Távol álljon tőlem, hogy katolikus létemre a reformátusok belügyeibe avatkozzam, különösképpen szeretnék távol maradni a teológiai vitáktól. Itt azonban sokkal inkább politikai-nemzetvédelmi ügyről van szó, mely minden keresztény-keresztyén hazafinak megkerülhetetlen gondja, ezért én sem hallgathatok.

Érthetetlen számomra az az elfogult, egyoldalúan megalázkodó hangnem, ami végig jellemző mindkét dokumentumra.

Úgy érzem, erre semmi szükség, s ha már a zsidósággal való „barátkozás” gondolata egyáltalán fölmerült, akkor a legkevesebb, hogy ezt a kölcsönösen egyenrangú hangvétel s a tárgyilagosság jellemezze. Nevetséges, hogy amikor melldöngető meaculpázással a zsidóság elleni (nem létező vagy koholt) keresztyén bűnökről szólnak, s ezekért fölöslegesen bocsánatért esedeznek, akkor a zsidóság számtalan valódi (egyben rendkívül súlyos) magyar- és keresztyénellenes vétkéről még egy halk sóhaj erejéig sem emlékeznek meg. De nézzük sorjában.

Először is le kell szögeznem, hogy a zsidóság és a magyarság történelme nem hasonlítható össze. Hiszen ha csak a legutóbbi ezer év magyar szenvedéseit nézzük, akkor világosan meg kell állapítanunk, hogy ezekben népünk mindvégig ártatlan volt, s csupán különleges balszerencséje, ill. a körülmények végzetes összejátszásai okozták; a zsidóság viszont többnyire a maga embertelen, önző viselkedésével zúdította fejére a bajt. Mi a zsidókat soha nem bántottuk, sőt befogadtuk, megvédtük, majd Európában elsőként emancipáltuk (egyenjogúsítottuk) őket. A II. világháborúban történt részleges munkatáborokba hurcolásukat sem mi kezdeményeztük, hanem mindvégig akadályoztuk, szabotáltuk annak végrehajtását, s a legváltozatosabb módokon bújtattuk, mentettük őket, amiért örök hálával tartoznának nekünk; ehelyett ma is bűnösöknek, antiszemitáknak, utolsó csatlósoknak bélyegeznek bennünket, sőt mindenféle „kárpótlásokat”, sarcokat követelnek tőlünk. Ők viszont iszonyatos és megbocsáthatatlan gaztetteket követtek el ellenünk: legyen elég csupán az 1919-es patkánykurzusra, az 1945 és 1956 utáni vérengzésekre, vagy a bolsevizmus alatti s az 1990-es gengszterváltástól mindmáig húzódó kártételekre utalni. Utóbbi esetben jogfosztásunk, gazdasági, szellemi és erkölcsi megnyomorításunk, eladósításunk, hazánk totális gyarmatosítása és javainak áron aluli kiárusítása stb. is nagyrészt az ő lelkiismeretüket terheli. Vajon a Peresz-i gátlástalan merkantil szemlélettel mikor hagynak már fel, s ugyan mikor kérnek bocsánatot tőlünk megszámlálhatatlan bűneikért?! (A 6 milliós s a 600 ezres fantomszámokat már cáfolni sem érdemes, hiszen ezerszer bebizonyosodott már – legutóbb éppen a Vöröskereszt adatainak közzétételével – ezek tarthatatlan volta.) S mi magyar keresztyének mit szóljunk ahhoz, amikor zsidó körökből nyilvánosan fölszólítanak az összes fajtánk-béli kiirtására? Gondoljunk csak bele, milyen elemi fölháborodás söpörne végig országon-világon, ha mindez fordítva hangzott volna el!

Ami a hitelveket illeti, mi sohasem akartuk a keresztyén dogmákat rájuk kényszeríteni, viszont azt sem szeretnénk, ha a szívünket bármi módon "körülmetélnék" (egyéb testrészünket nem is említve!), vagy teletömnék a fejünket holmi ósdi judaizmussal, amit Jézus Urunk réges-rég meghaladott a maga szeretet-vallásával. Tehát a zsidókereszténység eleve fából vaskarika, megfoghatatlan ideológiai baromság. A két vallás és nép közti értelmes, egyenrangú párbeszédet nem ellenezzük, ám elfogadhatatlannak tartunk bármiféle eszmei-érzelmi összemosódást. (A tűz és a víz nem házasítható össze!)

Nálunk nincs, nem is volt soha tömeges antiszemitizmus (noha alapos okunk bőven lenne rá!), ugyanakkor elegünk van a kötelező holokauszt-bábszínházakból, a nyilvános hanuka- és purim-ünnepségekből, a zsidó-fesztiválokból, a visszatetsző önsajnálatukból és a mártíromságuk szüntelen sugalmazásából. Ezzel szemben szeretnénk kegyelettel megemlékezni saját háborús és egyéb hősi halottainkról, üldözötteinkről, ártatlan áldozatainkról, akik száma messze fölülmúlja a zsidóság veszteségeit, s zömmel éppen az ő elképesztő barbárságuk számlájára írható.

Hogy a keresztyének (ha úgy tetszik: gojimok) s a zsidók közt nem lehet soha „testvériség” (maximum jó viszony), azt nemcsak a Talmud és más zsidó iratok bizonyítják a legfényesebben, hanem a héber Biblia (nálunk Ószövetség) számos passzusa is igazolja. Ami pedig az izraelita temetők sírjainak sajnálatos meggyalázását illeti, ilyesmit jó érzésű magyar keresztyének elvétve sem követnek el; több esetben viszont kiderült, hogy éppen bizonyos zsidó fölbujtók állnak mögöttük, hogy ezzel is fölszíthassák a „szunnyadó antiszemitizmus” parazsát. Veszélyes játék ez, mert addig jár a korsó a kútra, míg össze nem törik. A keresztyénség valóban általános emberszeretetre és megbocsátásra való törekvést is jelent, azonban ez nem tévesztendő össze az önfeladással, önsorsrontással s az elvtelen meghunyászkodással.

Végezetül fölemeljük szavunkat a Hegedűs családot nemcsak zsidó részről, hanem a református egyház berkeiből is érő alávaló diszkriminációk ellen. Legyen elég csupán főtisztelendő dr. Hegedűs Loránt püspökválasztáson történt összeesküvés-szerű megbuktatására utalnunk, vagy fiának, ifj. Hegedűs Lorántnak ellehetetlenítésére irányuló otromba támadásokat fölidéznünk, melyek napjainkban is folynak. Pedig ők semmi mást nem cselekedtek, mint szóvá tettek bizonyos anomáliákat, melyek mind a keresztyénség, mind a magyarság, mind pedig a zsidóság szempontjából végzetessé válhatnak. Úgy gondoljuk, ez az igazságkereső, biblikus hozzáállás minden protestáns és katolikus egyházi személynek kutya kötelessége lenne; ezért rettenetes szégyen az, hogy a maguk gyávaságát azzal palástolják, hogy a helyettük is bátran föllépőket próbálják meghurcolni és tönkretenni.

A magunk részéről a zsidóság érdekében semmilyen további „önkéntes” áldozatra nem vagyunk hajlandók, hiszen eddig akárhányszor nyújtottunk nekik békejobbot, az soha őszinte viszonzásra nem talált. Ha ezután bármilyen közeledést vagy együttműködést szeretnének, akkor a következő engesztelő lépéseket nekik kell megtenni. Mi jól megvagyunk nélkülük minden téren, míg ők mindenben reánk szorulnak. Egyenrangú partneri viszonyról szó lehet (általános bűnvallásuk után), ám azt sohasem fogjuk eltűrni, hogy bármiben fölénk nőjenek; pláne azt, hogy valamiféle új államot alapítsanak maguknak a mi hazánk kebelében!

Nem reméljük, hogy tiltakozásunknak komoly és pozitív foganatja lesz, akár a zsidó, akár a keresztény-keresztyén egyházakban, ám fájdalmunkat akkor is szét kellett kiáltanunk, ha visszhangtalan marad; mert "vétkesek közt cinkos, aki néma"!

Megjelent a TÁROGATÓ

2008. május-júniusi (50.) és július-augusztusi (51.) száma

– 50. (jubileumi) számunk elé

– Négy nekrológ

– Levélváltás vitézi ügyekben

– Magyarok az orosz birodalom fogságában (1849-1956)

– Nyelvünk

– Messiásvárás

– Két írás Atilláról

– Nyelvészeti csalafintaságok

– Igaz vagy hamisítvány?

– Levél a magyar nemzetnek Európából

– Két glossza

– Kolompárék építési naplója

– Röpirat magyar barátainkhoz

– A magyarságot érő támadások, gyalázkodások ellen

– „Versszivárvány öt földrész fölött”

– Magyar csudák az éji égen

– Magyarország világpolitikai helyzete Trianon után

– A magyar nép lelke

– Jaj a legyőzötteknek!

– Bolsevista és liberális cenzúra Magyarországon

– Zsidók, miért nem hagytok bennünket békében?

– Hazafias töltésű versek klasszikus és kortárs irodalmunkból

A Turul Szövetség kiadásában kilencedik éve (2 havonta 32-40 oldalon) megjelenő bátor hangú, kiváló szellemiségű nemzetvédelmi és kulturális folyóirat előfizethető (belföldre 4000 Ft/év, megszállt területeinkre 5000 Ft/év, az emigrációba légipostával 50 USD/év) a főszerkesztőnél az alábbi címen:

Ismerkedjen meg Ön is a Tárogatóval! Olvassa el szerzőink remek írásait, melyek kivétel nélkül a magyarság megmaradását s lelki-szellemi épülését segítik; ugyanakkor kendőzetlen őszinteséggel az igazságról, a szabadságról s az örökkévalóságról szólnak. Amit mások bármi okból mellőznek vagy elhallgatnak, mi azt is közöljük. Rendelje meg még ma, és töltse idejét társaságunkban! Garantáltan hasznos, érdekes olvasmányokban lesz része.

Már a kilencedik évfolyamába lépett a Turul Szövetség kiadásában megjelenő TÁROGATÓ, s nem csekély küzdelem árán jutottunk el 50. számunkhoz. Normál körülmények közt ez elegendő indokot adna legalább egy szerény ünneplésre. Ám hazánk és népünk állapota ma oly elkeserítő és tragikus, hogy nincs sok okunk az elégedettségre. Egy rövid számvetést azonban mégsem haszontalan készíteni a jeles esemény kapcsán, s talán ez a szándékunk találkozik tisztelt Olvasóink és híveink elképzeléseivel is.

2000 márciusában, első számunk indításaként arról írtam, hogy lapunk határozottan és következetesen fölvállalja a nemzetszolgálatot, s nem pártok vagy érdekcsoportok elvárásainak próbál megfelelni, hanem kizárólag a magyar igazságot hirdeti; azért harcol, hogy kegyetlen sorsunkat jobb irányba fordíthassuk, s történelmi megpróbáltatásaink után végre eljuthassunk egy boldogabb jövőbe. Azt ígértük, hogy szembeszállunk a gyilkos idegen szellemiséggel, a bennünket kifosztó, megrontó és az elpusztításunkra törő haramiákkal; ugyanakkor a politikai aktualitásokon túl igyekszünk minél többet feltárni abból a csodálatos tárgyi, kulturális és lelki kincsből, hagyományvilágból, amit hosszú évezredek során fajtánk létrehozott. Mindezekkel az volt a célunk, hogy segítsük elkábított, legázolt népünk talpra állását és öntudatra ébredését, ill. megvilágítsuk a helyes önvédelmi cselekvés feladatait, módozatait. Kezdettől tudtuk azt, hogy vállalkozásunk szinte reménytelen, s alig hallható hangunk nem versenyezhet a tőkeerős, nagy példányszámú sajtótermékek agymosó, balliberális hazugságaival, az alvilág „értékrendjét” fölböfögő patkánycsorda üvöltő kórusával; sőt az álnemzeti, gyáva, haszonleső, féligazságokat ránk zúdító „polgári ojságok” szófosásával sem. Mégis belevágtunk, mert úgy gondoltuk, hittük, hogy a tiszta magyar érzés és gondolat közvetítése soha, semmikor, a legbarbárabb időkben sem fölösleges. Mindig akad néhány őszinte hazafi, aki fölfigyel ránk, aki észreveszi, hogy szebben, okosabban, erkölcsösebben szólunk, mint a hivatásos bértollnokok, sőt arra is rádöbben, hogy másképpen nem is érdemes.

Vajon elértük-e legalább részben a kitűzött céljainkat? Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy igen! Most alighanem a Tárogató az egyetlen olyan nemzeti folyóirat, melynek valamennyi írása értékes, tisztességes szándékú, amelyben nincsenek üresjáratok, töltelékanyagok, hatásvadász vagy éppenséggel megalkuvó, elkapkodott fércművek. Mi sohasem a „nagy nevekre” vadásztunk, hanem mindig a legkiválóbb alkotásokból válogattunk, s szerencsére bőven volt ilyenekben részünk. Semmi önámítás nincs abban, ha kijelentjük, hogy jelenleg sem bátrabb, sem sokoldalúbb, sem színvonalasabb lapot nem találhatunk a nagyvilág magyarul beszélő közösségeiben. Mindezt a visszajelzések, az Olvasók elismerése nyomán merjük állítani. Ugyanakkor mégsem vagyunk maradéktalanul elégedettek, hiszen ritka, kéthavonkénti megjelenésünket nem sikerült gyakoribbá tennünk, a példányszámunkat s a terjedelmünket sem tudtuk emelni, ill. előfizetőink csekély táborát sem voltunk képesek bővíteni. Nem akadt utunkba egyetlen valamirevaló mecénás sem, nincs érdemi terjesztői hálózatunk (a hivatalos „kereskedőkkel” persze nem is kísérletezünk!), ezért a puszta létünk is bizonytalan, nemhogy küllemünk csinosításáról, avagy egyéb fejlesztésekről álmodhatnánk. Fönnállásunk óta tanúi voltunk számos testvérlap megszűnésének, de minket keményebb fából faragtak annál, hogysem az első kudarcok után meghátráljunk, s föladjuk a további küzdelmet. Amíg erővel, kitartással bírjuk, ez nem is következhet be, bármily mostoha körülmények közt kelljen munkálkodnunk.

Mindent összevetve: visszatekintve az elmúlt közel 9 évre, szemrehányásra, önmarcangolásra nincs okunk, hiszen eddig is megtettük a tőlünk telhető legtöbbet, s ezért a jövő felé is bizakodva fordulhatunk. Végső soron a Tárogató egy szilárd bazaltkő a magyarság utolsó bástyájában, melynek szerepe, valódi értelme akkor fénylik föl igazán, ha föltámad és megmarad a nemzet. Tehát nem a saját túlélésünk fontos, hanem hogy hasznosan előrelendítsük népünk önmagára találását és átmentését a következő századokba. Ha a magyarság képes kiemelkedni a fojtogató, bűzös fertőből, akkor mi is számíthatunk az utókor megbecsülésére, de ha végleg elsüllyed, akkor huszadrangú kérdés a Tárogató sorsa. Ezt nemcsak nekünk kell leszögeznünk, hanem azoknak is el kell fogadni, akik aggódnak értünk, és szeretnek bennünket.

Részünkről ezután is meghozunk minden ésszerű áldozatot lapunkért, s talán a magyarok Istene is ránk mosolyog egyszer, s pártfogolja nemes igyekezetünket, hogy mielőbb gyümölcsözhessen egész népünk javára. Mi eddig is a magyar igazságot, szabadságot és értékrendet képviseltük, ezután is ezen az úton kívánunk járni. Két lábbal állunk e véráztatta földön, de szívünkkel és szemünkkel az égbe is nézünk. Elfogadunk minden baráti jobbot, de nem kíméljük hazánk ellenségeit! Ennek az élethalálharcnak bármi is legyen a kimenetele, rajtunk nem fog múlni. Ha sokan, egyre többen csatlakoznak hozzánk, vagy tőlünk függetlenül hasonló eszmékért csatáznak, akkor van esély a győzelemre. Ha magunkra maradunk, úgy bukásunk elkerülhetetlen, miként az országé is. Kérjük tehát Olvasóinkat, az eddigi hűséggel tartsanak ki továbbra is mellettünk, és segítsék munkánkat, amiben csak tudják, mert ezzel a nemzet ügyét is szolgálják. Kár, hogy még nem ünnepelhetünk felhőtlenül, de talán a 100. számunk elé (ha megérjük) már vidámabb köszöntőt írhatunk. Addig is bő termést, jó egészséget, törhetetlen hitet és szebb jövőt kívánunk az összes hazánkért tenni kész magyarnak!

Szeged, 2008 áprilisában

Beszélgetés Siklósi András költővel időszerű nemzetpolitikai kérdésekről, 3 részben. A mosonmagyaróvári televízióban készült kiváló felvétel szinte minden fontos problémánkat felöleli, s a maga nemében valódi szenzáció!

A 3 órás anyag elérhető DVD-lemezen vagy videokazettán is, egyaránt 4000 Ft-ért, az elcsatolt részekre 5000 Ft, az emigrációba (légipostával) pedig 45 USD ellenében. Ismerje meg Ön is ezt a gondolatgazdag, szókimondó, az élet dzsungelében világosan eligazító interjút, s lepje meg vele barátait, ismerőseit is!

Megrendelhető az alábbi címen:

vitéz Siklósi András, 6723 Szeged, Becsei u. 3.

(A szükséges összegek feladhatók belföldi postautalványon, vagy levélben elküldött bankgaranciás valutacsekken. Utánvételes rendeléseket nem áll módunkban teljesíteni.)

Meghalok szélben esőben fagyban

holdtöltekor és lebukó napban

tavasszal nyáron őszidőn télen

zúgó erdőben virágzó réten

Meghalok minden vergődő halban

törött teknőben kihullott hajban

bogarak vackán madarak fészkén

lovasszekéren borpincék mélyén

bányaomláskor hajótörésnél

gyümölcsszüretkor búzavetésnél

Meghalok minden megsebzett vadban

lebontott házban rozsdálló vasban

Meghalok versben zenében képen

iskolapadban s népünnepélyen

Meghalok vad lidérces varázsban

lápon hegyélen hunyó parázsban

száműzve kifosztva mégis vétlen

fuldokolva a szemétben vérben

Meghalok csendben s üvöltő jajjal

lázadó szívemben égő dallal

Meghalok éjszaka reggel délben

víz alatt földön felhőtlen égen

Meghalok távoli tejutakban

ismeretlenül és halhatatlan

asszonyok lányok kegyét keresve

álmokat csak álmokat szeretve

Meghalok a régi szülőházban

ruhátlanul föl-föltörő lázban

barátaim korholó szavánál

ősapáim elhagyott sírjánál

Muhinál Mohácsnál Nagymajtényban

Aradon Versailles-ban Don-karéjban

békében szedett hadifoglyokban

„testvérek” közt is gyarmati sorban

Nem használt romló népviseletben

gúnyolt vallásban betiltott nyelvben

üres jelszókat zászlókat nézve

kitelepítve éhezve félve

kínozva szétverve talpig gyászban

negyven éves szüntelen fogyásban

Meghalok a vértanúk fejéért

s az eltiport szabadság ügyéért

szétdarabolt pusztuló hazámért

s a szerteszórt magyarság jogáért

Meghalok mint új korok hírnöke

mint a vén idő árva gyermeke

múltat jelent és jövőt cselezve

Fölszögezve száz barbár keresztre

naponta újra újra meghalok

Hamu vagyok már csillagpor homok

önmagát fölfaló élőhalott

aki csak hitte hogy élni tudott

aki bolondként járt a világba’

s tárt karral várt az éhes halálra