A népszavazás következményei is ezt támasztják alá. A március 9-i népszavazás eredményes volt és az igenek nagyarányú győzelmét hozta.

A megítélések azonban szélsőségesek és irreálisak. Az eredményt sokan eufórikus örömmel fogadták, mintha a (jobb) jövő tényleg elkezdődött volna. A jobboldal nem Fideszes szavazói is megemelték Orbán Viktor előtt a kalapjukat és felhagytak e párt minden bírálatával. A népszavazás sajnálatos módon megerősítette, és időlegesen legalábbis jóváhagyta az Orbáni politika hibáit, ráadásul úgy, hogy azokkal eddig sem kellett a volt miniszterelnöknek és körének szembenéznie. (Koalíciós politika, az igazságszolgáltatás felhasználása az ellenfelek kiszorítására és tönkretételére, programhiány stb.)

Az eddig is szórványos kritika elapadása szerencsétlen fejlemény. Megalapozott bírálatra és ennek hasznosítására ugyanis minden profi módon működő pártnak szüksége lenne. A Fidesznek is, ha valóban így akarna működni. És ha meg akarja óvni magát a nagy hibáktól és a nagy csalódásoktól.

A szocialisták teljesen elbizonytalanodtak, egy részük a Fidesz irányában, egy nagykoalícióban keresheti, és tapasztalhatóan keresi a megoldást. Láthattuk ennek egyik érdekes megnyilvánulását a parlament gazdasági bizottságában, ahol a képviselők teljes egyetértésben fogadták el az MVM jövőjére vonatkozó nézeteket. Ez az egység akár jó is lehetne, ha nem az "éljen és ráadásul háborítatlanul a monopólium!" törekvés állna mögötte. A piacgazdaság lényege a verseny, a természetes monopóliumoknál is ki lehet alakítani olyan konstrukciókat, amelyek bizonyos műveleteknél versenyt kényszerítenek ki. Itt azonban nem erről van szó.

A szabad demokraták - sajátos, de rájuk jellemző módon - a miniszterelnökre mutogattak. Pedig neki köszönhetik ők is (és mi is!), hogy becipelték őket a parlamentbe, Demszkyt a főváros élére. És hogy csaknem minden képviselőjükre jut egy-egy kormányzati poszt, amit "mindannyiunk örömére" szürke-állományuk működtetésével "hálálnak meg". Még azok is megdöbbentek, akik nem hívei Gyurcsány Ferencnek, amikor Horn a p...ba küldte el népszavazási értékelése után a miniszterelnököt. Ha már a párhuzamokról van szó, eszembe jutott egy munkatársam, egy kutatóintézet főigazgatója, aki ugyanoda küldött el engem, mert megkérdeztem, miért kirándulnak munkaidő alatt, ahelyett, hogy megoldanák a sürgős feladatot. Őt az akkori ellenzék és sajtója mártírnak kiáltotta ki. Az ellenem elkövetett inzultust az én rovásomra írták...

Március 15-én tízezrek voltak kíváncsiak Orbán Viktor beszédére. Nem többen, mert az egyik jeles írónő minapi megnyilatkozása szerint főleg vidéken félnek az emberek. Elég érdekes ezt hallani arról az oldalról, amelyik a kisgazdák elleni brutális fellépéssel és nem utolsósorban bilincses-pórázos bemutatóimmal úgy megfélemlítette a társadalmat, hogy ezzel kiütötte magát a hatalomból. Két országgyűlési választást is elvesztett. Sajátos az érvelés azért is, mert az írónő a Hír TV egy nagypénteki műsorában - a volt miniszterelnökhöz hasonlóan, de annál valamivel szelídebben - ha nem is a mostani vezetők bebörtönzéséről, de annak lehetőségéről beszélt. Aminek bekövetkezésében ő ugyan nem nagyon hisz, bár szeretné, de meggyőződése szerint legalább a kiközösítésük be fog következni.

Az írónő úgy tett, mintha nem lenne Szabadi-ügy, amiről sokaknak az a meggyőződése, hogy koncepciós ügy, és amit Orbánék indítottak el koalíciós szövetségesük ellen. És ami miatt is a Fidesz távol került a biztosnak látszó hatalomtól. Tehát nemcsak írnia kellene az írónak, különösen, ha közéleti szerepet vállal, hanem olvasnia, de legalább tájékozódnia is.

Ilyen kérdésekben az íróknak egyébként nem kellene megnyilvánulniuk, különösen, ha nem látják a probléma lényegét. Ez pedig nem más, mint az egyoldalú és részrehajló megközelítés, a kettős mérce. Egyesek mindent, valós bűncselekményeket is megúsznak, ami helytelen, sőt felháborító. Másokat viszont mindenáron börtönbe akarnak juttatni, úgy is, hogy nem követtek el bűncselekményt. Náluk és személyükre szabva szokványos, ma is érvényes gyakorlatokat kriminalizálnak, vádakat koholnak. Eleve bűnösnek kiáltják ki őket.

És nincs hova fordulniuk. Ártatlanok meghurcolása, megalázása, megkínzása, lejáratása, életük és hozzátartozóik életének tönkretétele, egészségük megrongálása, egyáltalán az igazságszolgáltatás felhasználása politikai célokra, ez még inkább tűrhetetlen, mint a bűnösök futni hagyása. A bűnösök gyakran a felelősségre vonásig sem jutnak el. Kérem az írónőt, hogy szóljon pártjának, adják ki azokat az országgyűlési képviselőket, akiket kikérnek. Ha ártatlanok, ez még jobb lecke lenne, hiszen egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy ha valóban ártatlanok, felmentik őket. Megint felteszem a kérdést: Deutsch Tamás vajon miért nem tisztázta magát a bíróság előtt?

A törvény előtti egyenlőséget ellenzéki szerepből is demonstrálni lehetne, nemcsak a kikért képviselők kiadásával, hanem legalább azzal, ha a kormány volt elnöke és minisztertársai eleget tesznek állampolgári kötelezettségüknek. És ha valamilyen okból nem hívnák őket, maguk jelentkeznek, hogy tanúként vallomást akarnak tenni.

A főváros egyik közlekedési csomópontjában ünnepeltek a Fidesz hívei és szimpatizánsai. Nemzetiszínű zászlók lobogtak, percekig éltették a vezért. Várták, hogy kezdődjön a jövő és alig várták, hogy végre megtudják: milyen is lesz ez a jövő? Természetesen túl azon, hogy három díjat nem kell majd fizetni. De legalább azt szerethették volna tudni: milyen lesz az egészségügy?

A volt miniszterelnök viszont e felfokozott várakozás ellenére elzengte előre megírt, ájtatos és avatag hangvételű, sablonos beszédét. A szövegíró jól megjegyezte a politológusok egyetlen tanácsát: ne vesse el a sulykot. Azt nem javasolták neki, talán eszükbe sem jutott, hogy mondania kellene valamit. Bár az egyik tanácsadó (az említett írónő) azt nyilatkozta, hogy minden lehetséges párhuzamot igyekeztek felhasználni 1848 és 2008 között. Egy párhuzamra emlékszem a beszédből; ez a helytartótanács és a kormány azonosítása volt. És még egyre: "reszketni méltóztatott".

Orbán hosszú beszédet tartott, az utóbbi évek szokásának megfelelően papírról olvasva, monoton, sipító hangon. Olyan érzésünk lehetett, hogy csak arra összpontosít: sikerüljön felolvasnia. Mit mondjak: voltak nehézségei. A döcögősen felolvasott monológból semmi érdemit nem tudtak (tudtunk) meg. Hacsak azt nem, hogy a Fidesznek - ahogy ez várható volt - elképzelése sincs arról, mit tenne az ország érdekében. Mert az olyan kijelentéseket nem lehet programnak tartani, mint hogy "nekünk sikerülni fog, mert mi sokan akarjuk". Meg hogy "nagy nap ez a mai", "győzött az ország". "Most már csak ki kell tartanunk a saját utunk mellett." De mi ez az út?

A jókívánságok nem azonosak a cselekvési programmal. Felfokozták a várakozást: a jövő most kezdődik, de a múlt folytatását érzékeljük.

Délelőtt a Petőfi szobornál Demszky Gábor főpolgármester igyekezett beszédet tartani, miközben ellenfelei megpróbálták megzavarni.

Ebből viszont nem méltóságteljes helytállás rajzolódott ki a televíziónézők előtt, hanem Demszky vergődése: úgy mondta el (olvasta fel), amit előkészítettek a számára, hogy egyúttal aggodalmas arckifejezéssel figyelte az eseményeket és arcizmaival reagált a körülötte történtekre. Sietett, hogy minél hamarabb túl legyen. Görcsösen igyekezett megismételni a tavalyi, akkor még valamivel jobb teljesítményét. Sikertelenül. Erőfeszítését állítólag a demokrácia és a szabadság védelmében tette. Ez helyes törekvés, de nem most és itt kellene gyakorolnia. Nekem és sokaknak ugyanis nem feltétlenül a demokrácia és a szabadság jut az eszünkbe a mai Magyarországról. Rogán Antal képviselő és polgármester nem véletlenül mondta ki tanácsát: Demszky jövőre zárt térben beszéljen. Demszky meglepő módon válaszolt: Rogánt eddig demokratának tartotta. Ezen meglepődtem, mert nem egyszer azt tapasztaltam, hogy a fiatalember az alkotmányt sem ismeri. (Ld. ártatlanság vélelme, hajléktalanok kiutasítása a kerületből stb.) Demszky persze annak idején nyilván Torgyán József minisztert is demokratának tekintette, annál is inkább, mivel egyedül Torgyán állt szóba, sőt barátkozott vele a kormányból. Demszky Torgyánnál gyakran előszobázott, hogy beszélgessenek, illetve, hogy együtt jelenjenek meg különböző eseményeken és közösen avassanak, még inkább alapkövet helyezzenek el. Egymást és persze "a fontos ügyeket" támogatva. De a főpolgármester nemhogy nem emelte fel a szavát a partnerét és annak pártját sújtó alkotmány- és törvénysértések egyike miatt sem, hanem igyekezett fokozni ezekben a tempót, sőt kezdeményező is volt. Akkori méltatlan nyilatkozatai ma is elszomorítanak.

A sajátos magyar helyzetet és abszurdot jellemzi, hogy nem azt várják el a főpolgármestertől, hogy a városért jó munkát végezzen, és eredményes legyen, nem ezt kérik számon rajta. Mert akkor már rég nem lenne a hivatalában, még Katona Kálmán jelöltként való "segítőkész" indítása esetén sem. De a választási eredményekből láthatóan nemcsak szakmai, hanem morális követelményeket sem támasztanak a választók. (Annál inkább pl. a Főkefe akkori vezetője irányában, akit a luxusterepjáró Demszkynek való kedvezményes bérbeadása miatt éppen Demszky Gábor kölcsönvevő vont felelősségre.)

A budapesti lakosok többsége - a sajtó háttérmunkájától nem függetlenül - rendre Demszky politikai színárnyalatára szavaz. (A hadseregnyi kliens is. Van lehetőség: Budapest költségvetése nagyobb, mint egy minisztériumé.). Pocsék és romló a főváros állapota, ezt normális alapállásból senki nem akarhatja. Mégis a helyén van a főpolgármester. Úgy néz ki Budapest, mintha a Balkán egyik poros zugában és nem Európa közepén lenne. Szemét, por, sár, piszok, málló vakolat, második világháborús belövési nyomok, gumi- és tengelyszaggató utak. Fél évre szóló útfelújítások, mert utána kezdődhet a munka: előröl, koldusok tömegei az útkereszteződésekben és ma már a tömegközlekedési járművek egyikén-másikán is. A rozsdától barnálló Margit hídra dőlő, a vezetéket elviselni nem képes sok tonnás kettétört villanyoszlop akár ennek a "munkának" a szimbóluma lehetne: csoda volt, hogy senki nem halt meg. Életveszélyes tartóoszlopok garmadájának kapkodó megerősítése, hisztérikus rohammunka az úszó Eb előtt, a Combino-beszerzések és üzembe helyezések körüli botrányok stb. Mindezek kétségessé teszik, hogy egyáltalán vezetik a várost.

Ahogy erre számítani lehetett a népszavazás semmit nem oldott meg. Ellenkezőleg: miközben felfokozta a várakozásokat, növelte a bizonytalanságot, a zavarokat, még távolabb kerültünk a távlatos megoldásoktól. A kiúttól. Még nagyobb lett az öncélú (és ötletelő: program nélküli) marakodás a hatalomért. És még nagyobb lett a káosz. Természetesen nem tűnt el a nagykoalíció lehetőségének kísértete sem; ez igazán tragikus fejlemény lenne a jelen szituációban, ahogy ezt korábban kifejtettem.

Ismét, de most megrázó módon kiderült, hogy a két oldal tudatossága, tájékozottsága, felkészültsége, érdekfelismerő képessége, magyarán: kormányzóképessége milyen gyenge. De az is, hogy most sem vonják le az adekvát következtetéseket.

A balliberális oldal (micsoda öszvért jelez a kifejezés!) nem tud igazán mit kezdeni a helyzettel. Semmire nem készültek fel. Arra sem, hogy eredményes lehet a népszavazás, arra meg különösen nem, hogy mit tesznek, ha elsöprő lesz az igenek aránya. Feltehetőleg arra még annyira sem, hogy mi lesz, ha - ahogy hirdették - ők győznek.

Önmagukat áltatták és áltatják mindkét oldalon, mit jelent a népszavazás. Az egyik (a balliberális) fél szerint a reformról, illetve a későbbi verzió szerint díjak fizetéséről szavaznak, a jobboldal szerint a kormányváltásról. A balliberális oldal szerint semmi nem történik: 9-e után 10-e jön, a Fidesz szerint a kormány nem teheti meg, hogy ne távozzon. Persze, ha eredményes lesz a népszavazás és nagy az igenek aránya.

A Fidesz azzal sem számolt, hogy a népszavazás nem utolsósorban az egészségügyről is szól, mármint a "reform" már érzékelhető következményeiről, amelyek túlmennek a vizitdíj és a kórházi napidíj problematikáján. Pl. a kórházbezárásokról. Nem gondolta tehát át, talán nem igazán érdekelte, hogyan védheti meg a háziorvosokat, következésképpen hogyan mentheti meg az egészségügyi ellátás színvonalát egy újabb hanyatlástól? A népszavazás ugyanis nem több a hatalomért való marakodásnál, ha a háziorvosokat és - mint azóta kiderült - a gyermekorvosokat büntethetik meg a választási eredményért. Mindeközben a parlamentben azt latolgatják, mire kellene költeni a több száz millárdos többletbevételt, ami nagyrészt a tervezettet meghaladó inflációból, tehát mindannyiunk megsarcolásából adódik. Hogyan engedheti meg a "győzelemért" babérokat learató párt, hogy e kérdés elintézése helyett a kormányra mutogasson, és tovább ünnepeljen?

A népszavazás áthallásos jellege nehézzé teszi a népszavazás értékelését. De pl. az is, hogy nem ismerjük, kikből állhatnak azok az igennel szavazók, akik nem a Fideszhez kötődnek. Nem mindegy, hogy a másik (a balliberális) oldal átszavazóiról van-e szó, vagy az eddig passzívak mentek el szavazni. De az sem, hogy miért mentek el. Mert mondjuk az SZDSZ provokatív kampánya sokakat arra bírhatott rá, hogy elmenjenek szavazni, de irritációjuk miatt eleve nem szavazhattak nemmel. Rossz közérzetű, a pökhendi kampánnyal felhergelt embereket bírtak rá arra, hogy véleményt mondjanak. És ilyet mondtak...

A mostani népszavazásban nyilván nemcsak a díjfizetés fenntartásáról vagy eltörléséről szavaztak, hanem a kormányról is. Olyannyira nem csak a díjfizetésről, hogy a kormány mindenféle intézkedéseivel és nem utolsósorban a jól megfizetett sajtósok visszájára forduló kampányával és hozsannázásával hónapokon keresztül gondoskodott arról, hogy a lakosság minél inkább akarja a távozását. Azok is, akik különben legalábbis tartanak a Fidesztől. A kisgazda érzelműek is, akik megtapasztalták, hogyan bánik a Fidesz a szövetségesével.

Hogy az államtól függő sajtó, amit néhány, ám szinte mindenütt ("kereskedelmi" televízióban, "kereskedelmi" rádió beszélgetős műsoraiban, "szociáldemokrata" lapban és internetes portálon stb.) megjelenő - különösen nagy munkabírású - propagandista jelent, mekkora kárt okozott a kormánynak, sejthető abból is, ahogy az említett orgánumok egy másik ügyben, a kormányzati negyed beruházásánál bemutattak. Még a megszüntető döntés után is kampányoltak (erőszakoskodtak) a kormányzati negyed mellett. Valósággal felelősségre vonták a helyesen döntő kormányt. Emlékszem egy "nyájas úrra", akinek a hangos csodálkozását, miért függesztették fel a kormányzati negyed építését, egy bizonyára "ideillő" reklám szakította félbe: "A műsort támogatja a Magyar Posta Zrt. Magyar Posta a közös ismerős." A posta, ha valaki nem tudná, 100 százalékban állami tulajdonban van, monopólium, egyedül van a piacon, számára az ilyen "reklám" különösen semmilyen előnyt nem jelent. A posta különben - ne lepődjenek meg - "mecénás" is, még a "szociáldemokrata lap" Mecénások mellékletét is "az ő pénzén" adják ki. Az újság honlapján egy másik mecénás neve villog: az MVM Zrt.-jé, ami ezúttal "a kultúra támogatója" és nem "az áram forrása".

Nálam mégis az verte ki a biztosítékot, ahogy a beszélgetős műsorban az egyik betelefonáló a vizitdíjról áradozott: Jó ez a vizitdíj, rászoktatott, hogy előre átgondolom, mikor akarok elmenni orvoshoz! Mintha bizony betegként ezt az egészségügyi ellátást igénybe venni valamiféle élvezetes program lenne.

De e közegben is látszik az idomulás és a helyezkedés. Az egyik "véletlen" betelefonáló a "kereskedelmi rádióban" koncepciós perekről és a Fidesz szerepéről akart beszélni. A "nyájas új" lágy hangon helyreigazította: Azt ön sem gondolja komolyan, hogy ma Magyarországon koncepciós per folyna! Az igazságszolgáltatás független hatalmi ág, amire ön utal, az lehetetlen! A "szociáldemokrata" lap pedig levette az internetről a velem készült interjúját. Ez sem zavarjon. Pedig ezt annak helyreigazításának is szántak, amit Gripen ügyben inkorrekt módon a számba adtak.

2007. március 26-án a lap egyik rovatvezetője, Dési János ismét azon "szellemeskedik" - persze a tőle megszokott "színvonalon" -, ami jelenlegi párttársai közül néhánynak a sorsa lehet. Pedig hatalomváltás esetén - ha az ő számára konkrétan más (a szabadsága) nem is kerül veszélybe, ahogy ő fogalmaz: neki talán nem kell a "kótertól" tartania -, de elapadnak az állami támogatások, és a "mecénások" is minden bizonnyal továbbállnak. De a kóter lehetőségét sem igazán zárhatja ki, mert nem is olyan régen kolleganőjét főleg államtitoksértés miatt és nem is egy eljárásban börtön fenyegette. A Népszava újságírói könnyes szemmel esedeztek a televízióban a közvélemény támogatásáért és szolidaritásért, és lépten-nyomon a politika ármányára hivatkoztak. Eszembe nem jutott volna ezen a helyzeten örömködni, az érintett sorsát és családja életét bármilyen módon nehezíteni. Azon munkálkodni, sőt erőlködni, hogy a közvélemény forduljon el tőle. Egyébként ahhoz, hogy valaki ne tegyen ilyet, nem kell szociáldemokratának lennie, csak normális embernek.

Személyem elleni ormótlan akcióik után, megijedve a kilátásba helyezett jogi eljárástól, főszerkesztőjük nem egyszer belátta hibájukat, önkritikát gyakorolt és ígéretet tett a helyes stílusra. Változtattak, majd visszatértek a régi kerékvágásba. Az olvasó kapkodhatja a fejét: ugyanarról ugyanabban a lapban időnként egészen mást olvashat.

Mostanában ismét úgy gondolják, hogy szabad préda vagyok, eszközként használhatnak. Hol a figyelemelterelésre, hol arra, hogy a népharagot rám és a kisgazdákra tereljék. Bárki és bármi apropó lehet arra, hogy e lap rólam írjon, nevemet gyalázza, megalázó helyzetben ábrázoló fényképet közöljön rólam. Ismét hangulatot (gyűlöletet) keltsen ellenem és a kisgazdák ellen. Ha másra nem telik, nevemet minden funkció nélkül odavetve, mint most, március 26-án. És - bármilyen meglepőnek is tűnhet - felmentse a Fideszt és a volt miniszterelnököt a velünk és ellenünk történtek alól: a kisgazdák szétverték magukat.

A legutóbbi "akciójuk" után ügyvédem közleményt adott ki, hátha megjön a jó érzésük és az igazságérzetük. Hiába, Dési János ismét "kötőszóként" használta a nevemet. Nem vigasztal, hogy őt és főszerkesztőjét a feltételezhető oldalukon sem tartják nagyra. (Erről tanúskodik például az SZDSZ honlapjának egyik fóruma.)

Hogy kinél akar Dési és Németh ezzel érdemeket kivívni, nem világos. A szocialistáknál talán nem, hiszen ismerik Lendvai Ildikónak a Szabadi-ügy koncepciós jellegéről tett nyilatkozatát. A szociáldemokratáknál? Nem hiszem, hogy van olyan szocdempárt, amelyik bilincsekkel és börtönnel ("kóterral") akar üzenni/vagy jópofizni, és egyébként sem találkozni Kapolyin kívül az újságban szociáldemokrata interjúalanyokkal. Vagy talán személyes okból, személyes indulatból használják meghurcolásomra a lapot? Ahogy esetleg Farkasházy, Gálvölgyi a Heti Hetest? Vagy "tehetségükből" erre futja? Vagy talán az érdemeikre akarják felhívni a figyelmet, amit a meggyengítésben, a lejáratásban és a rágalmazásban tudnak felmutatni? De akkor miért mentegetőznek időről időre az interneten felbukkanó újabb "gyöngyszemeken": bocsánat, mi ezt azért írtuk, mert akkor rosszul tudtuk. Sajnos, átadtuk egy másik lapnak a közlés jogát, nem tehetünk semmit.

Az is lehet, hogy Dési a "tehetségét" a Fidesz szolgálatába akarja állítani. Látható ugyanis, hogy állomáshelyein ("kereskedelmi" rádió, "kereskedelmi" televízió, "szociáldemokrata" újság) gondosan elkerüli a Fidesz negatív értelmű szóbahozatalát. "Lecsap" viszont a kisgazdákra és Szabadira. Hogy "ehhez az újságíráshoz" miért kapnak állami támogatást, közpénzt, ráadásul annyit, amennyi nélkül bezárhatnák a boltot, végre az illetékesektől meg kellene kérdezni. De azt is, hogy ennek mi köze lehet például a felnőttképzéshez?

A Népszava előbb-utóbb mégiscsak eléri, hogy pert indítsak ellene. Nyugalmamat ugyanis nem értékeli, visszaél azzal, fogadkozásain rendre átlép.

Folytatva a népszavazás következményeinek értékelését, ami a kormánypártokat illeti, ismét tapasztaltuk, hogy a kormányzati hatalom mennyire vakká teheti azokat, akik pozícióban vannak, kellemes körülmények veszik körül őket, gondjaik nincsenek, befolyásuk még nagy. Különösen meghökkentő a szabad demokraták vaksága, akik "ötletes kampányukkal" a végletekig fokozták a társadalom irritációját. Ezzel csak azt lehetett elérni, hogy a felingerelt emberek elmenjenek szavazni, de azt hogyan lehetett tőlük józan gondolkodás mellett elvárni, hogy a ráadásul áthallásos kérdésekben a kormányt támogassák? Ha pedig a vörös csillaggal, nem ritkán apáik és nagyapáik imádott jelképével sértegettek másokat, miért nem vállalták, hogy tiltott önkényuralmi jelképet használnak? A szabad demokratákhoz a nagykoalícióra való készülődés híre sem jutott el: továbbra is a koalícióból való kilépéssel zsarolnák a szocialistákat. Ha nem lesz reform, nem lesz koalíció! - ismételgeti Kóka János egy süllyedő pártból. Furcsa és meg nem válaszolt ügyekkel vannak tele. (Medgyessy Péter még keményebben fogalmazott.) A legújabb a választási csalás botránya, amit úgy kezelnek, mintha nem történt volna semmi sem.

A szocialisták miközben e kis, ám miniszteri és államtitkári posztokkal, fővárosi állásokkal telerakott pártocska koalícióból való távozásától tartanak, mintha nem vennék észre, hogy milyen egyéb veszélyek fenyegetik őket a szabad demokraták miatt. Működésük miatt, ami folyamatosan erodálja a kormány pozícióját.

Budapest vezetése az egyik veszélyzóna. A metróépítés óriási (600 milliárd körüli) és kezelhetetlen költségeivel kényszerhelyzetbe hozza a kormányt, aki az ilyen szorítások miatt is kényszerül rá elkapkodott ún. reformokra. Abba kellene hagyni (fel kellene függeszteni) a metróprogramot és helyette a budapesti felszíni közlekedési infrastruktúrát kellene rendbe tenni! Nem épült még meg a körgyűrű a város körül és hiányzik a belső gyűrű egy része is, nincs elég Duna-híd, a meglevők egy része összedűlés előtti állapotban van: sürgős felújításra vár. A járművek, főleg a buszok cserére szorulnak. Stb. Ezt kellene előbb rendbe hozni, és csak utána foglalkozni a metróépítéssel, ami még így is zavarni fogja a főváros közlekedését. Hát még úgy, amilyen állapotban a felszíni közlekedés ma van. A káosz elkerülésének másik lehetőségét a tömegközlekedés nagyobb szerepe adná. A főváros vezetése mégis a járatok ritkítására és a kapacitások leépítésére készül.

A kormánynak nincs szüksége a társadalom elégedetlenségének növelésére, de Budapesten ezt készítik elő az intézkedéssel és az ahhoz "szoktató" folyamatos arroganciával. A BKV sok ezer dolgozójának várható elbocsátásával, illetve a közlekedés ellehetetlenítésével és részbeni felszámolásával. Sajátos magyar szokás szerint erre a bődületes elképzelésre lesznek, akik azt mondják: ezek nem ennyire buták, hanem ennyire okosak, de a felháborodás, ami követni fogja az intézkedéseket most is be fogja bizonyítani, hogy ennyire ostobák. E helyzetnek és a felismerésnek senki nem örülhet, mert mindannyian veszítünk. Előbb-utóbb azok is, akik ennyire "okosak" voltak.

Megszüntetve "takarékoskodnak", felszámolják azt, amire szükségünk van, miközben másutt két kézzel szórják a pénzt. Nem nézik, mi pénzt pazarolnak el ennél a vállalatnál is. Pl. milliárdos "tanácsadások" és sok százmilliós "kommunikációs" szolgáltatások címén. De más forrásokról sem tudnak: a költségvetésben várható többletbevételekből e területre is lehetne (kellene) juttatni.

A sokkhatást kiváltó népszavazás után különösen megdöbbentő, hogy az olimpiai felkészülésre halogatják annak a néhány százmillió forint támogatásnak az átadását, amiben a kormány megegyezett a MOB-bal. Felesleges irritáció ez is. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kormány már alig költ valamit a sportra. Helyette elvárja, hogy a szponzorok, köztük a legnagyobb súllyal az állami cégek segítsenek. Schmitt Pál szorult helyzetében most is hozzájuk fordul, miközben levelemre, amiben többek között arra hívtam fel a figyelmét, hogy meghurcolásom milyen hatással lehet a sportfinanszírozásra, a mai napig nem válaszolt. Arra az interjúra sem reagált, amit a Sport Plusznak adtam, és ami a Ferencváros finanszírozásáról, annak törvényességéről, Torgyán szerepéről stb. ad összefogott és könnyen érthető tájékoztatást. És amit neki külön megküldtem.

Kár lenne, ha a kormány energiáját az kötné le, hogyan kerülje el az újabb népszavazás csapdáját az egészségügyi törvény ügyében, de mégis megtartsa a törvényt. Azt reformként feltüntetve. Meg kell szabadulni a nem feltétlenül fontos költekezésektől, ahogy ez helyesen a kormányzati negyed esetében történt, és levegőt véve, némi időt nyerve kellene hozzálátni az egészségügy reformjához. Pontosabban: előről kellene indítani a munkát. Célszerű lenne komolyan venni a helyzetet és annak rendezését. Nem úgy, ahogy Kóka János teszi: "Ha Orbán Viktor kitalálta a konzerváló népszavazást, akkor mi is kitalálunk valamit!" (Stop, 2008. március 21.) Kidolgozni kellene, és nem kitalálni és nem valamit, hanem egy működőképes stratégiát és modellt.

Rendkívül rossz a magyar lakosság egészségügyi állapota, ami az egészségügyi szolgáltatások javítását és nem szegényítését és nehezítését indokolja. A nagyobb hatékonyság elképzelhető, de az nem reális, ha a területre összességében szánt eszközöket csökkenteni akarnák.

A rossz egészségügyi állapotnak az egészségügy mellett egy másik összetevője a lakosság életmódja: a táplálkozás (rossz és hiányos táplálkozás, amivel ráadásul sok vegyi anyag jut a szervezetbe, a kétséges élelmiszerbiztonság), az élvezeti cikkek fogyasztása (a mértéktelen alkoholfogyasztás és a dohányzás), a kevés mozgás és a stressz, amibe "bele vagyunk mártva", olyan a magyar valóság. (A mezőgazdaság problémáival még foglalkozom.)

Megtakarításokat nem az egészségünkön kell keresni, hanem például a felesleges propagandában, értelmetlen és busás tanácsadási szerződésekben, a metróépítésben stb. A kormány abban is a Fidesz "gazdaságpolitikáját" követi, hogy alábecsüli az inflációt, ebből pedig tetemes többletbevétele származik. Igaz, hogy a gazdasági növekedés üteme még a tervezettnél is szerényebb, de ha megszűnne a gazdasági szabályozók állandó és kapkodó változtatása, a vállalkozói szféra és az állampolgárok felesleges vegzálása, már ettől szinte biztosan kedvezőbb lenne a növekedés.

A politikai elit felkészültsége, naivitása és érdeklődése egymást feltételező színvonalú. Ebben alig van különbség a két oldal között. Orbán Viktor nyilatkozatai alapján sem lehet kétsége a mai kormánykoalíciónak, hogy sokakra az várhat majd előbb-utóbb, amit rajtam próbáltak ki. (Ha továbbra is közömbösen hallgatnak.) De a politikai elit és annak veszélyeztetett "balliberális" része nem érdeklődik, konkrétan mire számíthat. Pedig azért politikus a politikus, hogy ismerje a politikai történéseket, a rendelkezésre álló információkat. Ha hisz abban, hogy koncepciós eljárást folytattak ellenem, azért. Ha kételkedik, azért illene megismernie a történéseket és az összefüggéseket. Politikusként egyébként is kötelessége fellépni az ilyen esetek ellen, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy úgy tegyen, mintha mindez nem lenne. Nem tűrheti el, hogy a parlamentből, a képviselőségből csak úgy ki lehessen vezetni valakit. Nem tűrheti el, hogy az alkotmány által garantált mentelmi jogát semmibe vegyék, sorozatosan megsértsék.

Tájékozódnia kellene és olvasnia. A HÁLÓ-ban és a Bilincs és pórázban főleg mai és korábbi politikusok szerepelnek - ráadásul nevesítve. Akár lesz nagykoalíció, akár nem, viszonylag rövid időn belül sorsom sokak számára realitássá válhat. Politikusok számára, de akár a sportot segítő állami/önkormányzati vezetők stb. számára is. A gyógyulás a helyes diagnózissal kezdődik. Ne akarják behunyni a szemüket! A gyógyulás mindannyiunk érdeke.

Az ország számára is az a legártalmasabb, ha a kormány fontos kérdésekkel, például az előbb említett és közérdekű következményű koncepciós perrel, érdemi egészségügyi reformmal, adóreformmal stb. nem akar foglalkozni. A helyzet sokkal súlyosabb, semmint a figyelemelterelés akárcsak időleges megoldást hozhatna: rengeteg fontos kérdés van, amelyek elől ma már egyre kevésbé lehet kitérni. Ezek később szinte rádőlhetnek az éppen regnáló kormányra.

Nagy a veszélye ugyanakkor annak, hogy bizonyos erők valamilyen érdekből félreviszik a kormányzati munkát. Már most hallani ugyanis olyan véleményeket, miszerint ezt vagy azt most, a jelenlegi helyzetben nem aktuális vizsgálni. Most nem időszerű pl. a Szabadi-ügy feltérképezése. Vagy nem időszerű a mezőgazdaság vagy az infláció kérdéseinek áttekintése.

Az egyik érdek, ami a kényesebb kérdéseket levetetné a napirendről, és a két párt közötti feszültségeket megpróbálja relativizálni, a nagykoalíció érdeke. Erről és ennek tragikus következményeiről nemrég írtam. Ugyanakkor a törekvések ez irányba folyamatosan érzékelhetőek. Arról beszélnek, hogy Gyurcsány Ferenc eltávolítása nyitná meg a Fidesszel való közös kormányzás előtt az utat. Nyugtalanító, hogy a másik oldalról kezdték el hangoztatni a nagykoalíció igényét, amit szakértői kormánynak neveztek, 2006 őszén, amikor a Fidesz szembesült azzal, hogy a hatalom átvétele program (sőt elképzelések) hiányában idő előtti elbukásához vezetne. Később láthatóvá vált, hogy az ellenzéki párt az egyik minisztert kesztyűs kézzel kezeli, sőt dicsérgeti "konszenzuskereső magatartása és gesztusai miatt". Hogy elment a Fidesz (Magosz) gyűléseire. Aztán elkezdtek beszélni az illető miniszterelnöki perspektívájáról, amit a miniszter nem túl meggyőzően cáfolt.

Mindenki számára szembetűnő kellene, hogy legyen: az agrárminiszter körüli nyugalom, az tehát, hogy az ellenzék nem támadja, békén hagyja, nincs kapcsolatban a mezőgazdaság helyzetével és eredményeivel. A nyugalom éppenhogy ennek ellenére alakult ki. Az agráriumban ugyanis olyan sok a gond, amit néhány éve el sem tudtunk volna képzelni: az aszály az öntözés hiánya miatt óriási károkat okozott, 13 százalékkal esett vissza a mezőgazdasági termelés, rossz (pocsék) a termékek minősége, óriási az áremelkedés az élelmiszereknél: 2007-ben 11,5 százalék. Az alacsony magyarországi élelmiszerfogyasztás, ami legalább 20 százalékkal alacsonyabb a Kádár-korszak éveiben elért szintnél, még tovább csökken. Egyes termékeknél robbanásszerű az áremelkedés: kenyér (+70%). Az állatállomány olyan kicsi, mintha a világháború most ért volna véget. A mezőgazdaság korábbi exporttöbblete a múlté. Stb. Ömlik be az országba a sok rossz minőségű áru, de a hazai termékek minősége is gyatra. Ilyen kolbászt, felvágottat, gyümölcsöt stb. Rákosiék nem mertek volna a boltok polcaira tenni.

A magyar termelők arra panaszkodnak, hogy a multik nem veszik át az áruikat, de értékesítésük máskülönben is nehézkes. Nem valósultak meg a 2000-ben elfogadott kormányzati projektek, amelyek kibővítették volna az öntözési lehetőségeket, működőképessé tették volna az öntözőberendezéseket, nagy mértékben megújították volna a szőlő- és gyümölcsültetvényeket, rendbe tették volna a több mint 30 ezer kilométer hosszú belvízlevezető árokrendszert, intenzív ütemben erdősítettek volna stb. Pedig ezekre a projektekre a kétéves költségvetés keretében 192 milliárd forint állt rendelkezésre. Mire költötték ezt a hatalmas összeget? - ezt a kérdést már huszadszor teszem fel.

Ha a kormány nem akarja magát megbuktatni, nem békél meg a mezőgazdaság állapotával. Ami különben sűrítve mutatja be, mennyire eredménytelen, sikertelen volt csatlakozásunk az EU-hoz. Ezért pedig nem az EU, hanem - ahogy más országok példái mutatják - a saját vezetőink a felelősek.

Fel kell, hogy ismerje a kormány azt is, mekkora hiba volt az élelmiszerek áfájának a felemelése, ami szintén rontotta a magyar termékek belpiaci versenyképességét. Ma már, aki teheti, külföldre megy élelmiszerért: nem a külföldiek utaznak ide, ahogy ez néhány éve még jellemző volt. Más közép-kelet-európai országok sokkal sikeresebbek mezőgazdaságukban: ők profitáltak az EU-csatlakozásból. Főleg Lengyelország, melynek mezőgazdasági termékei a legkeresettebbek közé számítanak Nyugat-Európa boltjaiban és piacain. Ízletességük és kiváló minőségük révén. Magyarországon viszont sikerült felszámolni a növény- és állategészségügyi hálózat nagy részét, leépíteni azt, amire joggal lehettünk büszkék. Így nincs, ami megállítsa a silány és sokkal nagyobb támogatottságú termékek beözönlését. "Privatizálták" a konzervipari kutatót, ami hozzájárulhatott volna a magyar konzerv választékának megújulásához és a piacok megtartásához.

Az áfa emelése a háztartási energiánál szintén kifejezetten hibás lépés volt, vissza kellene korrigálni. Árrobbanás következett be ugyanis az energiában: tavaly legalább 25 százalékkal nőttek a fogyasztói árak. Az áremelések tendenciája folytatódni látszik. De hol vannak azok a programok és források, amelyek a magyar gazdaság igen magas fajlagos energiaigényességét új eszközökkel és technológiákkal csökkentenék, és ezzel ellensúlyoznák az áremelkedések negatív hatását? Ezzel a kihívással is foglalkozni kell a látványpolitizálás (sőt talán inkább látszatpolitizálás) helyett.

A "győztes Fidesznél" most még kevesebb az esélye, hogy szembenéz és elszámol, amivel már rég el kellett volna. A népszavazás eredménye láthatóan annak a rossz, hibás és szerintem bűnös, szűklátókörű és gőgös, szakmailag kidolgozatlan politikának a megerősítését jelentheti, amiből balsikerei és végeredményben az ország jelenlegi szomorú helyzete következnek. A Fidesz mindeddig nem vizsgálta felül a szövetségi politikájában elkövetett hibákat és bűnöket, beleértve a velem szemben elindított és szított hajtóvadászatot. Három, Orbánhoz intézett levelemre mindössze Deutsch Tamás "színvonalas" válaszára futotta. A közvéleménykutatók és politológusok Orbánt már az urnák lezárása után felmentették a régóta halogatott önvizsgálat alól. Kijelentették: a vidék és főleg a kistelepülések mozdultak meg Orbán Viktor mellett. Ez a legfőbb vezetőt igazolná: lám, lám, semmit nem kellett revideálni, még a kisgazda szimpatizánsok is itt vannak. És eszerint az is helyes, hogy a kisgazda mozgalmat e pártból akarják irányítani, a Független Kisgazdapárt nevét és logóját meg akarják szerezni. (Hogy ez erkölcstelen, azzal egyáltalán nem foglalkoznak.)

Cselekvési program sem születhetett az elmúlt két hétben, és még kevésbé lesznek hajlandók a Fideszben elismerni, hogy nem létezik ilyen. Mert semmilyen hibát nem akarnak elismerni. Így pedig nem lehet és nem lesz megújulás. Még nagyobb lesz viszont a káosz.

Nem lehet véletlen, hogy az ún. kazettaügyet, ami Torgyán elmozdításában és "terelésében" döntő szerepet játszott, éppen a 2008. március 15-i ünnepségek előtti szélcsöndben zárták le. Olyannyira titokban, hogy Torgyán József tanúkénti meghallgatása is rejtve marad a sajtó előtt. Az sem lehet véletlen, ahogy konokul igyekeztek hallgatni a "kazettás" eltűnéséről. És az sem, ahogy hagyták, hogy Deésy Géza, aki öt év után jelent meg újra a tárgyalóteremben, a kisgazdákat sértegető módon kommentálhatta az eseményeket és rágalmazhatta a minisztérium akkori vezetését. Deésy Gézát a Stadler-perben 3 éves börtönbüntetésre ítélték. Az egyik televízióban közölte, hogy nem vonul be a börtönbe, hivatkozott megfelelő helyről kapott ígéretére. Megfenyegette azokat, akik nem tartanák be az alkut. El is tűnt 2003-ban, majd a hírekből kivehetően valamikor mégis előkerült. Így most (2008-ban!) elmondhatta az értékelését "az utolsó szó jogán". Ebben azt a képtelen verziót adta elő újra, hogy a kisgazdák verték szét önmagukat. Deésy a kisgazdákat, "pontosabban" egyik meg nem nevezett képviselőjüket tette felelőssé a kazetta eljuttatásáért a Népszavához, de hallgatott arról, hogy akkor is ő adta át, ha igaz az, hogy nem közvetlenül. Elmondása szerint azért készült felvétel, mert a képviselőcsoport (ennek vezetője Bánk Attila volt) bizonyítani akarta, hogy "az FVM-ben csak vesztegetési pénzzel lehet előre jutni". Ez nyilvánvaló rágalom, de Deésyt nem utasították rendre. Sőt a rágalom állításként jelenhetett meg az MTI tudósításában.

Abban sincs változás, hogy a nagykoalíció gondolatát Orbán azóta sem cáfolta. Harmadik levelemben kértem, hogy nyilatkozzon erről, nehogy egy újabb nagy átverés legyen a népszavazás, de erre a felszólításomra sem reagált. Az újságírók viszont a nagykoalícióról nem kérdezik. Arról viszont igen: ki lesz a miniszterelnök? A volt miniszterelnök szerint egy egész csapat alkalmas a Fideszből erre a posztra. Ha nagykoalíció lenne, őket mind fel lehetne ajánlani erre a posztra - az elfogadás esélye nélkül. Mert a szocialisták a miniszterelnöki posztról nem mondanának le. 2010-ben pedig, amikor valódi esélye lesz a Fidesz jelöltjének, már nem rúghat más labdába, csak az, aki - mostanában tett nyilatkozata szerint - (állítólag) "nem kapar" a miniszterelnöki poszt után. A meghökkentő (parlagi) kifejezés is figyelmeztet: hova jutottunk, hova jutott Magyarország?

Budapest, 2008. március 27.
Dr. Szabadi Béla

 

A Magyarországgal szomszédos országokban számbeli kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek politikai érdekképviseleti szervezeteit - Romániából a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, a Magyar Polgári Pártot, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot, Szlovákiából a Magyar Koalíció Pártját, Szerbiából a Vajdasági Magyar Szövetséget, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot és a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösséget, Ukrajnából a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget és Horvátországból a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét - tömörítő Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács megbízásából fordulok Önökhöz.

Teszem ezt annak jogán, hogy a posztkommunista átmenet közel két évtizede során szervezeteink következetesen kiálltak az euroatlanti értékek védelme mellett, cselekvő részt vállalva országaink euroatlanti integrációs törekvéseiben. Nekünk is alapvető érdekünk a régió - Közép-Kelet-Európa és a Balkán - stabilitása és biztonsága, a többségi társadalmakkal normális, együttműködésen alapuló viszony kialakítása közösségeink megmaradásáért és gyarapodásáért.

Mint ahogyan azt Önök is tudják, a XX. század geopolitikai átrendeződéseinek egyik sajátos következménye, hogy ebben a régióban a nemzetek és az államok határai nem esnek egybe. Ez azt jelenti, hogy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek kollektív identitásmegőrző törekvései az elmúlt száz évben többször szembekerültek a többség homogén nemzetállam-építő politikájával. Erre a helyzetre sem a NATO, sem az Európai Unió mindeddig nem talált megnyugtató megoldást.

A legutolsó példa Koszovó státusának rendezése, ahol a népek önrendelkezésének wilsoni elve került összeütközésbe a nemzetközi jog másik alapelvével, amely államok területi integritására vonatkozik. Tudjuk, hogy Koszovó helyzete nem jelenthet precedenst és az euroatlanti térségben, melynek bővítésén önök éppen munkálkodtak, az eltérő érdekeket az azonos értékek mentén tárgyalásos úton egyeztetik. Éppen ezért fontosak nekünk a NATO tagországok döntő többsége által támogatott Ahtisaari-terv kisebbségekre vonatkozó rendelkezései, melyek a többség és kisebbség viszonyának normalizálását a nemzeti közösségek kollektív jogainak biztosításában és sajátosan a koszovói szerb közösség háromszintű közjogi autonómiájában látja biztosítottnak.

A népek önrendelkezésének joga ugyanolyan alapelve a világrendnek, mint az államok területi sérthetetlensége. Az önrendelkezéssel felelősen élni térségünkben azt jelenti, hogy a közös értékek mentén keresni - a politikai realitásokra építhető és kivitelezhető - megoldást nemzeteink és nemzeti közösségeink gyarapodásához. Mi, a múlt század világháborúit lezáró békeszerződések alapján Magyarország határain kívülre került, de szülőföldjükön megmaradni akaró őshonos magyar közösségek ezt a megoldást a belső, országhatárokat tiszteletben tartó önrendelkezés elvén alapuló közösségi - kulturális, sajátos jogállású települési és területi - autonómiák közjogi rendszerében látjuk. Ugyanakkor hisszük, hogy a békés, demokratikus eszközökkel elért közösségi autonómiák fontos pillérei lehetnek a térség stabilitásának, hiányuk vagy ellehetetlenítésük viszont komoly biztonságpolitikai kockázatot jelent, mint ahogyan az Koszovó esetében bebizonyosodott.

Tisztelettel fordulok tehát az euroatlanti övezet és szomszédsága biztonságát legfőbb céljának tekintő NATO csúcstalálkozó résztvevőihez, tegyék biztonságpolitikai elemzés és megfontolás tárgyává a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezését a fenti szempontok alapján, és a preventív diplomácia eszközeivel támogassák tagországaikban vagy a jövőben a Szervezethez csatlakozni kívánó országokban a kisebbségi közösségek békés, demokratikus eszközökkel vívott autonómia-törekvéseit.

Nagyvárad, 2008. március 27.

--
www.tokeslaszlo.eu


A damaszkuszi út

Az arab csúcstalálkozókat a világ közvéleménye, különösen az utóbbi évtizedekben nagy figyelemmel kíséri. A Közel-Kelet békés rendezésének lehetősége ugyanis az arabság egységes állásfoglalásával kikényszeríthető lehetne, de az egyes tagországok "külön utas" politikája azonban újabb és újabb tragédiákat hordoz magában. Az Irakot hatodik éve sújtó terrortámadás, Libanon ismételt lerombolása, a palesztinok ellen folytatott több mint fél évszázados gyilkos akciók is arra figyelmeztetnek, hogy az amerika-barát cionista erők bármikor, bármit büntetlenül megtehetnek, csakhogy ne kelljen végrehajtaniuk az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 1967-ben hozott határozatát: a palesztin területekről való végleges kivonulást.

Az arab csúcstalálkozó tétje tehát mára azért is értékelődött fel jelentősen, mert a közel-keleti válság egyre nagyobb elmélyülése egy harmadik világháború csíráit is magában hordozza. Közismert, hogy a Föld energia-készlete kimerülő félben van, az olaj egyre inkább stratégiai kérdéssé válik, s a XXI. század nagy háborúi már nem is annyira a területek bekebelezéséért, hanem sokkal inkább az olajért és a vízért fognak kirobbanni.

Az is világos, hogy a ma használatos energiakészletek jelentős hányadát az arab államok adják a világ számára, ezért is volna fontos, ha ezt az adottságukat az arab csúcsértekezlet egységes állásfoglalásával jobban kiaknáznák. Az elmúlt fél évszázad alatt láthatóvá vált, hogy hová vezetett az arab országok függetlenségét követő széthúzás; háborúk, szenvedés, terrortámadások, s a cionizmus egyre nagyobb térhódítása tapasztalható mindenütt. Hiába adják a világ energiakészletének csaknem 75 százalékát ebből a térségből, s hiába fizetnek - papíron - mesés vagyonokat a nyugati nagyhatalmak, az arabok többsége kiszolgáltatott és szenved, a jövője pedig kilátástalan.

Ma a világ reálisan gondolkodó népei kizárólag az arab államok összefogásában látják a kiutat. A XX. században az emberiséget sújtó két borzalmas háború több százmilliós áldozatai, a mérhetetlen pusztítás, szenvedés, az ennek következtében létrejött újfajta gyarmatosítás, amelyet globalizmusnak neveztek el, bebizonyította, hogy a világcsendőri szerepet betölteni akaró cionizmus olyan elvakult önző rendszert akar kiépíteni, amelynek érdekében képes akár az egész világot felégetni, végső soron Földünket is elpusztítani. A teremtett környezet esztelen kirablásának következménye, az egyre katasztrofálisabb légköri változások pusztítása, a klímaváltozás, a vízkészlet rohamos apadása, az energia-készlet kontroll nélküli pazarló felhasználása egy szomorú jövőt vetít az emberiség elé. Ennek az egyre riasztóbb jövőképnek az előidézői a nagyhatalmak önkorlátozás nélküli politikájára vezethető vissza, amelyet akár kommunizmusnak, akár kapitalizmusnak neveztek el, ezek eredete a cionizmusban gyökerezik, s amelynek nyomában vér, szenvedés és mérhetetlen pusztítás járt és jár mind a mai napig.

Ezért tekint a világ békeszerető nemzeteinek sokasága reménykedve az arab csúcstalálkozóra, mert ha megálljt tudnak parancsolni Izrael hódító törekvéseinek, ezzel Amerika is kellő figyelmeztetést kap, egyúttal az a globalizációs törekvés is térdre kényszeríthető, amely ma a világ újfajta gyarmatosításának végrehajtását tűzte ki célul.

A hét végén Damaszkuszban tartandó 20. arab csúcstalálkozó tétje tehát sokkal nagyobb, minthogy az csak az arabság sorsáról, netán a Közel-Kelet válsághelyzetéről szólna. Hazánk, Magyarország hivatalos politikája és a békeszerető magyar nép gondolkodásmódja között óriási a szakadék. Ma Hazánkban is, mint a világpolitika csúcsán, éppen olyan önző, esztelen és a Föld emberiségének sorsával mit sem törődő politikusok ülnek, akiknek csak az számít, hogy a bankszámlájukon minél több milliárdnyi összeg szerepeljen, cserébe képesek akár az egész emberiség jövőjét feláldozni, s ezért teljesen szabad kezet adtak, mi több, támogatásukról biztosítják azt az izraeli gyilkos hadjáratot, amelyről évtizedekkel ezelőtt még a hazai vezetés is elítélően nyilatkozott. Mára azonban a felkínált mesésnek tűnő vagyon tudatában becsukták szemüket és fülüket, s szájukra szájkosarat rakott a globális tőke, így szó nélkül eltűrik az Irak népe ellen hatodik éve folytatott gyilkosságsorozatot, nem emelték fel szavukat Libanon újabb lerombolásakor, elfelejtették a palesztin nép szenvedését, s némán tűrik Szíria és Irán fenyegetését, mi több, gyakran még részt is vesznek Amerika és Izrael mellett e törvénytelen szankciók kiszabásának szorgalmazásában.

Ahogy a XX. században a kommunizmus kísértete pusztított végig a világ számos országában, több százmilliós áldozatot maga mögött hagyva, ugyanúgy a kapitalizmus esztelen öldöklése is hasonló katasztrófát idézett elő a magunk mögött hagyott évszázadban. A XXI. századra azonban egyértelművé vált azok előtt is, akik még eddig nem láttak tisztán, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus egygyökerű, a cionizmustól áthatott globalista pénzvilág urai tartják kezükben az emberiség sorsát, amelyet csak úgy érhettek el, hogy az egyes államok vezetésébe beépülve számos ország élére olyan bábkormányokat neveztettek ki, akik behódoltak törekvéseiknek. Akik ez ellen tiltakozni próbálnak, ott a tibeti, a grúziai, a csecsen példa, hogy bánnak el velük, de említhetjük a baszkok, a katalánok, az ír nép küzdelmét épp úgy, mint ahogy Hazánk, Magyarország 1920-as szétdarabolása óta vívott országegyesítő törekvéseit is, amelyet a fejlettnek mondott Nyugat-Európa olyan galád módon hajtott végre, mint amire a világtörténelem során csak Palesztina tragédiáját lehet hasonlóan említeni. Magyarországot hazug rágalmakkal és a nemzetközi joggal össze nem egyeztethetően 1920. június 4-én úgy darabolták szét, hogy területének csak 28,9 százalékát hagyták meg, a többit a szomszédos országokhoz csatolták, miközben a magyarságból több milliót elüldöztek otthonukból, sokakat legyilkoltak, s bár azóta eltelt 88 év, a trianoni szerződést aláíró államok közül több szétesett, megváltozott, a magyar kérdést azonban Európa soha nem tűzte még csak napirendjére sem a különböző nemzetközi fórumokon, mert akkor kiderülne az a népirtás és szervezetten elkövetett bűncselekmény, amit közösen terveltek ki. Az Európai Unió létrejötte is csak színjáték, emögött is Amerika és Izrael pénzügypolitikája és új területszerzési törekvése, valamint a megerősödő kínai és orosz hatalmi erőpolitika ellensúlyozása áll. Ilyen válságos helyzetben amennyiben az Arab Liga, az arabság egységes álláspontra jut: bojkottálnák Amerika és Izrael mindenféle kapcsolatát mindaddig, amíg az ENSZ határozatot végre nem hajtják, amíg Izrael nem veti alá magát az Atomsorompó Egyezménynek, amíg nem hagy fel terrorista akcióival és nem fejezi be azonnali hatállyal az arab államok, köztük elsősorban Szíria, Libanon és Irán fenyegetését, addig az olajszállítások azonnali leállításában kellene dönteniük. Az arab államok hónapokig meglennének a nyugati árutermékek nélkül, ám a nagyhatalmak olaj nélkül képtelenek egy hétig is élni. A folyamatosan hangoztatott gyógyszer és élelmiszer áruk bojkottjával való fenyegetettség is a globalizmus ellen hatna, hiszen ma már számos ázsiai ország piaca készen áll az arab kapcsolatokra, de éppen a cionista törekvések megakadályozzák ezt a kapcsolat felvevést. Az is világos, hogy Libanonra próbálnak olyan nyomást gyakorolni, hogy Szíria teljes katonai erejét számolja fel ebben a térségben, de a Napnál világosabb, hogy egy ilyen kérés teljesítésének másnapján Libanon Palesztina sorsára jutna, hiszen az újabb izraeli támadás már ízelítőt adott abból, mit jelent a cionizmus "béke"-politikája.

Ma Szírián a világ szeme! Ha erőt tud felmutatni, akkor Iránhoz hasonlóan újabb bástyája lehet a világbékének, s egyúttal a cionizmus visszaszorításának. Látható, hogy Irán határozott kiállása meghátrálásra kényszerítette Amerikát és Izraelt és bár kiabálnak, de fegyverhez még nem mertek nyúlni Irán irányában. Nálunk van egy régi közmondás: amelyik kutya ugat, az nem harap. Izrael is ilyen ugató kutya, amely csak körbecsaholja Iránt, de belemarni nem mer, mert nem tudja, mekkora ütést kap a fejére. Ha Szíria is hasonló elszántságról tesz tanúbizonyságot, akkor ez olyan bástyája lehet az arabságnak, amely a valamikori függetlenségi harcok időszakával is felér. Szíria Libanonnak is a védőbástyája, de az önálló Palesztina reménysége is. Az is közismert, hogy különösen az Irak-iráni háború óta az arabság körében Irán megítélése eléggé fagyos, s ismertek a régmúlt harcok is, amelyet egymás ellen vívtak, de a megfontoltan gondolkodó politikusoknak azt is látniuk kell, hogy ez a konfliktus is, mint minden arab földön kirobbant összetűzés mögött Amerika és Izrael áll, a CIA vagy a Moszad által irányított összeesküvés-politikájával, a pénzen vett és beépített embereivel, mint ahogy a múltban is az egymás ellen vívott csaták során mindig az idegen tőke erősödött. Legyen intő példa Szaddam Husszein esete. Ma már világos, hogy az életrajzában hiányzó éveket a CIA által irányított felkészítéssel töltötte. Hatalomra kerülése után kiszolgálta a Szovjetuniót, majd Amerikát, s amikor mindent megtett, amit a nagyhatalmak elvártak tőle, galád módon meggyilkolták. Bármilyen vezetője is volt az iraki népnek, egyedül csak Iraknak lett volna joga ahhoz, hogy ítélkezzen felette. Amerika "igazságosztása" azonban látható, hogy milyen: minden szívfájdalom nélkül sok százezer civil lakost is legyilkolt, köztük gyerekek és nők tízezreit, miközben a civil lakosságon alkalmazott kegyetlenkedések felett is szemet hunynak mind a mai napig. De ha a történelemben egy kicsit visszapillantunk, nem hasonló sorsra juttatták Anvar Szadatot is? Vag y európai példát említve Romániában Nikolae Ceausescut is úgy végezték ki, mint egy kutyát, miután kiszolgálta a nagypolitikát. Eljátszották a CIA és a KGB által irányítottan a román nép forradalmát, televízió kamerák előtt agyonlőtték a Ceausescu házaspárt, majd a gyilkosok beültek a bársonyszékbe és eltüntettek minden terhelő adatot, amely igazolta volna a globalista törekvések romániai térhódítását. De nem védték meg Marcost sem a Fülöp-szigeteken, hiszen nekik csak addig kell egy-egy vezér, amíg az országát kifoszthatják, természeti kincseiket elrabolhatják, s a lakosságot modern rabszolgákká süllyeszthetik. Ma Magyarországon ez zajlik. Bezárják a kórházakat, számos iskolát megszüntettek, a fiatalok több mint fele külföldre kényszerül elmenni, mert idehaza nincs munka, miközben a nemzeti kincseinket eltékozolták, külföldi kézre adták a gazdaság 95 százalékát, amelyek zöme izraeli befektetőké lett, rövid időn belül államcsőd miatt fizetésképtelenné válhat az ország, miközben a bűnözés olyan mértékeket ölt már, hogy a múlt századi Szicília maffia-uralmához kezd hasonlítani Hazánk, s mindez azért következhetett be, mert vezetői nem magyar érdekeket képviselnek, s mert Európa, élén az Európai Unió vezetőivel behódolt a cionizmusnak, behódolt Amerikának, amelynek vezetői nem akarják beismerni, hogy Amerika is rövid időn belül a volt Szovjetunió sorsára fog jutni. Ma már azt is lehet tudni, hogy Amerika a világ legeladósodottabb állama, amelyet csak örökös háborúk fenntartásával képes ideig-óráig kezelni, s hogy Kína e tartozások többségét felvásárolta. Ha Amerika fizetésképtelenné válik, akkor vagy újabb gazdasági világválság, vagy világháború kirobbantása elé nézhetünk. Mindez azonban elkerülhető egy egységes arab politikával, amely példát mutathatna a világnak; a népek felemelkedéséért egyéni sérelmeiket, egyéni torzsalkodásaikat képesek félretenni, s összefogni a nagy cél, az arabság, s végső soron a világ megmentéséért.

Napjainkra egyértelmű, hogy ez a fajta életmód, amelyet ránk kényszerítettek, válságba jutott. Az emberiség 90 százaléka nyomorog, retteg a jövőtől, s nem emberhez méltó életet él. Elvették a jövőnket, nincs életterünk és jövőképünk, amit csak egy teljes életmódváltással, úgynevezett paradigmaváltással lehet orvosolni. Ennek lényege: le kell mondani a globalista pénztőke által ránk erőltetett növekedéspolitikáról, nem a fogyasztást kell növelni, hanem élhető életet biztosítani, hiszen Földünk még akár 10 milliárdnyi népesség ellátását is megadná, ha képesek vagyunk ésszerűen gazdálkodni javainkkal. A tudósok előtt egyértelmű, hogy ez a növekedési spirál, amit ránk erőltettek, a Föld elpusztítását okozza, és a felgyorsított növekedési ütemmel bár azt hazudják, hogy az emberi jólét elérését gyorsítják, a valóság az, hogy életterünk pusztul, s hamarosan olyan előre ki sem számítható katasztrófák elé nézünk, amelyeket ha idejében nem állítunk meg, akkor egy újabb "őskor" állapotába zuhan vissza az emberiség, már aki életben marad, ha túléljük a pusztítást.

Ezért is történelmi jelentőségű ma az Arab Liga tanácskozása, ezért lehet sorsfordító a Damaszkuszi csúcs, mert bár úgy tüntetik fel, hogy egy szűkebb közösség népeinek sorsát tárgyalják meg, a valóság az, hogy ma a világ sorsának a meghatározása van a kezükben.

Mi magyarok azért is tekintünk reménykedve e találkozó elé, mert bár történelmünket elhazudták, meghamisították, összekeverték, de tudjuk, hogy gyökereink közösek, sorsunk ezer szállal kötődik egybe. A nemzeti szimbólumaink - a piros-fehér-zöld - zászlóink, a csodaszarvas és életfa motívumaink, az Üveghegyről szóló regéink, a számos hasonló szavunk és régi dallamvilágunk, a hímzés és viselet azonosságok is tükrözik az összetartozásunkat, ezért is érezzük még inkább át a mostani találkozó fontosságát. Bennünket az elmúlt évszázadokban csak a gyűlöletre, a mások elleni harcra akartak rákényszeríteni, de a magyar nép történelme során soha nem viselt hódító háborúkat, csak a tőlünk elrabolt kincsek visszaszerzését kísérelte meg, soha nem követett el testvérgyilkosságokat, miközben bennünket az idegen betolakodók kegyetlenül mészároltak, csak a mögöttünk hagyott évszázadban több mint három és félmillió áldozatunk volt, akiket legyilkoltak, vagy a Szovjetunióba elhurcoltak, vagy egész egyszerűen nyomtalanul eltüntettek.

Ezért tekintünk nagy-nagy várakozással a damaszkuszi konferenciára, amelynek elsődleges célja - kimondatlanul is - Libanon helyzetének megvitatása. Véleményünk szerint azt akarják kierőszakolni, hogy Szíria mondjon le Libanon védelméről, támogatásáról, amely egyben az arabság nemzeti és nemzetközi erejét is növelte. Ezzel a lemondással azonban Libanon rövid időn belül amerikai és izraeli kézre fog jutni, hiszen a háttérben ezek az erők mozdítják, vagy pénzzel vagy egyéb cselszövéssel a szálakat. Ha Libanont eladják, ne felejtsék el, hogy a következő áldozat Szíria lesz. Ezért ma Libanon az a védőbástya, az utolsó végvár, amit őrizni, védeni kell, mert ha elesik, Szíriát sem lehet megtartani.

Az is elképzelhető, hogy erre a találkozóra néhány arab vezetőt megpróbálnak pénzzel, megfélemlítéssel, ígéretekkel távol tartani, mint ahogy volt már példa az 1964 óta ülésező arab csúcstalálkozók során is. Megpróbálják meggyőzni őket, hogy bízzák Amerikára és Izraelre Libanon jövőjét. Akik ezt fontolgatják, azok számára szeretnénk két fontos tényezőt felidézni:

- 1. Szíria volt az az első arab ország, amely legyőzte a francia gyarmatosítókat és elnyerte a szabadságát, és ezzel a bátor tettével példaképévé vált az arabságnak. Szíria volt az, amely az első szikrát meggyújtotta e térségben, s ezt a bátor helytállást várják el ma is tőlük, hogy az arab nép ismét példát merítsen tőlük, ismét rádöbbenjenek arra, hogy együtt minden akadályt legyőzhetnek.

- 2. Szíria volt az, amely az arab népek egységét meghirdető Baasz Pártnak bizalmat szavazott, miután Irakban a cionista erők megpróbálták ellehetetleníteni. Damaszkusz erősítette a Baasz Pártot és a Párt pedig Szíria sikerét növelte az arab világ előtt, hiszen a nemzeti érzést erősítette fel, amely az arabság elméleti győzelmét alapozta meg. Úgy tartják, hogy a halott vezér, Hafez Asszad szelleme irányította a hadsereget, amelyet Libanonba elküldtek, s amely hadsereg megállította a polgárháborút, annak ellenére, hogy az egész világ, Kelet-Nyugat, de még az arab államok is ellenezték a szíriai hadsereg bevonulását. De mert meg tudta állítani a cionisták gerjesztette gyilkos testvérháborút, a szíriai és libanoni vért testvérré egyesítette, s a libanoni arabságot megmentette, az egész világ utólag elismerte Szíria szerepét. Ez a siker tolmácsolta a világ számára, hogy az arabságnak egy a sorsa, s ez a közös sorsvállalás egyben a Baasz Párt elmélete is, hiszen ennek megvalósítására jött létre, ezért vállalta a nagy-nagy áldozatot, hiszen számos vezetőjüket megölték, száműztek, s sokuk ma is életveszélyben folytatja a küzdelmet. Most, amikor az arab csúcs konferenciája összeül, ez a találkozó tükrözi Szíria fontosságát, és most kellene, hogy a szíriaiak figyelme a találkozón résztvevő vezérekre irányuljon, azokra, akik az amerikai és az izraeli véleményt fogják tükrözni, de sajnos arab nyelven. Biztos, hogy számukra sok pénzt ígérnek, ami nagyon vonzó lesz, s azt kérik tőlük, érjék el szép szóval, szankciókkal, fenyegetésekkel, hogy Szíria hagyja abba a nemzetvédő feladatát Libanonban és adja át azt Amerika és Izrael számára. Ez azért is álságos, mert miközben nemzetvédő célokat emlegetnek, a világ előtt fenyegetik az arab térséget, Irán megtámadásának terve már kész, Szíriát különböző szigorításokkal akarják megfélemlíteni, Libanont pedig folyamatosan zsarolják, hogy fogadják el az Amerika-barát vezetőket, különben újabb háború elé nézhetnek.

- A több évtizede tartó háború, Palesztina sorsa, az Iraki terrortámadás, Szíria fenyegetettsége, Libanon ismételt romhalmazzá döntése azonban megedzette és kezdi összekovácsolni az arabságot. Úgy tartják, hogy Szíria, Libanon és az iraki felkelők, valamint a palesztinok úton vannak, hogy új arab hajnalt teremtsenek, amely fordulat azoknak a vezetőknek, akik elárulták a népüket, végzetes lesz, mert az árulás az alvilág mocsarának fenekére fog süllyeszteni mindenkit, aki vétett a hazája és népe ellen.

Mi Európában úgy látjuk, hogy ez az összefogás, amely lassan, de biztosan érlelődik, az arab felkelésnek a jele, amely már nagyon közel van. Azt is jól tudjuk, hogy az arab felkelés a XX. században Szíriából indult ki, és most is minden jel arra utal, hogy a XXI. században a történelem ismétli önmagát. Ez azért is biztos, mert Szíria elmélete mögött az arabság véleménye áll. Nem véletlen tehát, hogy a világ szeme újra erre a konferenciára tekint, mert Szíria az az erős, szilárd vár, amely sem pénzért, sem fenyegetés hatására, sem hízelgő szavakra nem hajolt meg a cionizmus előtt.

Ezért is érezzünk e csúcstalálkozó súlyát mi magyarok is, akik mindig is együtt éreztünk a szabadságukért küzdő palesztinokkal, tudjuk, mit jelent az, fenyegetettségben élni, s tapasztaltuk, milyen is az a "béke", amit a megszállók biztosítanak. Ezért reménykedünk abban, hogy Damaszkusz nem hátrál egy lépésnyit sem, s lesz az arab nép vezetőiben annyi józan ész, hogy rádöbbennek: most félre kell tenni az egyéni érdekeket, mert sokkal többről van szó, s képesek lesznek, akár áldozatok árán is meghozni bölcs döntésüket, amely ma nem kevesebb: világbéke vagy világpusztulás.

Rozgics Mária