában szenved, hosszú-hosszú századok óta nélkülözi az igazi szabadságot és függetlenséget, s javaiból, öntudatából kiforgatva, ellenségeinek, zsarnokainak kiszolgáltatva vonszolódik a sírgödör felé. Ilyen elátkozott sorsban jól esik visszagondolni a hajdani szép napokra; noha egy pillanatig sem hihetjük azt, hogy komor jelenünknek és bizonytalan jövendőnknek hátat fordítva, a daliás régmúltba bujdokolva javíthatnánk helyzetünkön. Ahhoz azonban, hogy halálos kábulatunkból fölébredjünk, s gyógyulásunkhoz, talpra ugrásunkhoz erőt meríthessünk, nem árt, ha alaposan megismerjük nemzetünk valódi történetét s kiemelkedő nagyjaink áldozatos, fáradhatatlan küzdelmét. Mert van mit tanulni tőlük, s a számunkra idegen fajták barbár rendszereinek, sivár világképének majmolása és szolgai átvétele helyett, üdvös lenne a tökéletesebb felé haladnunk, azaz önnön mélységeinkbe lemerülnünk. Mert ne a testünkön hemzsegő vérszívók, ne a magyar életfa gyökereit szétrágó, maradék hazánkat is elbitorló sátánfiak szabják meg lehetőségeinket és mozgásterünket, ne ők világosítsanak föl bennünket 50-100 év múlva, hogy milyen lesz – a múltunk!
Nincs szégyellni valónk, viszont dagadhat a keblünk, hisz a földkerekség egyik legősibb népeként olyan hatalmas kultúrával, gyönyörűséges mitológiával, kifejező nyelvvel, fölényes öntudattal, ugyanakkor oly szilárd gazdasági és társadalmi fundamentummal rendelkezünk, amikhez foghatót álmukban sem alkotnak meg az azóta fölénk kerekedett primitív népségek. Irigylik is tőlünk rendesen, nem átallják bemocskolni, elferdíteni, kisajátítani, sőt ellopni sem. Persze önzésükkel, kicsinyes gyűlölködésükkel, kútmérgezésükkel sem jutnának semmire, ha mi ragaszkodnánk tárgyi és szellemi értékeinkhez, ha nem hazudnánk magunknak, ha finnugor tévtanok és szibériai őshazák hirdetése helyett a legfelső tudományos szinten is megneveznénk tényleges rokonnépeinket, ill. összeraknánk homályba vesző származásunk még föllelhető mozaikkockáit. A kezdetektől máig vállalnunk kell históriánkat, s a leggondosabb szakértelemmel el kell tüntetnünk belőle a hiányokat, ill. az alattomos hamisításokat jelző fehér foltokat. Nem árt, ha okulunk kudarcainkból és vereségeinkből, de sokkal inkább építhetünk egykori eredményeinkre és győzelmeinkre! Ha nem kívánunk visszavonhatatlanul törpévé zsugorodni, majd megrohadni és elveszni, akkor egyesítenünk kell a szétszórt magyarságot, és el kell foglalnunk, be kell laknunk újra szülőföldünket, a Kárpát-medencét; valahogy úgy, ahogy Árpád apánk jogos örökségüket birtokba vevő harcosai tették. Mert bárki bármit állít, ez az élettér egyedül minket illet, hiába szállták meg és ragadták el tőlünk átmenetileg a kielégíthetetlenül mohó csatornatöltelékek.
A Kárpát-medencében már az őskorban is éltek emberek, gondoljunk csak az erre utaló vértesszőlősi koponyatöredékre. De a későbbiekben is folyamatosan lakott terület volt, még a jégkorszakból is maradtak erre bizonyítékok, pl. a Bükk hegység barlangjaiban talált igen finom megmunkálású kő- és csonteszközök. 8-10 ezer éve kezdtek kialakulni az első újkőkori magas-műveltségek, a régészeti és sírleletek tanúsága szerint. Az ún. Körös műveltség, majd a dunántúli és alföldi vonaldíszes kerámiák, a tatárlakai agyagkorongok a mezopotámiai és egyiptomi kultúrákkal szoros hasonlóságot mutatnak; azonban azokat időben egyértelműen megelőzik, tehát nyilván a történelmi Magyarország területéről kirajzó telepesek hozták létre a közel-keleti műveltségeket, nem pedig fordítva. Az is nagyon valószínű, hogy a sumér nyelv a magyar nyelv ősalakjával azonos, míg az első fejlett írás Erdélyben alakult ki. Természetesen az oda- és visszaáramlás nyomán a vívmányok kölcsönhatása e sokoldalú civilizációk közt később is folyamatos volt, így ma már elég nehéz minden esetben megállapítani, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Az azonban szinte teljesen bizonyos, hogy az egykori magyari népeknek (a magyarokon kívül a sumérok, óegyiptomiak, szabirok, káldeusok, párthusok, szkíták, kelták, mayák, kecsuák, szarmaták, hunok, avarok stb.) a Kárpát-medence az igazi őshazája; tehát ide sehonnan se jöttek, hanem éppen innen vándoroltak szét szerte a világba, s időnként persze haza-hazatértek, kiváltképp akkor, ha itt maradt testvéreik bajba kerülvén kiáltottak értük. A Kárpát-Duna-völgyi őslakosság legalább 6 ezer éve magyarul beszélt, magyarnak nevezte önmagát, és hitt egy női istenségben, a Magyarok Nagyasszonyában.
Az árpádi bejövetelig történő rokon és elenyésző idegen fajú rátelepülések lényegében nem változtattak a nyelvi-etnikai összetételen; mindig a befogadó ősnép asszimilálta a befogadottakat, míg az utóbbiak legföljebb színesítették, gazdagították az itteni kultúrát és hagyományvilágot. A népvándorlás-kori „honfoglalás” sem egyszerre történt. Mind az avarok, mind a vérszerződést megkötött árpádi törzsek több hullámban érkeztek, sok századon keresztül. Lényegtelen tehát, hogy az egyes törzsek vagy nemzetségek eredetileg milyen fajtájúak és nyelvűek voltak, hiszen itt mindnyájan magyarrá váltak. Nem mondható el ugyanez a latin, szláv és egyéb hódítókról, akiket előbb-utóbb mindig sikerült kitakarítani vagy elriasztani, s kiknek Trianonban elrabolt területeinken mára túlsúlyba került pofátlan ivadékai immár őshonosságukat bizonygatják, a mi rovásunkra. Igen fontos leszögezni azt is, hogy a magyarok sohasem voltak a kazárok alattvalói, hanem éppen a kazár hódoltságból elszökdöső kabarok csatlakoztak hozzánk, vagyis Árpád népei közt egyáltalán nem voltak zsidók, de egyéb szemiták sem. Napjaink Mózes-hitű „honfoglalói” ugyanis lassan már Atilláig visszavezetik itteni családfájukat, ha szó nélkül hagyjuk. Ahogy bűntelen Jézus Urunk – szerintük – a parázna gyilkos Dávid génjeit hordozta, egyszer még „kiderítik”, hogy az újszülött Árpád is valamelyik körülmetélt főméltóság kibucában gőgicsélt, vagyis a magyarság szintúgy Ábrahám sárkányfog-veteménye. Elvégre annyi ártatlan pajeszos özönlik most is Jeruzsálemből Judapestre! Ki kell hangsúlyozni azt is, hogy a szövetséges besenyők aligha támadtak hátba, s egyáltalán senki sem üldözött bennünket; azaz az árpádi honalapítás nem fejvesztett menekülés, hanem egy pontosan megtervezett és mesterien kivitelezett, viszonylag békés letelepedés volt. 4-5 évvel később megindultak győzelmes nyugati hadjárataink (az ún. „kalandozások”), ami ugye aligha egy szétzilált népség tönkrevert seregének önpusztító vesszőfutására utal. Sokkal inkább megelőző (preventív), ellenséget távol tartó, politikai megfontolásokból végrehajtott harci műveletekről volt szó, mint holmi alantas rabló, zsákmányszerző, kalandor akciókról, netán jelentős vérveszteségekbe torkolló, öncélú erőfitogtatásról.
A fentiek helyes értelmezésével megállapítható az is, hogy a rokonnépek ötvöződésével kialakult Árpád-kori magyarság még egységes, fajilag-vérségileg tiszta, azonos nyelvű nemzet volt, mely minden téren messze az élen állt Európában. Az idegen szennyezés, a fokozatos romlás és pusztulás, a „másság” gyalázatos tobzódása és térnyerése csupán Szent István alatt kezdődött, s rohamléptekkel folytatódik napjainkban is. (Az utolsó 1000 év szomorú históriája lényegesen ismertebb, mint az előző évezredeké.) Ma egy korábban soha nem észlelt válságba zuhant a magyarság, s az egészséges léte, megmaradása is szörnyű veszélyben van. Nemzetünket tehát meg kell menteni, s ehhez szembe kell néznünk a kegyetlen valósággal, fel kell mérnünk lehetőségeinket, végre kell hajtanunk kötelességeinket. Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk küldetésünket, helyreállítsuk nemzeti önismeretünket, öntudatunkat s önbecsülésünket, nélkülözhetetlen a nemzethű történelemírás megteremtése és ragyogó kultúremlékeink közkinccsé tétele. Múltunk részletes tudása, hagyományaink ápolása nélkül nem építhetjük föl jövőnket sem. Akkor pedig a hőn óhajtott föltámadás és megújulás helyett csak a széthullás s a tömegsírok csöndje vár a magyarságra.
Az egyöntetű akarattal pajzsra emelt Árpád nagyfejedelem páratlan cselekedeteire, a személyéből századokon át sugárzó fényre és méltóságra büszke lehet minden honfitársunk. Mi, kései gyászhuszárok, ha elérni nem is tudjuk, legalább közelítsük meg azt a magasságot, ahova ő vezette szeretett nemzetét. Véssük jól eszünkbe és szívünkbe az árpádi példát, s kövessük bátor lendülettel, töretlen kitartással az ő csillagok közt kanyargó, dicsőséges útját!
Előre tervezett lincselés?
(Siklósi András beszélgetése Toroczkai Lászlóval)
– Kedves Laci, sikerült már kiheverned a pünkösd előtti délvidéki incidenst? Mivel magyarázod, hogy az utóbbi években ennyire rád szálltak a trianoni utódállamok hatóságai, ill. a valószínűleg több esetben általuk felbérelt vagy felbujtott verőlegények? Gondolom, nem tévedek abban, hogy a mostanihoz fogható fizikai brutalitás még soha nem ért eddig?
– Valóban, bár sok mindenen keresztülmentem már életemben, ennyire egyértelműen politikai megrendelésre végrehajtott leszámolásban még nem volt részem. 2004 októberében szintén a Délvidéken egy hét fős szerb társaság támadt rám, de akkor meg tudtuk magunkat védeni, és végül a szerb támadókat vitte el a mentő. Az a támadás azonban egy tipikus, mondhatnám, hétköznapi magyarellenes akció volt. 2004 tavaszán ugyanis Koszovóban szerbellenes pogromot rendeztek az albánok, ezért abban az esztendőben különösen kiélezett volt a helyzet Délvidéken, több száz magyarellenes támadás történt, a szerbek ugyanis a védtelen délvidéki magyarokon és más „kisebbségeken” torolták meg a koszovói sérelmeiket. Akkor emiatt a verekedés miatt ítéltek el, s végül kitiltottak 1 évre Szerbiából. Tavaly a Zentai Nyári Játékokon a Kárpátia-koncert alatt három kidobó vert össze, de abban akkor sem és ma sem vagyok biztos, hogy annak a verésnek politikai okai lettek volna, s valószínűleg azt sem tudták, ki vagyok. A Kárpátia-koncert alatt egyébként ezek a „rendezők” több embert is bántalmaztak, gondolom, csak beleestem a szórásba. Ami azonban most Szabadkán történt, az egyértelműen, kétségkívül politikai megrendelésre végrehajtott, klasszikus megveretés volt. Egészen elképesztő, hogy bár megvannak az elkövetők, a szerb rendőrség egyszerűen nem hajlandó semmit sem tenni, hazaengedte azonnal a támadóimat. Ezzel a rendőrség arra bujtogatja a szerb sovinisztákat, hogy legközelebb ne csak verjenek, hanem öljenek is. Ezt a kettős mércét alkalmazzák mindig, minden esetben. Amikor magyar az áldozat, a szerb rendőrség nem tesz semmit, amikor viszont nagy ritkán szerbet visz el a mentő, rögtön drákói szigorral sújtanak le a magyar elkövetőkre, mint azt Temerinben is láthattuk, ahol szegény magyar fiúkat összesen 61 év börtönre ítélték egy verekedés miatt. A velem történt három eset során egyetlen egyszer volt nagyon következetes és gyors a rendőri nyomozás, amikor mi vertük meg a szerb támadókat. Akkor bezzeg még a határátkelőhelyeken is kitették a képemet, úgy kerestek. Most viszont a hat órás kihallgatásunkról sem adtak jegyzőkönyvet, mintha nem is létezne az ügy, holott a szabadkai és a szegedi kórházban is készült orvosi látlelet, s maguk a rendőrök hívták ki a mentőket is. A szerb támadóim is csak azért lettek meg, mert a szemtanúk felírták a kocsijuk rendszámát. A minket kihallgató bőrkabátos állambiztonsági tiszt azonban megveregette a behozott támadóm vállát, és rögtön hazaengedte. Elképesztő, ami Szerbiában történik, de hát mit várjunk azoktól, akik 50 ezer ártatlan magyart mészároltak le, kínoztak halálra bő hatvan évvel ezelőtt? S mit várhatunk azoktól a rendőröktől, akik nagy része véres kézzel, háborús bűnösként menekült a Délvidékre, mert a korábbi horvát, bosnyák vagy éppen albán áldozataik bosszújától tartva nem térhetnek vissza a szülőföldjükre? A kitiltásaimat aláíró Borivoj Mucalj szabadkai rendőrfőnök is ezek között érkezett új állomáshelyére. Nyilván oka van annak, hogy nem maradhatott a szülőföldjén…
Egyébként már jól vagyok, lelkileg pedig kifejezetten erősítenek az ilyen támadások, nem tudnak megtörni. Annak, hogy a trianoni békediktátum óta én tudtam először elérni azt a rekordot, hogy kitiltsanak az összes Kisantant-országból, egyértelmű oka, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) létrehozásával minden eddiginél határozottabban elkezdtük ledönteni a trianoni tabukat és a fejekben lévő határokat. Egyébként engem is meglepnek azok az egyre durvuló támadások, amelyekben részünk van, ugyanis sajnos nem vagyunk még annyira erősek, hogy ennyire féljenek tőlünk a környező népek soviniszta vezetői. Mindenesetre egyre idegesebbek, s egyre többet foglalkoznak a HVIM-mel és a személyemmel a szerb, szlovák és román médiumok és hatóságok. Nyilván az idegesíti őket, hogy lassan nyolc éve nem tudnak megtörni minket, semmiféle támadás hatására sem szűnik a mozgalom ereje, nem sikerült megfélemlíteni minket, sőt egyre erősebbek vagyunk. Az elszántság, a bátorság és a kitartás zavarja őket rettenetesen.
– Persze éppenséggel itthon sem bánnak veled kesztyűs kézzel a hatalom emberei. Tulajdonképpen van valamilyen elképzelésed arról – egyelőre csak hazai vizeken maradva –, hogy a rendőrség, a titkosszolgálat, esetleg a felső kormánykörök, netán a „mérsékelt” ellenzék, vagy valaki más kezdeményezi az ellened és csapatod ellen irányuló támadásokat? Kinek, kiknek áll leginkább érdekében, hogy végleg elnémítsanak, megfélemlítsenek? Akad-e ezekre a távolról sem barátságos gesztusokra bármiféle konkrét bizonyítékod, avagy csupán sötétben tapogatódzol, mint mi valamennyien? S ha nem csupán feltételezésekre támaszkodsz, akkor szólhatsz-e erről valamit a nyilvánosságnak?
– Immáron másfél évtizedes küzdelmem után egyértelmű számomra a helyzet. Lényegében ugyanaz történik, mint a Kádár-rendszerben. Amennyiben betartod a hatalom játékszabályait, látszólag szabadon élhetsz, de ez a szabadság legfeljebb azt jelenti, hogy azt tehetsz a testeddel, amit akarsz, korlátok nélkül élhetsz a testi élvezeteknek. Abban a pillanatban azonban, amikor felrúgod azokat a játékszabályokat, amelyeket egyébként maga a hatalom sem tart be, a rendszer megmutatja valódi, diktatórikus énjét. Mivel én már a trianoni határokat semmibe vevő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom létrehozásával felrúgtam ezt a status quo-t, megindultak ellenem a szomszédos államok kormányzati szintre emelt soviniszta erői. 2006 szeptemberében aztán a tévéostromkor és az azt követő időszakban a Magyar Köztársaságnak nevezett trianoni utódállamban is szembefordultam a sztálinista alkotmányra épülő illegitim rendszerrel, s azóta a gúnyhatárokon belül is folyamatosan támadások kereszttüzében vagyok. Lényegében az egész mai világot irányító hatalmi struktúrával állok szemben, s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a Gyurcsány-kormánnyal, vagy az álellenzéki Fidesszel, amelynek vezetője, Orbán Viktor éppen a napokban jelentette ki immár sokadszor, hogy leszámol a rajta kívül álló jobboldali szervezetekkel, személyekkel. Ezt egyébként akkor is bizonyította, amikor a tévéostromot követően elárulta a kibontakozó forradalmat, lemondta a nagygyűlésüket, majd már a székház elestének másnapjától kezdve a Fidesz-médiumok engem és az ostromlókat kezdték mocskolni, így elúszott a történelmi lehetőség, s csak a Kossuth téri bohózat maradt a végére. A titkosszolgálatok és a rendőrség a végrehajtó szervei ennek a hatalomnak, a velük való találkozásaimról pedig évek óta mindig beszámolok, akár a „Vármegyés a véres úton” című könyvemben, vagy a Magyar Jelenben. Nemhogy szólhatok ezekről az akciókról a nyilvánosságnak, hanem muszáj ezekről beszélnem, mert nekem ez az életbiztosításom. Azért nem alkalmaztak eddig ellenem brutálisabb eszközöket, mert mindig is dolgoztam azon, hogy legyen saját médiánk, s mindig voltak olyan bátor, hazájukhoz és magyarságukhoz hű újságíró barátaim, akikre számíthattam. Ez az egyetlen védelmem nekem és bajtársaimnak is. A szomszédos országokban eddig háromszor vettek őrizetbe, egyszer a szlovákok, kétszer a szerbek. Csonka-Magyarországon pedig eddig egyszer, tavaly október 22-én. Számtalan kalandom volt azonban a „magyar”, szlovák, szerb és román titkosszolgálatokkal, ezeknek a leírására itt nincs is hely. Minden határátlépés után figyelnek, de rengetegszer lebuktattam őket, s emiatt kínos helyzetbe kerültek, mint például évekkel ezelőtt egy csíkszeredai motelben a román titkosszolgák, akik a szomszéd szobában hallgatóztak. A 2006. szeptember 16-i pozsonyi letartóztatásom előtti este pedig egy minket követő szlovák titkosügynököt sikerült lebuktatnom, akivel aztán a pozsonyi rendőrségen találkoztam újra a kihallgatásomon. Itthon, a Nemzetbiztonsági Hivatal régóta számon tart, tisztában vagyok vele, hogy évek óta megfigyelnek, bár mindössze egyszer, még 2003-ban kerestek fel magyar titkosügynökök, arra hivatkozva, hogy a szerb partnerszolgálat (sic!) figyelmeztette őket, hogy a mozgalmunk délvidéki tagjai fegyverkeznek. Igyekeztek barátságosak lenni, és megkértek, hogy a találkozásról ne beszéljek senkinek, én azonban minden tőlük kapott adattal együtt, nyilvánosságra hoztam a Magyar Jelen következő számában mindent, egyértelművé téve, hogy semmiféle módon nem kívánok együttműködni velük. Azóta nem is kerestek, világos a titkosszolgálatok számára, hogy ennek semmi értelme. Inkább akcióznak ellenem, s az interneten névtelenül rágalmaznak, mocskolnak, bomlasztanak, régi taktikájuk szerint. Mára azonban hála Istennek, úgy vettem észre, hogy a magyar nemzeti tábor kezd felnőtté válni, egyre tapasztaltabbak az emberek, és egyre kevésbé lehet őket félrevezetni, befolyásolni különböző suttogó propagandával, legendákkal. Továbbra is figyelnek persze minket, emlékezetes fiaskó volt az NBH-nak, amikor 2005-ben a Magyar Szigeten megtaláltuk az egyik titkosügynökük hivatali igazolványát, s az NBH számára elég megalázó módon, a sajtó jelenlétében adtuk vissza a szakszolgálat vezetőjének az elhagyott dokumentumokat.
– Gombolyítsuk tovább a szálakat. A külföldi provokációk szerinted összefüggnek egymással (előfordult olyan is, hogy egyszerre több országból kitiltottak hosszabb-rövidebb ideig!), vagy csak a körülmények szerencsétlen összejátszásának tekinthető mindez? Számomra mindenesetre fölöttébb gyanús a helyzet, s nagyon úgy tűnik, hogy ezek az akciók erősen összehangoltak, tehát aligha véletlenül gerjesztik egymást. Úgy is kérdezhetném, hogy ismét működik a kisantant szelleme? De az sem lepne meg túlzottan, ha egyszer kiderülne, hogy a hazai nemzetellenes bagázs áll a háttérben, s a trianoni „örökösök” egyszerűen „baráti segítséget” nyújtanak elvtársaiknak, noha az ilyesféle barbár jogtiprás, zsigeri magyargyűlölet egyébként is „természetes alapvonásuk”.
– Mindaz, ami a környező utódállamokban történik, annyiban függ össze a haza helyzettel, hogy a szomszédaink – látva, hogy nincs magyar érdekeket képviselő kormány Budapesten – fölbátorodtak, s most már nyíltan, a látszatra sem adva igyekeznek eltaposni minket. Emlékszem, 2002 tavaszáig csak puhatolózott a román titkosszolgálat, érdeklődött utánunk, aztán 2002-től már több fizikai támadás is ért minket, tagjainkat Erdélyben is. A legdurvább és leglátványosabb jogtiprást először a szlovákok követték el ellenem, méghozzá 2006. szeptember 16-án, amikor őrizetbe vettek a „gyülekezési jog megsértése miatt”, holott egyedül voltam a betiltott tüntetésünk helyén sajtótájékoztatót tartani Malina Hedvig ügyében, akinek a támadóit mi találtuk meg, ám a szlovák rendőrség azóta is csak ímmel-ámmal foglalkozik velük. A szerbek, amikor látták, hogy még ezt is megtehetik velem (végül a szlovák soviniszta kormány 5 évre kitiltott Felvidékről), vérszemet kaptak, s egyre brutálisabban kezdtek fellépni a mozgalmunk ellen, azt pedig végképp nem tudták megemészteni, hogy most május 9-én kijátszva őket, mégis eljutottam az általuk megakadályozott szabadkai koncert helyszínére, és beszédet mondtam a kitartó délvidéki fiataloknak. Rengeteg rendőrautó állt a koncert helyszíne előtt, s mellettük parkolt az a civil autó is, amelyből végül a város központjában kiugrott az az öt férfi, akik összevertek. Pitiáner bosszú volt ez a szerb hatóságok részéről. A helyzet egyébként addig nem is fog változni, amíg Magyarországon nem lesz egy magyar érdekeket bátran védelmező magyar vezetés és magyar érzelmű, megalkuvásoktól mentes politikai elit. Tudomásul kell vennünk, hogy nem Skandináviában élünk, nem finnek és norvégok a szomszédaink. Kitűnően ismerem a velünk együtt élő népeket, s nyugodtan állíthatom, hogy ezek a népek csak az erőt tisztelik. Abban a pillanatban, ha gyengeséget tapasztalnak, felfalják áldozatukat.
– Édes hazánk, szülőföldünk, a Kárpát-medence (mert ugye mindketten annak tekintjük mindörökké, Trianon és Párizs ellenére is?) immár eléggé forró lett a talpad alatt. Tulajdonképpen hol érzed magad rosszabbul manapság, a szegedi tájon, a gúnyhatárokon belül, avagy kívül? Te még fiatal vagy, de akkor sem hiszem, hogy ezek az ártatlanul elszenvedett, legtöbbször indokolhatatlan, durva atrocitások nem viselnek meg testileg-lelkileg. Alapjában hogyan állsz a dolgokhoz: igyekszel kerülni a bajt, vagy éppenséggel kihívóan viselkedsz azokkal szemben, akiket okkal-joggal nem kedvelsz túlzottan?
– Akármilyen hihetetlen, de nem értem, hogy miért vicsorognak rám ennyire a nemzetünk ellenségei, ugyanis sohasem volt a szívemben gyűlölet, vagy ostoba sovinizmus. Egyszerűen szeretem a hazámat, büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek, s ebben a sötét világban természetesnek veszem, hogy harcolnom kell az értékeinkért, mint ahogy azt az őseink tették. Megdöbbentő számomra, hogy ezzel ekkora gyűlöletet vívtam ki magam ellen. Értelemszerűen hatással van rám mindaz, ami az elmúlt 15 évben velem történt, főleg úgy, hogy ez az eddigi életem felét jelenti. Sokszor nagyon fáradtnak érzem magam, elkeseredett vagyok, de mielőtt feladnám a harcot, mindig történik valami, ami újra erőt ad. Sokszor éppen az doppingol, amikor az ellenségeink belém rúgnak, mint most is Szabadkán. Ilyenkor a büszkeség, a dac hajt tovább. Egyébként nagyon jó a kérdés, mert – ez lehet, hogy furcsán hangzik – mindig, főleg 2006 után, az elszakított területeken éreztem magam jobban, ám az utóbbi években a szerb és a szlovák hatóságok annyira megkeserítették az életemet, hogy megfosztottak attól a felszabadultság érzéstől, amit addig éreztem a Délvidéken vagy a Felvidéken. Maradt a gombóc a torkomban minden határátlépésnél, mivel a szerbek jól ismernek, minden átkeléskor félreállítanak, vegzálnak. A kitiltások miatt pedig csak illegálisan léphetem át a határt, s nyilván nem túl kellemes érzés minden rendőrautó láttára összerezzenni. Így számomra, aki világéletemben heti rendszerességgel léptem át a gúnyhatárt, és szerelmesen rajongok az elszakított területeinkért, élővé és rettenetesen nyomasztóvá vált Trianon. Persze, ez megint csak erőt ad ahhoz, hogy folytassam a harcot, s – mint gyermekkoromban – újra álmodozzam arról, hogy egyszer a virágszőnyegen lépkedő magyar honvédek újra bevonulnak a megszállt területeinkre.
– Próbálsz-e valamilyen módon védekezni? Arra gondolok, ha pl. hírt kapsz valahonnan (baráti körökből), hogy most jobb, ha be se teszed a lábad valamelyik elcsatolt területre, mert készülnek, szervezkednek ellened, s balhé van kilátásban, akkor – nem gyávaságból, hanem inkább bölcs megfontolásból – visszalépsz-e a tervezett programtól (Caesart is figyelmeztették március idusa előtt, mégsem hallgatott rájuk!), vagy jöjjön, aminek jönnie kell alapon semmikor sem hátrálsz meg? S persze a kérdés a Csonkaországra is vonatkozik: lemondasz-e valaha pl. egy tüntetésről, keményebb demonstrációról, ha baljós jelek előzik azt meg? Fölvetődik persze az is bennem, hogy miért nem szervezed meg jobban útjaidat (több harcostárs magaddal vitele, kísérő konvoj támogatása stb.), azaz hogy nehezebben férkőzhessenek hozzád az ártó szándékkel közeledők? Vagy úgy érzed, az ilyen várt-váratlan meglepetésekre sohasem lehet eléggé fölkészülni?
– Sokszor hallottam már azt a vádat ellenem, hogy fejjel megyek a falnak, pedig a bátorság nem egyenlő a vakmerőséggel. A mozgalmunk hármas jelszava – Hit, hűség, bátorság – is hirdeti azt a célkitűzésemet, hogy újra elszántságot hozzak a magyarság közéleti küzdelmeibe, erről szól a magyar ellenállás, amelynek első szép példája a főként Budaházy Gyuri barátom nevéhez fűződő 2002-es hídblokád volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy esztelenül nekimegyünk fejjel a falnak, már csak azért sem, mert kevesen vagyunk és hosszú még a harc. Tavaly október 22-én is tudtam, hogy valószínűleg őrizetbe vesznek a rendőrök, mégsem mozdultam a Nagymező utcából a rendőrsorfal elől. Könnygázzal szembe is fújtak közvetlen közelről, bilincsbe is vertek, de megérte ott maradni, mert nem lehet minden törvénytelenséget elfogadni szótlanul a hatalomtól. Tavaly ősszel például lemondtuk a szabadkai koncertünket a szerbek fenyegetőzése miatt, most azonban nem voltunk hajlandóak. Igaz, nem engedtek be minket az országba, és össze is vertek, de végül miénk lett az erkölcsi győzelem. Ésszerű keretek között lehet kompromisszumokat kötni, de meghátrálni pusztán gyávaságból sohasem szabad.
– Feleséged, kicsi gyermeked van, édesapád is folyton aggódik érted. Óhatatlanul fel kell tennem a következő kérdést. Mit szólnak küzdelmeidhez, a körülötted tomboló viharokhoz a szívedhez legközelebb álló szeretteid? Próbáltak-e már lebeszélni mindarról, amit teszel, vagy ismernek annyira, hogy makacsul kitartasz álláspontod mellett, bármit is javasolnának? Roppant nehéz ilyenkor a döntés. Egyrészt motoszkál elmémben a gondolat, hogy megér-e ennyi kockázatot, sőt kudarcot az aktív szembenállás; másrészt rögtön kiszorítja egy legalább ennyire fontos másik kérdés: azaz feladható-e bármely okkal-indokkal legfőbb életcélunk, a magyarság megmentése? Az is igaz viszont, hogy egy halott vagy megnyomorított harcos már nem sokat használhat nemzetének. Tehát, hol az a határ, ameddig mindenképpen elmész, s mikor mondod ki (ha egyáltalán), no most már elég?
– Bármeddig hajlandó vagyok elmenni, ha azzal a hazámnak, nemzetemnek segítek. Mindannyiunk élete a Jóisten kezében van, a sorsunkkal nem lehet szembemenni. Természetesen nagyon aggódik a családom, akár amikor őrizetbe vettek, vagy amikor a kórházból kellett felhívnom őket. Ez értelemszerűen nem könnyű teher. Mivel azonban gyermekkorom óta ugyanúgy gondolkodom, és ugyanúgy cselekszem, a családom elfogadta, hogy ez az én életem. Kezdetben édesanyám aggódva próbált lebeszélni erről a küzdelemről, de miután 18 éves lettem, saját utamat járom, ezt ők is tudják. Kitűnően ismernek, tudják, hogy milyen makacs vagyok, ha valamit a fejembe veszek, azt tűzön-vízen keresztül is viszem. A magánéletemet pedig úgy alakítottam ki, hogy nálunk evidencia, hogy a párom nem szól bele a politikai harcaimba, hanem jó feleségként hátteret, az igazi otthon nyugalmát biztosítja számomra. Amióta gyermekem van, tény, hogy nehezebb a sokszor veszélyes küzdelmet folytatni, de ilyenkor mindig azokra a történelmi hősökre gondolok, akik sokkal nehezebb és veszélyesebb körülmények között harcoltak a hazáért, miközben nekik is volt gyermekük. Sőt, kifejezetten az utódainkért érdemes küzdeni, így aztán erőt ad az a tudat, hogy igyekszem egy jobb világot hátrahagyni a gyermekeimnek.
– Filozofikusan megközelítve, s kicsit elvonatkoztatva a személyes problémáidtól, hogyan látod a magyarság föltámadási esélyeit, lehet-e ebből a pokolból kitörni, amibe évszázadok „szívós munkájával” sodortak bennünket ellenségeink? Alighanem abban is egyetértünk, hogy az egykor erős, példaadó nemzetünk sajnos igen közel került a véghez; s ahhoz, hogy innen még egyszer fölegyenesedhessünk, valóságos csoda szükséges. Hiszen az elpusztításunkra törők, a nálunk pillanatnyilag sokkal kedvezőbb kondíciókkal rendelkező hódítók nem adják föl könnyen, már csak azért sem, mert új „honfoglalásukhoz” éppen a mi csodálatos hazánkra fáj a foguk. Nagy László írta egyik versében: „Műveld a csodát, ne magyarázd”, vagyis a hit, a belső tűz önmagában kevés, ha úgy várjuk az isteni beavatkozást, hogy cselekvéssel, harccal nem megyünk elébe. Bizonyára te is így érzed, mert a legtöbben a helyedben már meghátráltak volna. Számít-e akkor az egyéni sorsunk, s talán az elbukásunk, ha népünk fölemelése minden áldozatot megkövetel tőlünk?
– Valóban úgy tűnik, hogy vége a magyar nemzetnek, sőt az egész civilizált világnak, azon belül Európának is. Illyés Gyula azonban úgy fogalmazott egy írásában, hogy a történelem nem logikára oktat. Főleg a magyar múlt tele van olyan valószínűtlen hőstettekkel és csodákkal, hogy hinnünk kell a feltámadásban még akkor is, amikor az a látható dolgok alapján lehetetlennek tűnik. Jómagam pedig úgy vagyok ezzel, hogy hiszek a sikerben, de ha mégis elbukunk, akkor is inkább állva, becsületesen harcolva szeretnék elbukni, nem pedig leigázott, öntudatlan rabszolgaként.
– Végül még arra lennék kíváncsi – visszatérve az elejére –, hogy számolsz-e azzal, hogy egyszer netán egy előre eltervezett, jól megszervezett lincselésbe szaladsz, amit nem tudsz semmilyen módon kivédeni, elhárítani, s amikor a lefizetett, ellened uszított pribékek már nem elégednek meg agyba-főbe veréseddel, hanem addig ütnek-rúgnak, amíg el nem hagy a lélek? Hiába szimpatizálnak, éreznek veled sokan együtt (köztük jómagam is), sőt egyre többen a nemzeti radikális körökben, a következményeket egyedül neked kell viselned, a felelősség a te válladat terheli. Meddig lehet ilyen állandó nyomás, zaklatás alatt élni, s hogyan lehet megemészteni azon tapasztalataidat, hogy sokszor a saját táborunkban is leügynököznek, leprovokátoroznak, leárulóznak pusztán azért, mert nem értik az ellened fölhorgadó gyalázatos indulatokat, s nem látják elég tisztán a körülötted dúló zűrzavart?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sohasem jut eszembe az, hogy egyszer nem elégszenek meg az ellenségeink pusztán a figyelmeztetésekkel. Sőt, a mostani veréskor, a szabadkai földön fekve is az volt az első gondolatom, amikor az egyik fejrúgásnál feleszméltem, hogy ezek most megölnek, hiszen a fejemet kezdték rugdosni. Számomra azonban sokkal nemesebb egy küzdelem során meghalni, mint értelmetlenül, ágyban, párnák között. Ami pedig nem öl meg, az erősebbé tesz – ezzel szoktam magam minden csapás után megnyugtatni. Tény, hogy minden fizikai támadás, meghurcolás, az ellenségeinktől elszenvedett megaláztatás inkább csak erősít, mintsem megtörne. Sokkal nehezebb a saját oldalunkról jövő mocskolódást, provokátorozást, idióta és minden alap nélküli rágalmazásokat, ügynöközéseket megemészteni. Tudom azonban, hogy ez normális folyamat. Annak idején az albánok is a szerb titkosszolgálat provokációs művének tartották a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK) is, egészen addig, amíg az UCK fel nem szabadította Koszovót. Az emberek először sohasem akarják elhinni, hogy vannak, akik őszintén és talán mások számára túl nagy kockázatokat is vállalva szállnak szembe a hatalommal. Így lesz ez majd velem, velünk is. Most még mindenki provokátorozza, csőcselékezi, huligánozza például a jelenlegi illegitim rendszer szimbólumának számító MTV székházának ostromlóit, de ha majd egyszer fordul a kocka, hirtelen szobrot akarnak majd állítani nekik, s mindenki azzal dicsekszik majd, hogy ő ott volt a tévéostromnál. Még azok is, akik a történelmi időkben egyébként otthon lapítottak.
Siklósi András
A pusztulástól a magyar újjászületésig
(A 2008-as SZVT zárónyilatkozata)
Mottó:
Jobb egy borzalmas vég, mint egy vég nélküli borzalom. (közmondás)A Szittya Világtalálkozó nem csupán politikai fórum, hiszen előadásainkban legalább ekkora teret szenteltünk őstörténetünknek, kultúránknak és hagyományvilágunknak. Zárásként az utóbbiak nem túl szívderítő állapotáról is értekezhetnénk; ám ha valamilyen fontossági sorrendet próbálunk fölállítani, akkor azt kell mondanunk, hogy a leglényegesebb kérdés most a puszta létünk, megmaradásunk biztosítása, s az elhúzódó, mély válságból való kilábalásunk elősegítése. Ezért tehát a Zárónyilatkozatban is erre kell koncentrálnunk, mert a kisebb problémák a legnagyobb bajok mellett szinte fél kézzel orvosolhatók, mintegy maguktól is megoldódnak, ha egyébként sikerül a helyes útra lépnünk.
Ősi honunkban, a Kárpát-medencében mindenütt katasztrofális helyzetbe sodródott népünk, s már-már ott tartunk, hogy tiszta lelkiismerettel nem is nevezhetjük magunkat nemzetnek. Ennek egyik fő oka a trianoni barbárság következtében folyamatosan ránk telepedő nyomasztó csonkaság és bénultság érzése; ugyanakkor legalább ennyit nyom a latban napjaink gazdasági-politikai eszközökkel elkövetett kegyetlen népirtása, s maradék országunk következetes megszállása, idegen gyarmatosítása, mely egy tervszerű, ördögien gonosz forgatókönyv szerint zajlik. 40 évnyi kommunista rémuralom után sem tudtunk ténylegesen fölszabadulni, s a korábbi terheinket megtetézve nyakunkba sózott áldemokrácia, álliberalizmus és neoko(h)nzervativizmus örve alatt, a módszerváltás éveiben, külső és belső ellenségeinknek, árulóinknak sikerült teljesen kifosztani, tönkretenni, testileg-lelkileg legyengíteni az egyébként mindig életerős, kitartó, küzdőképes magyarságot. A szomorú, csőd közeli valóság immár messze meghaladja az összes borúlátó elképzelést és tragikus jóslatot is. Ennek igazolására soroljunk fel néhányat legégetőbb gondjaink közül.
A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a multináci ipari-kereskedelmi monopóliumok és pénzügyi maffiák behatolása révén hazánk gazdasága leépült, piacainkat elvesztettük, természeti és egyéb javaink zömét fillérekért kiárusították, államadósságunk mégis az egeket verdesi. Havonta 90 ezer Ft/fő (azaz évi 1,1 millió Ft/fő) megy el kamattörlesztésre, 110 billió Ft a teljes hiteltartozásunk (ami 5 évi bruttó nemzeti jövedelmünkkel egyenlő!); az évente kiáramló tőke 11 billió Ft; eddig „elprivatizáltak” 90 billió Ft össznépi értéket, s maradt még kb. 10 billió Ft-nyi vagyon a kezünkben, amihez lényegében semmi közünk sincsen. Közben fondorlatos csellel beléptettek bennünket a NATO-ba, majd az EU-ba, s az országunkat új cionista központnak kiszemelő világhódítók érdekeinek megfelelően éppen most veszítjük el szabadságunk és függetlenségünk utolsó morzsáit. Ezzel párhuzamosan rohamosan fogy a népességünk, s a még valamilyen szinten vegetáló lakosságunkat megfosztják munkahelyétől, szerzett jogaitól, szociális, egészségügyi és művelődési lehetőségeitől stb. Az alacsony bérek, a kibírhatatlanul magas árak, az adóprés, a támogatások elvonása, a közbiztonság szétrombolása, az iskolák, kórházak, kultúrházak, posták, vasutak és egyéb alapvető intézmények megszüntetése, az igazságszolgáltatás s a rendőrség prostituálása, az oktatás s a keresztény egyházak lezüllesztése, a tömegtájékoztatás csalárd, butító szellemisége, ill. az utódállamokba kényszerített véreink jogfosztása, állandó erőszakos támadása mind-mind világosan mutatják, hogy fajtánkat halálra szánták, s elpusztításunkat, „globális lenullázásunkat” nem bízzák a véletlen szerencsére. Ilyen alvilági összeesküvés, ily förtelmes genocídium még sohasem folyt ellenünk sok ezer esztendős fönnállásunk alatt. S ebben a totális káoszban, ebben az elviselhetetlen apokalipszisben tán az a legszörnyűbb, hogy érdemi segítséget sehonnan se várhatunk, legföljebb a Magyarok Istenétől s Boldogasszony Anyánktól.
Bizony sötét, eléggé reménytelen a kép. Innen fölállni és megroggyant gerincét kiegyenesíteni még egy nálunk sokkal öntudatosabb, bátrabb, egészségesebb és harcosabb népnek sem lenne könnyű, hát még egy ilyen meggyötört, szétforgácsolt, ezer sebből vérző, régi dicsőségének romjain fetrengő rabszolgahadnak, mint a magyar. Pedig nincsen más ösvény, bele kell vágnunk mielőbb, ha élni akarunk, és helyre szeretnénk állítani ősi jusson minket illető, ám ószövetségi rítus szerint „körülmetélt” életterünket. Meg kell ezt próbálnunk bármi áron, s igazunk biztos tudatában sürgősen cselekednünk kell, mert helyettünk más nem végezheti el a dolgunkat. Küzdelmes múltunkra támaszkodva először meg kell alapoznunk tartós jövendőnket. Ne törjünk mindjárt a csillagokba, legyünk szerények, vázoljunk föl egy olyan programot, ami kellő hittel és elszántsággal végrehajtható, amiben a többség egyet tud érteni, s amelynél kevesebbel semmiképpen sem szabad beérnünk.
A NEMZETI MINIMUM TERVEZETE
1.) A Szentkorona-eszmén alapuló, korszerűsített, ősi Alkotmány és jogrend helyreállítása; gyökeres rendszerváltás, 2 kamarás országgyűlés; igazságtétel (felelősségre vonás, ill. kártérítés 1945-től máig), elszámoltatás, vagyonelkobzás; szilárd közrend (a bűnözés és korrupció letörése), vagyon- és jogbiztonság, jogegyenlőség, a büntető törvények szigorítása.2.) A szabadság, függetlenség és önrendelkezés kivívása, a magyarság határokon átívelő nemzeti egységének megteremtése; a pártok fölszámolása; a törvényhozás (országgy.), a végrehajtó hatalmi szervek (kormány, rendőrség, NBH stb.) és az igazságszolgáltatás (bíróságok, ügyészségek) szétválasztása.3.) Kilépés a NATO-ból s az EU-ból; erős, kötelezően sorozott, önvédelemre képes (kizárólag a Kárpát-medencében bevethető!) nemzeti hadsereg fölállítása; jól felszerelt és széles jogkörű, önkéntes gárdák, nemzetőrség, polgárőrség kialakítása; határozott, éber, mindenre kiterjedő nemzetvédelem bel- és külföldön; a köztulajdon, a termőföldek, a műemlékek s a természeti kincsek garantált megőrzése.4.) Az adósságtörlesztés megtagadása, a multik kedvezményeinek megvonása; nemzetérdekű ipar, mezőgazdaság, kereskedelem, pénz- és bankrendszer; önellátásra törekvés, vidékfejlesztés, védővámok; a munkanélküliség drasztikus csökkentése, a segélyek és juttatások közmunkához, ill. iskolába járáshoz kötése; az infláció kiküszöbölése, a jövedelmek alsó és felső határának meghúzása; adócsökkentés és fegyelmezett, progresszív, családközpontú adózás.5.) A népességfogyás megfordítása, az idegenek befogadása helyett a honi születés szorgalmazása és támogatása; gondoskodó szociálpolitika, a hajléktalanság és elszegényedés megfékezése; ingyenes és hazafias szellemű közoktatás, az anyanyelv, a nemzeti kultúra és hagyományőrzés fölkarolása; hatékony egészség-, gyermek-, anya- és családvédelem; értékálló s államilag megalapozott TB-és nyugdíjrendszer; sajtótisztesség, az agymosó, hazug, lélekromboló médiumok betiltása.
Szittya Testvérek, Magyarok! Mondjunk nemet a nemzetgyilkosságra, a félgyarmati függésre, a globalizmus kártételeire, az idegen szellemiség és gyalázatos erkölcstelenség térhódítására. Nem törődhetünk bele a nekünk szánt végzetes sorsba, hanem széles körű összefogással szembe kell szállnunk megrontóinkkal és hóhérainkkal. Félre a közönnyel, félelemmel, kishitűséggel, pokolba az önzéssel, civakodással, széthúzással! Segítsük egymást, legyünk szolidárisak, védjük meg maradék értékeinket, s a legteljesebb mértékben szerezzünk vissza mindent, amit galádul elraboltak tőlünk. Ne adjuk föl soha a reményt, bízzunk önmagunkban és honfitársainkban! Hajtsuk végre szakrális küldetésünket, mutassuk meg a temetésünkre gyülekező dögkeselyűknek, hogy él még a magyar, nem veszett még ki a hun-szkíta virtus, s adunk mi még égi fényességet és földi örömöket az egész világnak. Isten segítse nemzetmentő harcunkat!
(Budapest, Magyarok Háza, 2008. május 25-én)Megjegyzés: A dokumentumot a Világtalálkozó résztvevői egyhangúlag (ellenszavazat és tartózkodás nélkül) elfogadták.