siklosi.andras@tvnetwork.hu

„Belső száműzetésben” címmel Siklósi András

„Versszivárvány öt földrész fölött”

(Elhangzott 2000. október 10-én, a Szegedi Közéleti Kávéház

keretében, a Royal Szállóban.)

Sényei Róbert szegedi ny. tanár bevezetőjével kezdődött. Ebben érzékeltette azokkal, akik még nemigen hallottak a meghívottról, hogy jelentős költői életmű és a kaliforniai 107 éves lap, a Magyarok Vasárnapja 7 éves főszerkesztői tevékenysége van az előadó neve mögött. (Keszthelyi Zsolt hangfelvételéről, részletek.)

Zas: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 10 év után meghatott örömmel jöttem Szegedre, annál is inkább, mert a Szegedi Gondolat innét indult. Bevezetőül Siklósi András barátunkhoz egy vers, amit én – immár közelebb a halálhoz, mint a születéshez – a sírkövemre szántam. „Röptömet nem állítja meg senki / Vagyok a költő…” – Nos, ez a vers akkor született, amikor még nem tudtam, hogy én leszek talán az egyetlen magyar költő a „múlt” században, aki a „kommunista” börtönök mellett a „kapitalista” börtönöket is végigjárom. Nem látogatóként, hanem bentlakóként – amire nagyon büszke vagyok. Köszönöm szépen. (taps)

Siklósi: Milyen emlékeid vannak ‘56-ról, egyáltalán bármilyen szinten részt vettél-e ebben az egészben, és ez mit jelentett neked később, esetleg egész életpályádon? Lecsapódott-e valamiképp ez az esemény emlékeidben, munkáidban, és hogyan élted meg a kommunista zsarnokságot, a Rákosi-időszakot?

Zas: 1956-ban érettségiztem. Az osztály eminens tanulója voltam. Egyetlenegy dolog, ami megpettyesítette az érettségi bizonyítványomat: bizony, magaviseletből nem kaptam kitűnőt. No de ez nemcsak a gyerekkori csínytevések következménye, hanem az, hogy én egy évvel előtte, harmadikos gimnazistaként elmondtam egy olyan verset, amit magam írtam, és amivel végső soron a botrányt okozhattam. Én Thonuzóbáról írtam egy balladát, ami bizony átvitt értelemben az akkori diktátorokra utalhatott. Nem lehetett rám fogni direkte, hogy ez Rákosi ellenes vers – de az volt, a velejéből! –, és bizony ferde szemmel nézegettek rám. Tehát elkezdődött az „’56-os folyamat”. Érdekes, hogy már ’55-ben írtam olyan verseket, amik megérzik a forradalmat, valahogy éreztem, vártam a változást, ami bekövetkezett.

1956. október 26-án Biatorbágyon, a Szentháromság téren rendeztünk egy nagygyűlést, aminek én is, 18 éves fejjel, a vezérszereplője voltam. Ady „Felszállott a páva” c. versét olvastam fel. Nem a vers hatására, nyilván a tömeg hatására, megjelent egy tank, s szétzavarta a tömeget, sőt figyelmeztető lövést is adott. A tömeg szétszaladt, de voltak olyan barátaim, akik fölmásztak a tankra, és elkezdték feszegetni a tetejét. Erre a tank megfutott.

Nem történt vérengzés, hála Istennek. Bizony, Édesapám akkor azt tanácsolta, jobb lesz, ha nem töltöm otthon az éjszakát, így aznap éjjel barátoknál aludtam. Aztán a következő napokban megalakult Bián a nemzeti bizottság és a nemzetőrség: mindkettőnek én is a tagja lettem.

Majd jött a feketeleves, a november 4-i hajnal, amit én a nemzetőrség parancsnokságán éltem meg. Talán annyit, hogy nem menekültem, hittem abban, hogy ezt még jóvá lehet tenni; a világnak figyelnie kéne ránk, hogy a világ majd közbeszól. A világ nem szólt közbe. Én reménykedtem; maradtam. Természetesen az lett a vége, hogy elfogtak, börtönbe vittek: Aradi utca, Markó utca, 3 év ítéletet kaptam, amit édesapám jó összeköttetései révén – orvos volt! – felfüggesztettek, és 6 hónap után kijöhettem a börtönből. Ezek a közvetlen élményeim ebből az időszakból.

S: Ekkor már verseket írtál…

Z: Igen, ezt a verset már egy kicsit később, a 60-as évek elején írtam, de jellemző az akkori érzésvilágomra. Tán arra is jellemző, hogy a 3 évi felfüggesztett ítélet pallosként lógott a fejem fölött: ha bármit csinálok, le kell ülnöm, sőt többet is, de azért én írtam a verseimet, és baráti körömben el is mondtam. Elmondtam a szakiskolában is, ahol végre tanulhattam, mint villanyszerelő-tanonc. Lehet, hogy ez felelőtlenség volt, de én akkor, nem lévén házas és családos, felelőtlen voltam és fiatal. (Felolvassa „Furcsa idő” c. versét.)

S: Nos, ‘56 után bizonyára nemcsak a börtön miatt, de egyáltalán nem volt könnyű az életed. Hogyan alakult a sorsod, irodalmi pályád – ha egyáltalán beszélhetünk akkor irodalmi pályáról –, és mi motivált ara, hogy elhagyd az országot? Volt-e ebben valamiféle kihívás, vagy egyszerűen olyan kényszerhelyzetbe kerültél, hogy nem maradt más választásod, mint a kivándorlás?

Z: Az életem úgy alakult, mint a többieké, akik kijöttek a börtönből, és félre lettek lökve. Édesapám tanácsára, összeköttetéseivel, mint említettem, szakiskolás lettem. Piliscsabán nyílt egy szakiskola, ahol lakatosokat, villanyszerelőket, jármű-villanyszerelőket, erősáramú villanyszerelőket képeztek ki (2 éves munkatervben). Ezek közé kerültem én is. Ők is ilyen sorshajszoltak voltak, akik az egyetemekre már nem kerülhettek be. Ott tanultam két évet.

Azután elmentem tanítani ipari tanuló iskolába, ahová fölvettek. De én nem közöltem akkor velük, hogy ültem. Pár hónap múltán behív az igazgató, és azt mondja nekem: „Te, Szász elvtárs, mért nem közölted velem, hogy te börtönben voltál?” „Nem kérdeztétek, miért mondtam volna?” Azt mondta, hogy így én nem taníthatok, még ipari tanuló képzőben sem. Erre fel, mit csináljak, megvolt ugye a három szakmám, elmentem villanyszerelőnek a BUDAVILL-hez, a Budapesti Villanyszerelő Vállalathoz, ahol mint villanyszerelő elkezdtem én is az életemet. Előbb vagy utóbb rájöttek a villanyszerelők – érdekes folyamat volt –, hogy valamivel talán jobban csinálom náluk a villanyszerelést, és főleg: jobban értem és írom a tervet. Ugyanis akkoriban mi teljesítményben dolgoztunk, a Chinoint szereltük újjá, és ugye, lényeges volt, hogy ez a terv jól nézzen ki papíron. Hát, az érettségim segített, „rettentő jól” írtam a teljesítményeket. Azután függetlenítettek azzal, hogy „Te csak írd a teljesítményt, mi majd dolgozunk: mondd meg, hogy mit csináljunk, és hogyan.” Ha problémájuk volt, hozzám jöttek, így aztán brigádvezető lettem. Annyira jó teljesítményeket adtunk le, hogy felfigyelt ránk a vállalatvezetés. A művezető – idősebb kommunista –, akinek nagyon tetszett ez a teljesítményesdi, azt mondta, hogy „csinálunk ebből szocialista brigádot”. Hát így aztán szocialista brigádvezető is lettem, és miután az lettem, elmentem ehhez a művezetőhöz, és azt mondtam neki: „Nézzétek, jól dolgozom, tudjátok mi van velem, hát akkor most már engedjetek egy kicsit tanulni!” Mire ők: „Szász elvtárs, te túl jól dolgozol, mi nem engedünk el téged. Viszont vannak ezek az ún. felsőfokú technikumok, főiskolák, mi lenne, ha esti tagozatra oda javasolnánk téged?” Így aztán javasoltak az Üteg utcai Felsőfokú Technikumba, amit el is végeztem, miközben dolgoztam. És miután megkaptam ezt az üzemmérnöki diplomát, jelentkeztem a Műszaki Egyetemre. Akkor indult egy műszaki tanárképző szak. Mondom: van diplomám, van szakmám, miért is ne legyek műszaki tanár? Fölvettek.

Igen ám, de akkor már rettentően bizsergett bennem a költészet. Volt vagy száz versem. Annyi eszem volt, hogy ezeket a verseket – amikből az imént felolvastam – nem küldtem el a szerkesztőknek; szerelmes verseimmel bombáztam mindenkit. Mindig az volt a válasz: „Miért csak szerelmes verseket ír? Küldjön be mást is!” Volt egy költő ismerősöm, aki akkor már híres költő volt, Kossuth-díjat is kapott. Édesapám az ő családjának volt a háziorvosa. Mondta édesapám: vidd el ennek az embernek a verseidet, ne félj tőle, biztos nem fog feljelenteni, tanácsol majd neked valamit. Elvittem, aztán behívott pár nap múlva, és azt mondta nekem, hogy „Nézd, Lóri, ezeket a verseket a te priuszoddal nem lehet megjelentetni. Miért nem írsz eposzokat?” „Valahogy” eposzokat nem tudtam írni. Legföljebb a forradalomról, de azt úgysem adták volna ki. Nagyon dühös lettem. De volt ennek az embernek egy jó barátja, aki megtudta, hogy én írtam ezeket a verseket, úgy hívták, hogy Nagy László. Ez a Nagy László aztán elhívott egy körúti sétára, azzal a kis botjával bicegett mellettem, és azt mondta: „Lóri, a versek nagyon jók, és én biztos vagyok benne, hogy még életedben közölni fogják ezeket.” Neki lett igaza. Azt mondtam magamban: ha itthon nem sikerül, majd megpróbálom Nyugatról visszajuttatni ezeket a verseket Magyarországra. Elhatároztam, hogy disszidálok.

Ez 1967-ben volt. Akkor már Csöre, ez a szép vörös hajú asszony (a közönség soraiban ülő feleségére mutat) már a menyasszonyom volt, és Csörét is bevontam a tervbe, aki azt mondta: ha te mész, akkor én is megyek.

Összeházasodtunk. Kaptunk nászajándékba egy útlevél-lehetőséget, hogy Bulgáriában töltsük a nászutunkat. Kértük, hogy Jugoszlávián keresztül mehessünk. Nem értük el soha Bulgáriát. A jugoszláv-olasz határon mentünk át, természetesen illegálisan. Olaszországban fél évet töltöttünk menekült-táborban, aztán kint voltunk Amerikában. Talán ez a rövid összefoglalója addigi életemnek.

S: Egy kicsit előbbre is mentél a következő kérdésemnél, pontosan erről akartalak kérdezni a következőkben, hogy hogyan ismerkedtél meg feleségeddel, aki azóta is életed legfontosabb társa. Mint magad is nyilatkoztad, minden balsorsodban és minden sikeredben egyaránt veled volt; azt szeretném megkérdezni ennek kapcsán, hogy mit jelent számodra a szerelem? Mit jelent neked a barátság? Ezekről a nagyszerű érzésekről, ebből a korszakodból is nézzünk egy jellemző verset. Itt említem meg, hogy feleségednek egy külön verseskötetet is szenteltél „Asszonyom, aki vagy” címmel, amelyet mintegy 150 feleségedről készült fényképpel is illusztráltál. Ez a kötet egyedül a feleségedről szól. Mennyire meghatározó életedben a szerelem és a feleségeddel való kapcsolatod?

Z: 1965-ben kaptam végre nyugati útlevelet, Párizsba egy társasutazásra. Na, ez csoda volt, és én azt mondtam Csörének, hogy ott maradok Párizsban (akkor már menyasszonyom volt), ő pedig jöjjön utánam. Párizsban nem jelentkeztem a visszaindulásnál – s akkor kezdtek el a problémák körözni felettem és Csöre felett, ugyanis az akkori tanácselnök Bián, miután meghallotta, hogy én lemaradtam a csoportról, kijelentette, hogy Csöre pedig, ameddig én külföldön vagyok, nem kap útlevelet. Hiába voltak Csörének, sváb családból származván, Karlsruhében rokonai, hiába tudta bizonyítani, hogy rokonokhoz menne, nem engedték ki. Így aztán nem tudtunk találkozni. Erre fel voltam olyan „marha” – vagy marhán szerelmes, tény, ez az igazság, hogy azt mondtam: lesz, ami lesz, beteszem a hurokba a fejem, aztán majd kitalálunk valamit.

Visszajöttem. Bevonták az útlevelem azonnal. Kirúgtak az állásomból, a BUDAVILL-től. Elkezdtem újra egy másik vállalatnál. Akkor terveztük el, hogy a házasság ürügyén fogunk kiszökni, ami aztán így is lett. Nos, a meghatározó élmény a szerelem volt, kétségtelenül. Csöre mindvégig mellettem állt. Nagyon nehezen kezdtünk Amerikában, hiszen sem ő, sem én nem beszéltünk angolul. Ezt a bizonyos főiskolai oktatást Amerikában nem nagyon ismerték akkor még, így aztán elhatároztam, hogy egyetemet végzek kint is. Miután leadtam az iratokat, lefordították a vizsgakönyvemet, megkaptam a felvételi vizsgát az UCLA-n (Kaliforniai Állami Egyetem), s megállapították, hogy mégiscsak értek a mérnöki tudományokhoz – valóban értettem –, így aztán felvettek az UCLA-ra, ahol szereztem még egy diplomát, akkoriban a komputer áramkörök tervezésében, ami akkor még új tudomány volt, Magyarországon nem is ismerték.

Ez aztán megadta azt a lökést, ami a pályámat igencsak előre vitte. Talán annyit hozzátennék, hogy Csöre, miután az első gyermekünk, Roland fiam megszületett, 9 hónapra hogy megérkeztünk Amerikába, Csöre kéthetes terhességi ágy után már dolgozott, női fodrász volt. Meg akarta szerezni az amerikai működési engedélyt. (Amerikában nem lehet valaki anélkül női fodrász, hogy államvizsgát ne tegyen, emberen nem dolgozhat anélkül.) Tehát ő is dolgozott, én is dolgoztam. Ez úgy képzelhető el, hogy volt, amikor nappal dolgoztam és éjjel tanultam, volt, amikor éjjel dolgoztam és nappal tanultam; nagyon keserves egy év várt ránk.

De összefogózva szépen sikerült. Megjegyzem, hogy az a mérnök lettem – vagy voltam –, aki az 1976-os két amerikai űrhajónak a Marsra tevésében részt vett. Sőt, az ottani telekommunikációnak földi ellenőrző berendezését magam terveztem a Pasadena-i laboratóriumban, ahol 5 évig dolgoztam ezen a munkán. Amit pedig egy nagyon híres elődöm – biztos ismerik a nevét, Kármán Tódor professzor – vezetett, akkorra már halott volt, talán ez volt a nimbusz, ami azt mondatta az akkori direktorommal, hogy vegyük fel ezt a fiatal magyar mérnököt, hogy bizonyíthasson. Hát én bizonyítottam, ez a tervezésem remekül sikerült. Azok a képek, amiket akkoriban visszaküldtünk a Marsról, az egész világon ismertek voltak; ezek az én terveim alapján, az én műszaki vezetésemmel és irányításommal is készültek. Ez a nyolcvanas évek elejéig volt így. Talán a későbbi korszakról később beszélnék, mert ezután magánember lettem, és az már egy külön világ.

S: Azt hiszem, a NASA-program és az ott végzett munkád még amerikai szempontból sem hétköznapi pálya, elég szép utat jártál be. Most mégsem erről kérdeznélek, hanem arról, hogy milyen emigrációs élet volt Amerikában? Egyáltalán kikkel kerültél ott kapcsolatba, milyen szervezetekkel? Milyen irodalmi körökkel? Persze, nem csak a pozitív személyiségek érdekelnének, hanem esetleg olyanok is, akik „nem éppen a magyar ügyet szolgálták”…

Z: A kérdés különös és ominózus. Én eléggé tapintatos ember vagyok, tehát nem nagyon beszélek azokról, akik, hogy is mondjam, nem az én álláspontomat képviselték. Igen, részt vettem olyan társaságban, és barátaim lettek olyanok, akikre még ma is, 62 évesen büszke vagyok. Talán kezdeném egy csodálatos költővel. Ez az ember Fáy Ferenc. Ő így mutatkozott be nekem: „Lórikám, Fáy-fáj, de én azért Fáy vagyok.” Tehát ő volt Fáy Ferenc – a saját szavaival. Aki bizony olyan magasra emelkedett az emigráns ranglétrán, hogy Torontóban iskolapedellusként dolgozott, és az akkori versek legszebbjeit írta, számomra legalábbis, hiszen a költészet teljesen egyéni valami – csodás verseket írt. Eljött hozzánk a feleségével – remek ember volt –, talán ezt is elmondom. Amikor nálunk a megterített kis asztalnál beszélgettünk a feleségével, nekem csak az tűnt fel, hogy mintha-mintha egy kis tájszólással, furán ejtené a magyar szavakat. De eszembe sem jutott az, amit Feri mondott nekem kérdően-viccelődve: „Mit gondolsz, milyen nemzetiségű az én feleségem? Ő németnek született, az anyanyelve német; én tanítottam meg magyarul.” Hát ilyen volt Fáy Ferenc. Ő halt meg legelőbb a barátok közül.

Aztán elment Wass Albert, aki pontosan 30 évvel volt idősebb nálam (édesapámmal egy évben született). Ő volt az az ember, akire én feltekintettem, és akiért én, a már befutott mérnök és üzletember mindent megtettem, hogy propagáljam és tartsam benne a szót és az életet (mert néha azt is kellett). Ő volt a nagy barát. Én voltam, aki a 90-es évek elején megszerveztem az akkori Magyar Televízióval (É. Szabó Márta, ha jól emlékszem, vezetésével), hogy jöjjenek, és még mielőtt valami katasztrófa történik, csináljanak egy filmet erről az emberről.

Ki is jöttek (Amerikába), és a Holt Ember partján, amely egy posványos, iszapos tó, rengeteg krokodillal, és a tavon csónakázva filmeztek a vadászlakában – nem nevezhető kastélynak, kis vadászháza volt ott Albert bátyámnak – egy kétórás televíziós filmet róla, amit akkoriban, azt hiszem, a „Cimborák” égiszében közöltek is Wass Albertről. Aztán elhallgatott minden.

Talán annyit, hogy ezt az embert nagyon sokan rúgták. Két magyar kormány annyira rúgta: sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány nem engedte azt, hogy magyar állampolgárságot kapjon. Ő erdélyi volt, Erdélyből menekült, tehát románnak számították: ennyire kegyetlen volt ez a módszerváltás – mert szerintem nem történt más, mint módszerváltás –, még módszereiben is, hogy ettől az idős embertől – akit én a század második felének legnagyobb magyar írójának tartok, ettől az embertől még azt is megvonták, hogy magyar állampolgárként magyar földben nyugodjon. (Most is román földben nyugszik, két évi vita után végre megengedték, hogy eltemessék.) Nos, ez az ember nekem nagyon sokat adott, nagyon sokat jelentett. Ő volt az, aki azt mondta, hogy „Lóri, tied az én hagyatékom!” Én ezt a hagyatékot ki is fizettem neki. (Mert akkoriban majdnem éhezett, az öt fia nem nagyon törődött vele, sőt őrültek házába akarták vitetni – az őrültek háza elől egy újabb házasságba menekült.)

De amikor arra került sor, hogy én ezt a hagyatékot átvegyem, akkor engem épp börtönbe vittek, sőt jó egy évig házi őrizetben tartottak Kaliforniában, tehát nem sikerült a tervem a hagyaték átvételére. Aztán, amikor kikerültem a börtönből, ő már főbe lőtte magát (?!) vadászpuskájával. És „érdekes módon” a vadászkunyhója is leégett. Azt mondja a fáma, hogy az a hagyaték, az a rengeteg kézirat eltűnt – vagy elégették –, nem tudom kideríteni. Nos, az élet ilyen. Én valahogy úgy voltam az élettel, hogy nagyon sokszor vert meg, de volt valaki, aki erőt adott nekem: a feleségem és a két gyermekem. Ennyit Wass Albertről. A Magyar Jogvédő Iroda hosszas csatározás után elismerte, hogy enyémek a kiadási jogok; a Kráter kiadó már a harmadik könyvet hozta ki az én copyright-ommal, vagyis az én jogommal Magyarországon. Tehát valami elindult.

A harmadik egy barát, akivel a legtöbb időt töltöttem – hiszen a közelemben élt –, Kannás Alajos. Ő 1957-ben, mint fiatal ember, amerikai obsittal leszerelt katona, Bécsben tanult pszichológiát – aztán később meg is kapta a doktorátusát a bécsi egyetemen pszichológiából. Ő ‘56-ban a bécsi Vöröskereszt kiküldetésében „élvezte” végig a forradalmat és a forradalom leverését, és erről ötvenhat olyan gyönyörű verset írt – „Kormos kövek” a címe ennek az ‘56 versét felölelő ciklusnak –, amit immár az emigrációban harmadszor is kiadtunk (az utolsó két kiadást én finanszíroztam), angolra is lefordítottuk. Sajnos nem történt meg az, amit reméltünk, a „módszerváltás”-kor, hogy a magyar bennfentesek felkarolják ezt a fantasztikus művet, és világnyelvekre fordítva elterjesszék az egész világon. Ő is emigrációban halt meg, immár 2 évvel ezelőtt, 72 éves korában. Kiskunhalasról származik. Sakkcsatáinkon – mert nagyon szeretett sakkozni – sokszor megtörtént az, hogy el kellett mennie a mellékhelyiségbe, aztán előjött 5-10 perc múlva, hozott nekem egy WC-papírt, amelyre egy gyönyörű szonett volt írva. Ő így írta a verseit, aztán eldobálta – ha én nem gyűjtöm össze, akkor talán nem olyan teljes az életműve; mint ahogy még inkább az lenne, ha tényleg gondoskodna valaki erről az életműről Magyarországon. Nem gondoskodnak; másra kell a pénz.

Intézmények – hát én világéletemben független ember voltam. Soha semmibe be nem léptem. Most sem lépek be. Egyetlen dolgot, az ‘56-os Világszövetség 3. számú tagkönyvét hordozom emlékül, mert 1994-ben a két alapítónak, Pongrátz Gergelynek és Lassan Györgynek – miután átvettem a Magyarok Vasárnapja szerkesztését és kiadását –, azt mondtam, hogy „Nézzétek, én független akarok maradni, mert egy független újságot akarok szerkeszteni.” – így aztán lemondtam a tagságomról.

S: Szeretném megkérdezni, miért hagytad ott a jól fizető és megfelelően pozícionált állásodat, és lettél magánvállalkozó, ill. utazó üzletember? Merre jártál a világban? Vannak-e kedvenc helyeid? A hivatalos ügyek intézése mellett jutott-e időd arra, hogy egy kicsit szétnézz a múzeumokban, megismerd az ottani népek kultúráját?

Z: Az a szakma, amelyet én választottam, komputerrel egybekötött mérnöki tevékenység, és szinte hónapról hónapra változik. Ez azt jelenti, hogy folyamatos tanulás kell ahhoz, hogy az ember élen járó szakember maradjon ezen a területen. Én pedig, mivel író voltam és szerkesztettem is – nem ez az első újság, amit itt láttok az asztalon, a Kaliforniai Magyarság irodalmi mellékletét, a Napnyugatot is szerkesztettem –, tehát valahogy úgy éreztem, hogy kell egy szakma, ami függetlenné tesz, ami nem kötelez arra, hogy reggel bemenjek, este hazabumlizzak abban az óriási forgalomban. Így aztán elhatároztam, hogy inkább tanácsadó mérnökként dolgozom tovább. Szerencsés voltam; találkoztam egy zürichi látogatásomnál olyan emberekkel, akik bizonyos arab országokból irányuló befektetéseknél mérnök-szakértőt kerestek. Náluk találtam sok évig állást, megbízatást. Az állásom független volt, tehát nem direkt fizettek, nem voltam fizetési állományban. A tanácsaimért kaptam a pénzt. Rengeteget utaztam ezzel kapcsolatban az egész világban. Hála Istennek, Csöre is nagyon sokat velem volt. Abu-Dhabi-t nagyon szerettem, rengetegszer jártam ott, és Délkelet-Ázsia szintén a kedvelt helyeim egyike.

Délkelet-Ázsia az a hely, ahol magyar szemmel elképzelhetetlen fejlődések történtek. Legyen példa Szingapúr állam, amely 35-40 ével ezelőtt angol gyarmat volt. Olyan angol gyarmat, ami a szovjet gyarmatnál is megalázóbb. És ez az állam a világ egyik legtökéletesebb állama; sok-nyelvű és sokvallású állam. Olyan emberek lakják és élik, akik tökéletesen megértik egymást. Olyan állam az, ahol hajnali 2 órakor bármelyik sikátorba elmehetek – a feleségemmel! –, nem lesz bántódásunk. Olyan állam az, hogy ha eldobnak valahol egy csikket az utcán – és ezt Budapesthez hasonlítom! –, akkor a rendőr (aki bizony jelen van!) először figyelmeztet, hogyha ezt teszed, akkor megbüntet 200 dollárra, és a következő alkalommal meg is teszi. De nem is kell ezeket a módszereket alkalmazni, mert az embereknek a vérükben van a rendszeretet. Nem tudom, ki beszél itt a közönség közül angolul, erről talán annyit, hogy ezt hívják „fine city”-nek, ami magyarul azt jelenti, hogy „szép, jó város”, de azt is jelenti, hogy „fine” = büntetés, tehát ilyen kettős értelemben gúnyolják ki magukat, hogy „ez a fine city – vigyázz rá, mert megbüntetnek”. Még annyit, ami szinte hihetetlen: ez az állam az, ahol ma – de már évekkel ezelőtt is – minden állampolgárnak vagy öröklakása van, vagy háza. Negyven év gyarmatosítás után! Mégpedig ezt úgy intézték el – nagyon egyszerű megoldással –, hogy azt mondták: mindenki megterhelheti előre a nyugdíjalapját, ezért kap egy olyan kölcsönt a nyugdíjalapra, amiből vehet egy házat vagy öröklakást. Szóval, tudnék erről mesélni, de ehhez rövid az idő. Kérem, nézzék meg Szingapúrt. (Derültség a közönség részéről.)

Mondok egy másik csodát, Malájföldet. Ahol még mindig, a mai napig is szultánok uralkodnak, de ezt nem kell komolyan venni. Hiszen komoly demokratikus intézmények léteznek ott. És bizony, még Soros urat is megtáncoltatták pénzügyi politikájukkal – amit mi is tudnánk követni, ha lenne bennünk egy kis dac (csak meg kellene tagadni az adósságcsapdát).

A múzeumok. A világ talán összes vezető múzeumát ismerem, legyen az Leningrád, legyen az Madridban a Prado, legyen az a Louvre vagy a Getty’s Los Angelesből, ami szintén egy világcsoda. Nekem soha nem a múzeumokban lévő tárgyak jelentették csupán azt, ami ősi, ami régi, ami csodálatos: ezek a múzeumok önmagukban is ódon hangulatot árasztanak. De az igazán ősit, a régit az a hely, az a földrajzi pont jelentette, ahol éppen voltam és meglátogattam. Például a Nílus mellett Luxor és Karnak. Annyira lenyűgöző, hogy több száz fényképet csináltam ezekről a romokról, amik bizony 20-30 m-es kőoszlopokat is jelentenek – amit a világ még mindig nem tud, hogyan húzták fel akkor, amikor még daru nemigen volt!

De a legcsodálatosabb számomra Machu-Pichu. Nem tudom, hallottak-e erről a helyről? (közbeszóló: Peru!) Úgy van, Peru. A hegyek közt. De nem is a legmagasabb pontja a hegyeknek, hiszen Cusco sokkal magasabban van. Itt volt az az indián város (mondjuk így), ahol egyszerűen nem hittem el, hogy én mérnök vagyok, hiszen a romok ma úgy állnak összekötőanyag nélkül – sziklákból összetéve házak, iskolák, szentélyek –, hogy egy pengét nem tudok közéjük tenni. Ezt magyarázza meg valaki nekem! Úgy építkeztek. A másik csoda, hogy úgy eldugták magukat, hogy jött Pisarro, Cortez stb., stb. és nem találták meg! Az 1900-as évek elején fedezte fel egy régész, hogy ott város volt, és 4-500 évig nem találták meg a hódítók ezeket. Csodálatos dolog!

S: A Magyarok Vasárnapja, amelynek most már 107. évfolyamát írjuk – de korábban úgy hívták, hogy „Katolikus Magyarok Vasárnapja”, tehát mondhatni, egyházi kezelésben volt. Ezt a lapot lényegében mintegy beugróként vállaltad el, részben azért, mert a kinti ferences rendet megszüntették, részben pedig azért, mivel a szerzetesek egyáltalán nem tudták tovább vinni a lapot. Kérdésem: felkértek-e erre, vagy önmagadtól támadt az az ötleted, hogy nem hagyod veszni ezt a nagyszerű értéket, inkább átveszed a lapot? Kérlek, mutasd is be az újságot, hány példányban jelenik meg, hova jut el a világban, és hol lehet hozzájutni?

Z: A Magyarok Vasárnapja valóban sok-sok évig a Katholikus Magyarok Vasárnapja nevet viselte, de a kezdetektől, 1894-től 40 éven át „MagyarokVasárnapjá”-nak hívták, „katholikus” nélkül, annak dacára, hogy valójában Böhm – akkori ferences prelátus alapította, és az erdélyi ferencesek szedték, akkor még ugye ólommal, és vitték ki azoknak a magyaroknak házaiba, akik ott, Ohio-ban nagyon nehéz körülmények között, bányavidékeken éltek, és hiányzott nekik a magyar szó. Nos, amikor én átvettem – később elmondom az átvevés okát is –, azt mondtam a két ferencesnek, aki akkor vezette, ill. tulajdonjogi viszonyban volt a lappal, hogy „Nézzétek: én nagyon szívesen átveszem a lapot, de az az első kikötésem, hogy a névben én visszatérek a „Magyarok Vasárnapjá”ra, mert egyrészt én református vagyok, másrészt nem hiszek a vallási különbségekben, és az egész magyarságnak akarom ezt a lapot kiadni.” Beleegyeztek.

Hogy miért kaptam meg én, és miért vettem meg, hogy miért ajánlották fel nekem a lapot, az nagyon egyszerű. Ezt a lapot az Antall-kormány már feketelistára tette a 90-es évek elején. Miért tette feketelistára? Mert olyan emberek írtak benne, mint Wass Albert, Kannás Alajos, jómagam stb., stb, tehát az emigrációnak az úgynevezett nemzeti, keresztény oldala. Nem mondom „jobboldal”-nak, mert ez a „jobb” és „bal” egy kitaláció – én sosem hittem ebben. Tehát nemzeti volt és keresztény, és bizony megmondta Jeszenszkyről, Antallról és a többiről őszintén a véleményt. Többek között, hogy nem hisszük azt, hogy egy közepes történelemtanár Magyarország miniszterelnökeként olyat alkot, ami a nép számára jó lehet. Így cikkeztünk akkor, és most, ha visszanézünk, kétségtelenül igazunk volt.

Nos, Antall úrnak ez nagyon nem tetszett, és összeköttetéseivel, ami a Vatikánig nyúlt, hiszen tudjuk azt, hogy a Vatikánban kb. 200 olyan ember van a pápa körül – a jelenlegi pápa körül is! –, akik bizony óriási összeköttetésekkel rendelkeznek az egész világon. (Nem akarom most ezt részletezni, aki tudja, miről van szó, az tudja, aki nem, az nézzen utána…) Nos, Antall keze elért ezekbe a körökbe, és ezek a körök elrendelték, hogy föl kell számolni a Katholikus Magyarok Vasárnapját, mert – ugye – ez ellenáll még mindig! – holott „rendszerváltás történt” Magyarországon.

Nem direkt jöttek. Ezek az emberek soha nem direkt jönnek, hanem kerülőn. Kijelentették, hogy az amerikai ferences rendet föl kell számolni, azaz az erdélyi ferences rendet, akik komoly vagyonnal rendelkeztek Ohio-ban. Jártam ott. Láttam azt a gyönyörű parkot, amelyet Mindszenty-parknak neveztek, ahol a trianoni stációknak voltak emlékművei stb. – Ezt föl kell számolni! Mégpedig hogyan? A katolikus egyház – én nem ostorozom a kat. egyházat, de ott „szabály, az szabály!”; ott minden egyházi tulajdon, hiába az erdélyi ferencesek pénzéből teremtődött ez, de katolikus egyházi tulajdon – szétosztották. Olasz ferenceseket hoztak oda, a papokat széthurcolták, a nyomdát megszüntették – saját nyomdájuk volt a ferenceseknek –, s kijelentették: amennyiben ez a két pap nem áll le az újság további szerkesztésével (mert ők kiadták azután is más nyomdában, rengeteg támogatójuk volt), ha ezt nem állítják le, akkor mehetnek vissza – Erdélybe (?) szerzetesnek. Azok a ferencesek, akik soha életükben nem voltak Romániában – ha egyszer Romániának nevezik Erdélyt –, oda kell, hogy „vissza”menjenek, és nem Magyarországba. Hát rettentően beijedt (???) a két fiatal pap, azt mondták, hogy „Lóri, nézd, mi tudjuk azt, hogy te aránylag jól állsz anyagilag, mi megbízunk benned, hiszen a lapot támogattad (tényleg támogattam, anyagilag is), verseid, írásaid jelentek meg állandóan (különben az első verseimet ők jelentették meg, amikor kimentem Magyarországról) – vedd át a lapot!

Tehát így történt a lap átvevése. Ők kint maradtak. Így aztán kint maradt a Magyarok Vasárnapja is.

(A beszélgetést Z. L.: Összesítés lírában és prózában c. új könyvéből vettük át. A Tárogató szerkesztősége tisztelettel és szeretettel köszönti a 70 éves költőt.)