A Jobbik támogatja a népszavazási
kezdeményezést A Jobbik Magyarországért Mozgalom
támogatja a többbiztosítós egészségügyi rendszer elutasításával kapcsolatos
népszavazás civil kezdeményezését.
Az agresszív kisebbséget képviselő
SZDSZ-nek a szakmai és érdekvédelmi szervezetek véleményének figyelmen kívül
hagyásával, valamint a társadalmi és a politikai elutasítás ellenére sikerült a
terveit a töbséggel szemben keresztül vernie.
Ezért a Jobbik kiáll a
civil kezdeményezés mellett, azt lehetőségei szerint mindenben támogatja.
A társadalombiztosítás ugyanis nem lehet préda, az emberi élet értéke
nem függhet a pénztől, az egészségügy pedig nem pártpolitikai kérdés hanem
nemzeti ügy.
Balczó Zoltán, a Jobbik alelnöke
*** www.nemzetihirhalo.hu
*************
Tiltakozás
Szili
Katalin MSZP-s politikus figyelmébe
"Hazaárulók akadtak minden időben.
Előbb vagy utóbb
ítélt fölöttük a nemzet, s ítélete ellen nem volt fellebbezés."
Így
kezdi Wass Albert Modern hazaárulók című írását 1942-ben. Egy olyan évben,
amikor a maradék Magyarország vezetésének legfontosabb célkitűzése a kommunista
uralomnak köszönhetően idegen igába kényszerített nemzetrészek sorsának
rendezése volt. Mert hazaárulók akkor is akadtak bőven, s az ország második
legyőzetése után idegen fegyverek támogatásával újra a csonkán maradt ország
élére és életére törtek, hogy javait mások kezére adják, lakóinak gerincét
megtörjék, magyart magyar ellen fordítsanak, és kitöröljék az emberek fejéből,
hogy országuk önmagával határos, véreiket pedig széljárástól függően hol
lassabb, hol gyorsabb iramban tüntetik el az ősi anyaföld színéről.
Hazaárulók ma is vannak, itthon és otthon egyaránt, s ők bitorolják
sorsunkat, míg hagyjuk. Csalással, ámítással, megfélemlítéssel kerülnek
országunk vagy (egykori) szövetségünk élére, hogy javainkat mások kezére adják,
nemzetrészeink gerincét újra és újra megtörni próbálják, míg egészen kicsik
leszünk; magyart magyar ellen fordítsanak minden napból december 5-ét
varázsolva, kitöröljék az emberek fejéből, hogy egyek vagyunk és csak együtt
szállhatunk szembe a történelem viharaival, helyette naponta eladnak bennünket
harminc ezüstért a Kis-Antant zsibvásárán.
Hogy ezen politikai programok
részleteinek megvitatása végett a román hatalmat kiszolgáló RMDSZ-vezetéssel és
a Babes-Bolyai magyar díszpintyeivel találkozik Szili Katalin, aki politikai
alakulata révén Kun Béla és Rákosi Mátyás örököse, párttagsága révén pedig
Gyurcsány Ferenc meghosszabbított keze, szükséges rossz, melynek legalább
szemkinyitó szerepe van.
Az viszont, hogy erre az általuk megtagadott,
lerománozott Erdélyben, Kolozsváron, Mátyás és Bocskai szülővárosában kerítenek
sort, Szili Katalin pedig alig két nappal Wass Albert születésének századik
évfordulója után nemzet- és igazságszerető írónk szülőfalujába viszi az MSZP
magyarellenes szellemiségét, az égbe kiált!
Szervezetünk tiltakozik
Kolozsvár és Wass Albert emlékének meggyalázása ellen minden jóérzésű magyar
ember nevében, azt javasolva modern hazaárulóinknak, egyeztessenek a
magyarkérdés megoldásáról Bukarestben vagy a Kempinski szállóban. Ugyanakkor
megkérjük Szili Katalint, adja át üzenetünket főnökének: továbbra is persona non
grata Erdélyben a kormánypártok valamennyi tagja, legyen az akár olyan
elfogadhatónak vélt politikus, mint az, aki csak csendben menetel velük, és
mondja meg, hogy mi hiába unjuk őket, nincs hová hazamenjünk, mert itthon
vagyunk, s létünkkel tüntetünk ellenük.
Ne féljenek, nem megyünk oda
húszmillió románként - de ők se jöjjenek mihozzánk.
És emlékezzenek:
"Hazaárulók akadnak minden időben.
De ítél fölöttük a
nemzet, és ítélete ellen nincsen fellebbezés."
(Mindkét idézet: Wass Albert:
Modern hazaárulók,
Szamosvidék,
Dés, 1942. árpilis., 14-15. szám)
Az Erdélyi
Magyar Ifjak elnöksége nevében
Soós Sándor elnök
Bagoly Zsolt
alelnök
Kelt Kolozsváron 2008. január 9-én
*** www.nemzetihirhalo.hu
*************
Nyílt levél Bogár
Lászlónak Mikó Eszter 2008. január 9. 13:53
gondola Tisztelt
Professzor úr!
Elöljáróban a gondola internetes portálon december 29-én
megjelent, a "Gyurcsányi fiú esete a magyar néppel" című írásomból idézek: "Mert
remény nélkül lehet élni. Csak nem érdemes."
Professzor úr! Tudatos
népirtás folyik Magyarországon? címmel Ön interjút adott a Magyar Nemzet
Online-nak, január 2-án. A riporter Lippai Roland volt. Az érdekfeszítő írás,
mely még ma is listavezető - méltán -, két alcíme nem kevésbé figyelemfelkeltő,
mint a főcím: A globális főhatalom megbuktathatja Gyurcsányt • Reprodukciós
válság előtt a társadalom.
Az interjú utolsó harmadával kapcsolatban
szeretnék feltenni néhány kérdést. Azért, mert Ön elvette a reményt. Amely
nélkül lehet élni stb. lásd fenn.
Ön azt mondta a többi között: "Ebből a
kudarcból - amiben a magyar társadalom jelenleg vegetál -, bármekkora többséggel
is győznek egy következő kormányt alkotó erők, legalább annyit kellene
tanulniuk, mint annak, amelyik most megbukik. Azt kell megtanulnia a következő
kormányoknak, ha nem mondjuk ki, hogy a süllyedésnek az alapvető oka a
túldimenzionált birodalmi kifosztás, és nem teszünk eléggé határozott javaslatot
a birodalomnak arra, hogy a függési rendszer anyagi és szimbolikus javakat
szállító, mozgató szivattyúit hogyan állítsuk át, akkor a reprodukciós
katasztrófa elkerülhetetlen.
A lényeg: nem elég apróbb kozmetikázás a
rendszerváltás rendszerén, hanem radikális fordulatra van szükség. Teljesen át
kell alakítani a birodalmi szivattyúkat, új alkukat kell kicsikarni."
Igen, igen, igen! - mondtam magamban, és lelkesen olvastam tovább az
elemzést:
"A globális főhatalom megtalálta a megfelelő személyt
Gyurcsányban, aki valóban kíméletlenül véghez is vitte a főhatalom kívánságait.
A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Vagyis elképzelhető, hogy a globális
főhatalom is belátja, elhasználódott az emberük, akitől gyorsan, a lehető
legkisebb veszteséggel, minél előbb meg kell szabadulni. Nem elképzelhetetlen,
hogy ez a folyamat már el is indult. E lehetőség folytatása, hogy a helyére is
egy hasonló személyt ültetnek - a globális hatalomgazdaság jól kipróbált
ügynökét, legalább fél tucat ilyen személy is számításba jöhet -, ám a stratégia
marad a régi.
Másik lehetőség: a főhatalom magán a stratégián is
változtathat, így teret nyit a kissé mérsékeltebb, kevésbé gátlástalan
kollaboráns
szocialistáknak is. Itt akkor képbe kerülhet a józan
neokádárista Kiss Péter, vagy a népnemzeti stratégiákban is gondolkodni képes
Szili Katalin. Elképzelhető azonban, hogy a globális főhatalom belátja azt is,
ebben a formában a kormányzás sem folytatható, tehát kegyesen beleegyezését
adja, nem akadályozza meg, hogy a folyamatok egy előre hozott választásokba
torkolljanak. Ez azonban a jelenlegi állás szerint a jobboldal, döntően a Fidesz
győzelmét hozná. Egy ötven százalék feletti győzelem igen erős felhatalmazást
adna a Fidesznek, ebben az esetben pedig a forgatókönyv tovább folytatódik.
Lehetséges, hogy ebbe a helyzetbe a globális hatalom csak úgy menne
bele, hogy ha eleve biztosította a leendő Fidesz-kormányon belül, hogy a
globalokollaboráns erők legyenek elsöprő fölényben. Ez azt is jelentheti:
annyira erősek a jelenlegi struktúra folytatását sürgető kívánalmak, hogy magát
Orbán Viktort is megpróbálják ebből a struktúrából elhagyni. Vagy kivonják a
globális térbe - hiszen nemzetközi politikai karrierje is van -, vagy pedig,
amivel kapcsolatban már találgatások is zajlanak, Orbán Viktort köztársasági
elnöknek jelöli a jobboldal a megfelelő időpontban. Olyan markánsan akarja ez a
főhatalom tovább folytatni, folytattatni az uralkodó garnitúrával a
globalokollaboráns magatartást, hogy Orbán Viktort ki is tiltja az uralmi
mezőből, ha az érdeke azt kívánja."
Professzor úr! Ön azt nyilatkozta
föntebb, hogy radikális fordulatra van szükség, hogy új alkukat kell kicsikarni.
Az utolsó bekezdés pedig teljesen mást sugall: azt, hogy nincs kiút, hogy
nemcsak mi, egyszerű magyarok, választópolgárok vagyunk élettelen bábúk,
sakkfigurák, akiket (amelyeket) a "globalokollaboráns erők" kedvükre
tologathatnak ide-oda, hanem az olyan meghatározó erőt képviselő és egyre
növekvő társadalmi támogatottságot élvező párt (tudom, hogy Ön ezt nem pártnak
nevezi, de az egyszerűség kedvéért maradjuk ennél), mint a Fidesz is csak
játékszere a globális hatalomnak, és ha annak úgy tartja kedve, elküldi Orbán
Viktort külföldre, vagy elintézi, hogy megválasszák köztársasági elnöknek. A
Fideszt pedig akkor fogadja el, ha a leendő Fidesz-kormányon belül a
"globalokollaboráns erők" lesznek elsöprő fölényben. Mi, birka nép, pedig
megszavazzuk, mert nincs más, nincs jobb.
Bocsásson meg, Professzor úr,
de ezt önellentmondásnak érzem. Bíztat valamire, végigvonul az íráson, hogy mi
mindent kéne másképp csinálni ahhoz, hogy elkerüljük a reprodukciós válságot,
amelynek időpontját Ön ijesztően közelre, akár egy évtizeden belülre teszi.
"A sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül..."
Ugyanakkor az írása végén azt sugallja, hogy nincs mozgásterünk, nem
tehetünk semmit. Az ellenzéki politikusok erőfeszítéseinek, a civil szervezetek
küzdelmeinek, a sztrájkoknak sincs ebben a konstellációban semmi értelme, az Ön
írása ugyanolyan fölösleges, mint az enyém, mint bárki másé.
Nem olcsó
vigaszra vágyom, csak arra, hogy ezt az önellentmondást oldja fel válaszában,
melyet tisztelettel várok.
*** www.nemzetihirhalo.hu
*************
NEM KELLENEK PÁRTOK MAGYARORSZÁGON:
Huszonöt évvel ezelőtt kezdődött a jövő Első
tanulmányomat az 1956-os magyar munkástanácsokról 1957-ben írtam (megjelent a
Nemzetőr c. emigráns lapban). A továbbiakban sok - magyar és német nyelvű -
cikkben foglalkoztam a kérdéssel s mondandóimat 1981-ben, a forradalom 25.
évfordulójára foglaltam össze. Ez az összefoglalás előadásként elhangzott 1981
októberében, az ötvenhatos forradalom 25. évfordulójának szentelt Luganoi Magyar
Napok keretében; megjelent a "Befejezetlen Forradalom" c. kötetben, a Svájci
Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör /SMIKK/ kiadásában, valamint "A Mérleg
jegyében" c. könyvecskében (Antológia Kiadó, 2007).
Miután azóta is
sokat foglalkoztam e témával, újat már nem tudok mondani, nemcsak azért, mert
belefáradtam a falra-borsóba, hanem főképpen azért, mert azt hiszem, mindent
elmondtam már, amit el tudtam mondani. Azt viszont valahogy kötelességemnek
érzem, hogy ebben a végre-valahára megindulni látszó eszmecserében rendelkezésre
bocsássam mindazt, amit e témakörben írtam. Kezdtem a "Még egy kis borsó a
falra" c. eszmefuttatással, folytatom a több, mint huszonöt éves tanulmánnyal.
Tunyogi Csapó Gábor Huszonöt évvel ezelőtt kezdődött a
jövő Az ember, mint az osztódással szaporodó egysejtűek kivételével
minden teremtmény, társas lény; tartós léte és fennmaradása tehát csak a
fajtához tartozó egyedek létközösségében képzelhető el.
Az emberi
létközösség azonban egy lényeges pontban különbözik minden más teremtmény
létközösségétől. Az állatvilág létközösségei a legmagasabb szervezettségi fokon
- mint a hangyák, termeszek és méhek esetében - is változatlanok és
változtathatatlanok, úgy működnek, mint biológiai számítógépek (computerek),
amelyeknek programozása évmilliók óta azonos. Az emberi létközösség elsőrendű
ismérve ezzel szemben a változás, amelyet fejlődésnek is nevezhetünk. És ha az
emberi együttélés formáinak történelmét elfogulatlanul vizsgáljuk, meg kell
állapítanunk, hogy a különböző létformák egyetlen közös vonása éppen a változás,
ami persze már csaknem pleonazmus, hiszen a történelem nem más, mint a
változások egymásutánja; hangyáknak, termeszeknek, méheknek nincs történelme.
A kérdést, hogy miféle erők változtatják meg az emberi együttélés
formáit, Marx robbantotta az emberiség tudatába. Marx válasza, amennyire
tetszetős az első pillantásra, éppoly ostoba, mert a termelőeszközök és a
termelési viszonyok fejlődése nem ok, hanem okozat, az emberi tudat fejlődésének
következménye. A kérdés persze nem ilyen egyszerű s végső fokon a filozófiai
alapkérdésre vezethető vissza: mi határoz meg mit, a lét a tudatot, vagy a tudat
a létet? Az ezzel kapcsolatos irodalom különösen Marx óta könyvtárakat tölt be,
s itt nincs hely és idő arra, hogy elemezzük ezt a kérdést. Fogadjuk el tehát -
legalább munka-hipotézisként - azt a tételt, hogy az általunk ismert világ
egyetlen változó tényezője az emberi tudat, amely számunkra még messzemenően
ismeretlen törvények szerint önhatalmúan fejlődik, s hogy ez a fejlődés primus
motorja minden más változásnak.
Az emberi tudat ez öntörvényű fejlődése
változtatja meg a termelőeszközöket és a termelési viszonyokat is, amelyek
persze - ebben igaza van Marxnak - messzemenően befolyásolják az emberi
együttélés formáinak változásait. Befolyásolják, de nem határozzák és nem is
magyarázzák meg, mint ahogy azt Marx s nyomában a "dialektikus materializmus"
bölcselői állították s állítják mind mai napig. Különösen lehetetlennek
bizonyult egyedül a termelőerők és termelési viszonyok változásai alapján
megérteni vagy megmagyarázni azt a történelmi tüneményt, amely kétszáz év óta
egyre nagyobb mértékben meghatározta és meghatározza a történelem folyását: a
forradalmat. E történelmi tünemény leghivatottabb ismerője és elemzője, a sajnos
már elhúnyt Hannah Arendt, akinek könyve angolul "On Revolution", németül "Über
die Revolution" címmel 1963-ban jelent meg a new-yorki The Viking Press illetve
a müncheni Piper-Verlag kiadásában, a következőkben elemezte a forradalom
lényegét:
"Forradalomról pedig csak ott beszélhetünk, ahol a
szabadsággal kapcsolatos elképzelésekkel elválaszthatatlanul összenőtt az
újrakezdés pátosza...Az erőszak, a puszta változás vagy felforgatás kategóriái
teljesen elégtelenek, ha a forradalom tüneményét akarjuk elemezni. Csak ahol a
változásban látszanak az újrakezdés körvonalai, csak ahol az erőszak egy új
államforma, egy új politikai testület megalapítását szolgálja, csak ahol az
elnyomó elleni harc eleve magában hordja legalább a szabadság alkotmányos
rendjének megalapítására irányuló szándékot, csak ott beszélhetünk igazán
forradalomról...
Robespierre utolsó beszédében hangztott el ez a mondat:
»El fogunk bukni, mert elszalasztottuk azt a történelmi pillanatot, amelyben
lerakhattuk volna a szabadság rendjének alkotmányos alapjait«. S abban, hogy a
francia forradalom ezt a történelmi pillanatot elmulasztotta, nem a királyok és
tirannusok cselszövése, hanem a nyomor és a szükségszerűség sokkal hatalmasabb
összeesküvése volt a hibás. S éppen ezen a ponton vesz új irányt a forradalom
futása: ettől kezdve senki nem beszél arról, hogy a forradalom célja a
szabadság, nem: a cél ettől fogva a jólét, le bonheur du peuple.
Az
ember jogát felváltották tehát a sansculottok jogai. s ez a francia forradalom s
minden azt követő forradalom fordulópontja. S abban, hogy minden európai
forradalom eljutott erre a pontra, elsősorban Marx a bűnös, mert a forradalmak e
legnagyobb teoretikusa sokkal inkább történész volt mint politikus, figyelmét
teljesen lekötötte a történelmi események látszólag sokkal objektívebb menete, s
kevésbé törődött a forradalom embereinek eredeti szándékával, a szabadság
rendjének megalapításával...
Ameddig az emberiség vissza tud gondolni,
az ember élete mindig a nyomor árnyékában állott. S ha ez az átok a mai nyugati
országokból lassanként eltűnik, senki nem állíthatja, hogy ez valamely nagy,
nyugati forradalom érdeme. Soha, egyetlen forradalom sem oldotta meg a
szociális kérdést s nem szabadította meg az embereket a szükségtől,
pedig a 18. század óta az 1956-os magyar forradalom kivételével minden európai
forradalom a francia példát követte s a szükség és nyomor iszonyatos erőit
vetette mérlegre az elnyomás és önkényuralom elleni harcban. (A magyar és az
amerikai forradalom közös vonása, hogy a
szociális kérdés egyikben
sem játszott szerepet. A magyar forradalom nem követte tehát a francia
hagyományt s talán ezért nyúlt vissza - egyedül - az amerikai szabadság-gondolat
egyik legnagyobb dokumentumára, Lincoln Ábrahám híres gettysburgi beszédére.) S
bár a forradalmak történelmének minden ténye egyértelműen és megcáfolhatatlanul
azt bizonyítja, hogy minden kísérlet a
szociális kérdéseknek
politikai eszközökkel való megoldására menthetetlenül terrorba fullad s hogy
semmi nem semmisíti meg a forradalmat olyan biztosan mint a rémuralom, meg kell
mondanunk azt is, hogy nagyon nehéz elkerülni ezt a tévutat, ha a forradalom
olyan országban tör ki, amely a nyomor árnyékában áll."
E fejtegetések
alapján világos, hogy a forradalom több, mint szabadságharc, s hogy 1956 őszén
Magyaroroszágon forradalom zajlott le, mégpedig olyan forradalom, amely
mérföldkövet jelent a forradalmak történelmében, amennyiben elsőnek szakított a
francia forradalom s a marxi elmélet hagyományaival. Ezt mi magunk, cselekvő
részesek, talán észre se vettük, semmi esetre se láttuk olyan világosan, mint a
kívülálló, a tudós, aki egyébként külön tanulmányt is szentelt a magyar
forradalomnak. (Német nyelven 1958-ban jelent meg a müncheni Piper-Verlag
kiadásában, "Die ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus" címmel,
ma már sajnos sehol sem kapható.) Ez a tanulmány rendkívül fontos számunkra,
egyrészt mert páratlan éleslátással bebizonyítja, hogy a magyar forradalomban új
útak nyíltak az emberi fejlődés számára, másrészt mert felbecsülhetetlen értékű
szaktudással kimutatja, hogy ez a merőben új igenis mélyre nyúló, történelmi
gyökerekkel rendelkezik, ami fontos feltétele annak, hogy az, ami új, valóban
életképes legyen.
E történelmi gyökerekkel rendelkező újat Hannah Arendt
a magyarországi forradalmi- és munkástanácsokban látja, amelyeknek szerepét a
következőkben elemzi:
"Lincsbíráskodás és a csőcselék rémuralma helyett
- ami pedig várható lett volna -, már szinte az első fegyveres tüntetésekkel
egyidőben megalakultak azok a forradalmi tanácsok - munkás és katonatanácsok -,
amelyek mintegy száz éve bámulatos szabályszerűséggel mindig és mindenütt
megjelennek a történelem színpadán, ahol és amikor a népnek módjában áll néhány
napig, hétig vagy hónapig a politikai pártok vagy egy kormány póráza nélkül a
maga józan, emberi értelmét követni.
A történelem folyamán először az
1848-as európai forradalmakban találkozunk ezekkel a tanácsokkal. Újra
felbukkannak az 1871-es párizsi commune-ben és az 1905-ös orosz forradalomban.
Világosan és teljes erővel azonban az 1917-es októberi forradalomban
jelentkeznek Oroszországban, majd 1918-19-ben Németországban és Ausztriában.
Azok, akiknek számára a történelem a világ ítélőszéke , a tanácsrendszert persze
rég elintézettnek, lezárt fejezetnek tartják, hiszen ez a rendszer eddig mindig
vereséget szenvedett, mégpedig rendszerint nem az ellenforradalom által. A
bolsevisták már Lenin vezetése alatt megfosztották a tanácsokat - oroszul:
szovjeteket - minden hatalomtól, de a nevet kisajátították a maguk
tanács-ellenes rendszere számára, amivel azonban bebizonyították a
tanácsrendszer népszerűségét. Ha meg akarjuk érteni a magyar forradalom
eseményeit, akkor valóban »meg kell tisztítanunk a nyelvet«, ahogy azt Igancio
Silone írta egy, az ötvenhatos eseményeket taglaló, nagyszerű cikkben, be kell
látnunk, hogy »a szovjetek Oroszországban már 1920-ban eltűntek« s hogy »az
orosz hadsereg minden egyéb, csak nem szovjet-hadsereg s hogy jelenleg (1956
telén) a világon egyedül Magyarországon működnek szovjetek, for-radalmi tanács
néven«. S az orosz hadsereg talán éppen azért sújtott le oly gyorsan és oly
könyörtelenül, mert a magyar forradalom nem akart semmit restaurálni, minden
egyéb volt, csak nem reakciós, sokkal inkább az eredeti szovjet-rendszert, a
tanácsrendszert hozta újra a történelem színpadára, azt a rendszert, amelyet a
bolsevista párt a kronstadti felkelés leverésével vérbe fojtott. Az embernek az
a benyomása, hogy az oroszországi hatalom birtokosai semmitől sem félnek jobban,
mint »a néphatalom ez elemi formájától« - ahogy azt Silone nevezi - s attól,
hogy ez a forma - mindegy melyik országban - újra előtérbe kerül...
A
tanácsrendszert természetesen csak akkor érthetjük meg teljes egészében, ha
tudjuk, hogy egyidős a pártrendszerrel, azzal együtt született meg, s hogy
mindig a pártrendszer ellenállásán vérzett el. A tanácsrendszer az egyetlen, a
pártrendszerrel szembeállítható, modern értelemben véve demokratikus
alternatíva. Tévedés lenne azt hinni, hogy a tanácsok parlamentellenesek, de
mindenesetre pártellenesek, a népképviselet egy másik formáját jelentik, amely
mentes egyrészt az osztályérdekek, másrészt az ideológiák vagy világnézetek
befolyásától. Míg a pártrendszer történelmi eredete a parlament, addig a
tanácsok a közvetlen, gyakorlati együttműködésben gyökereznek és a nép e
közvetlen együttműködés során kialakult követeléseit képviselik. A tanácsok
mögött nem áll tehát ideológia, sem semmiféle politikai elmélet a lehető legjobb
államformáról. Ez a magyarázata annak, hogy a tanácsrendszer - mindegy, hogy
hol, hogyan és mikor jelent meg - mindig a pártbürokráciák elszánt
ellenségeskedésébe ütközött a szélső jobbtól a szélső balig, az államtudományok
és a politikai teóriák bajnokai pedig bámulatos egyöntetűséggel agyonhallgatták.
Emellett nem kétséges, hogy a tanácsrendszer szelleme valóban demokratikus, csak
a demokrácia itt más formában lép fel, olyan formában, amelyet eddig nem
ismertünk s ezért nem is mérlegeltünk. Annál figyelemreméltóbb az a makacsság,
amellyel a tanácsrendszer mindig újra és újra megjelenik, amikor a népnek
egyáltalán alkalma nyílik arra, hogy valóban szabadon felemelje a szavát. Ez a
spontaneitás közvetlenül a közös cselekvésből születik, s nem befolyásolják
külső érdekek vagy elméletek.
Modern feltételek között tehát a
demokratikus népképviseletnek csak két formáját ismerjük: a száz év óta mindig
diadalmas pártrendszert s a száz év óta mindig vesztes tanácsrendszert... A
magyar forradalom nagy érdeme, hogy a történelem által számára engedélyezett
rövid - vagy hosszú - tizenkét nap alatt nemcsak újra megjelentette a
tanácsrendszert a színpadon, hanem - és ez a bámulatos újdonság - gyakorlati
megvalósításának lehetőségeit is konkrétan, részletekbe menően felmutatta s
ezzel megszabta lehetséges fejlődésének irányát is. Alighogy létrejöttek az első
tanácsok közvetlen választások útján, máris keresték egymással a kapcsolatot,
megválasztották soraikból a következő lépcső képviselőit, fel a legfelsőbb
nemzeti tanácsig... S bár ez a legfelsőbb nemzeti tanács már nem jöhetett létre,
arra még volt elég idő, hogy az előkészületeket befejezzék: az ország sok
részében működésbe léptek a központi munkástanácsok, a vidék forradalmi tanácsai
pedig - ugyancsak szoros együttműködésben - egy nemzeti forradalmi tanács
választását tervezték, amely átvehette volna a parlament szerepét.
A
politikai tapasztalatot nem pótolhatja semmiféle elméleti meggondolás, a
tanácsrendszer horderejét azonban nemcsak népszerűsége bizonyítja. A rendszer
Oroszországban állta meg a tűzpróbát, a modern államok egyik legnagyobbikában, s
nem saját súlya vagy tehetetlensége alatt tört össze, hanem fegyveres erőszakkal
kellett megsemmisíteni. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a
modern demokrácia ma már csak ott működik igazán jól, ahol még életben vannak a
helyi önkormányzat szervei - lásd a svájci kanton-rendszert, az amerikai
town-hall-meeting-et s a hasonló angol és skandináv szerveket -, amelyek elvben
nagyon hasonlíta-nak a tanácsrendszerhez.
Ehhez az elemzéshez ma,
huszonhárom (illetve most már negyvenhét) évvel a tanulmány megjelenése után sem
lehet sokat hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy az azóta történtek mindenben
igazolták s naponta igazolják a mondottakat. A nyugati világban mi magunk napról
napra világosabban látjuk, hogy a pártrendszer, a parlamentáris demokrácia nem
képes már megoldani a gazdasági és társadalmi fejlődés által szédítő iramban
felvetett problémákat. Tanui vagyunk a hatvanas évek vége óta új képviseleti
formák születésének is.
Mindezek után világos, hogy a Hannah Arendt
által tanácsrendszernek nevezett népképviseleti forma egyrészt mély történelmi
gyökerekkel rendelkezik, másrészt a demokrácia fejlődésének új lépcsőfokát
jelenti. Ez csak látszólagos ellentmondás: minden állítólagos vagy valódi
forradalmárnak tudnia kell, hogy a forradalom - revolúció - lényegében
konzervatív szellemi mozgalom, amely eredetileg vélt vagy valódi, tiszta
ősformák visszaállítását tűzi ki célul. Igy volt ez a francia és az amerikai
forradalomban is, amelyek eredetileg a demokrácia ógörög ősformáját akarták új
életre kelteni. E forradalmak cselekvő részeseinek fogalmuk sem volt arról, hogy
a tiszta ősforma helyreállításának szándéka merőben új történelmi kategoriákhoz
vezet. Igy született meg - Amerikában és nem Franciaországban! - a parlamentáris
vagy reprezentatív demokrácia, amely - ezt ki kell hangsúlyozni - az elmúlt két
évszázad folyamán több változást kibírt és megemésztett, mint bármely más
közösségi létforma az egész emberi történelemben.
Ez azonban nem
változtat azon, hogy ez a politikai létforma ma - s már legalább tíz éve -
mindenütt agonizál. Ez persze - bármennyire nyugtalanító - nem tragédia. Minden
közösségi létforma múlandó, mert az emberi tudat fejlődése feltartóztathatatlan
s egyre újabb közösségi létformákat kíván. A parlamentáris demokrácia haldoklása
természetes módon ott legnyilvánvalóbb, ahol elérte fejlődése legmagasabb fokát:
a nyugati, demokratikus országokban. Az új forma azonban - ez éppoly természetes
- ott születik, ahol a régi már régen halott: Közép- és Keleteurópa nagy
történelmi múlttal rendelkező, egységes nemzeti államaiban, amelyek a második
világháború vége óta totalitárius uralom alatt állnak.
Ennyit az
általános elemzéshez. Nézzük most konkréten: mi történt Magyarországon 1956
őszén?
A diktatórikus államhatalom csődje már jóval október előtt
mindenki előtt világos volt. Ebben az összefüggésben látnunk kell, hogy a
diktatúra sok szempontból mozgékonyabb, rugalmasabb, mint a népképviselet
bármely formája, önmagában mégis csődöt jelent, mert a szabad együttélés
formáinak csődjéből vagy tagadásából születik, látszólag tetszetős és hatékony
rendje nem lehet tehát emberszabású. Minden diktatúra elvérzik előbb vagy utóbb
az egyedek sokaságának belső s nagyrészt öntudatlan ellenállásán még akkor is,
ha tehetetlensége nem annyira nyilvánvaló, mint 1956-ban Magyarországon, vagy
mint ma (1981!) Lengyelországban és a Szovjetunióban.
A diktatórikus
államhatalom Magyarországon valójában már 1953-ban felmondta a szolgálatot. Nagy
Imre kétségbeesett, de kétségtelenül tisztességes és jószándékú próbálkozása
talán menthette volna még a helyzetet; Rákosi 1955-ös restaurációs kísérlete
törvényszerűen a forradalom útját egyengette. És világos, hogy ott, ahol a
diktatúra, amely szétzúzta a szabad együttélés régi formáit, csődbe megy,
megnyílik az út új formák keresése felé.
Az, hogy az új forma
Magyarországon 1956-ban a tanács nevet kapta, éppúgy nem véletlen, mint az, hogy
ugyanez a forma ma Lengyelországban "független szakszervezet" néven jelentkezik.
Ne engedjük megtéveszteni magunkat a különböző nevek által, amelyek a mindenkori
történelmi szituáció függvényei. A lényeg a fontos, az, hogy itt a népképviselet
új formájáról van szó, amely szélesebb alapokon nyugszik, mint az elkopott
reprezentatív demokrácia, közvetlenebb s ezért demokratikusabb annál, és el
fogja söpörni nemcsak a diktatúrát, hanem a tehetetlenné vált parlamentáris
demokráciát is.
Ez persze még a jövő zenéje, de ez a jövő már
megkezdődött, mégpedig huszonöt évvel ezelőtt, amikor Magyarországon, október
24.-én reggel megalakultak az első munkástanácsok, egymástól függetlenül,
párhuzamosan, először a Budapesti Egyesült Izzóban s egyidejűleg - anélkül, hogy
tudtak volna egymásról - a Diósgyőri Mávagban. Ez a hír el sem juthatott
mindenhová, de ez nem is volt fontos. Október 26.-án már az ország minden
jelentős gyára és üzeme a gombaként szaporodó üzemi munkástanácsok kezében volt.
Miskolcon már 25.-én, Győrben 26.-án megalakultak az egyes üzemek
munkástanácsaiból választott városi munkástanácsok; Veszprémben 26.-án,
Baranyában 28.-án gyakorlatilag minden hatalom a megyei munkástanácsok kezében
volt. Hogy ezek a szervek helyenként nemzeti vagy forradalmi tanácsnak nevezték
magukat, éppenúgy nem tartozik a lényeghez, mint az, hogy ugyanezek a szervek ma
Lengyelországban a szakszervezet vagy szolidaritás nevet viselik, amint már
említettük. Lényeges a különbség, amely az ilyen szervek és a pártrendszer
szervei között fennáll, s amelyet Hannah Arendt előbb említett tanulmányában
következőképpen elemez:
"A tanácsrendszerben a képviselőket közvetlen
választás keretében alulról választják, míg a pártok jelöltjeiket felülről
javasolják, vagy úgy, hogy a választók több személy között választhatnak, vagy
úgy, hogy egységes jelölt-listát kell elfogadniok. A kiválasztás jellege ezzel
természetesen gyökeresen megváltozik. Míg a párt jelöltjeinek alkalmassága azon
múlik, hogy milyen mértékben képviselik a párt programját vagy ideológiáját,
addig a tanács képviselőinél csak az számít, hogy személyiségük, személyes
integritásuk, bátorságuk és ítélőképességük megnyeri-e a választók bizalmát
olyannyira, hogy azok minden politikai ügyben rájuk bízzák a személyes
képviseletet. A választottnak így egyetlen kötelezettsége, hogy igazolja a
személyébe fektetett bizalmat, büszkesége, hogy hozzá hasonló társai
választották s nem valamely párt vagy kormány jelölése alapján."
Ez
újfajta népképviseleti rendszer népszerűségét és a haldokló pártrendszerrel
szembeni bámulatos vitalitását bizonyítják a magyarországi események. Budapesten
csak negyvennyolc órára volt szükség ahhoz, hogy az egymással kapcsolatot
kereső, nagyüzemi munkástanácsokból (Egyesült Izzó, Láng Gépgyár, Ganz
Vagongyár, Ganz-Villany, Mávag) megalakuljon a Központi Munkástanács, amely
később Nagybudapesti Munkástanács néven az egész ország munkás- illetve nemzeti
és forradalmi tanácsainak központi képviseletévé változott. A kisebb üzemek
kerületenként vették fel egymással a kapcsolatot s az egyes üzemek
munkástanács-elnökeinek köréből hamarosan megválasztották a kerületi
munkástanácsokat, amelyek a Központi Munkástanács megalakulásának hírére azonnal
bejelentették csatlakozásukat. Az üzemi tanácsok választása mindenütt a
legdemokratikusabb módon, üzemrészenként történt, titkos szavazással; az
üzemrészek a megválasztott tanácsból egy küldöttet választottak az üzemi
tanácsba; ezek a küldöttek választották meg saját körükből az üzemi tanács
elnökét. A kerületi tanács ezekből az üzemi tanácselnökökből állt, akik
ugyancsak titkos szavazással választották meg a kerületi tanácselnököt, valamint
a Központi Tanácsba küldendő delegátus személyét. Ezek a küldöttek választották
meg - ugyancsak titkos szavazással - a Központi Tanács elnökét a fiatal munkás,
Rácz Sándor személyében. S mindez kereken negyvennyolc órát vett igénybe.
A munkástanácsok létrejöttük pillanatában meghatározták programjukat és
működési területüket is. A hivatalos kormányzat felé támasztott követeléseik
egymástól függetlenül jöttek létre, s a Központi Tanács 18 pontja csak
összefoglalta ezeket. Ezek a követelések - hogy csak a legfontosabbakat említsük
- a vállalaton belüli munkástanácsi vezetésre, az embertelen teljesítménybér
eltörlésére, a személyzeti osztályok feloszlatására, a bérek, nyugdíjak és
juttatások azonnali rendezésére, a független szakszervezetek megteremtésére, a
szakszervezeti világtanáccsal való kapcsolat felvételére, a forradalmi ifjúság
16 pontjához való feltétlen csatlakozásra, az orosz csapatok azonnali kivonására
és - november 4.-e után - Nagy Imre kormányának visszaállítására vonatkoztak.
November 4.-e után a Központi Munkástanács a szó szoros értelmében
egyedül maradt a küzdőtéren a Kádár-féle bábkormánnyal és a szovjet
páncélosokkal szemben. A pártok - amennyiben egyáltalán megalakultak - szinte
azonnal széthullottak, s minden más szervezet - felismervén az egyetlen adott
lehetőséget - haladéktalanul bejelentette csatlakozását a Központi
Munkástanácshoz. Ilyen értelemben nyilatkozott az Értelmiségi Központi
Forradalmi Bizottság, az Iró-, Újságíró-, Képzőművész- és Színészszövetség, az
ügyvédek, mérnökök és orvosok szövetsége, a rádió, az egyetemi és ifjusági
szervezetek, a Paraszt- és Kisiparosszövetség, valamint az összes, vidéken
megalakult községi, megyei és városi tanács. A csatlakozási ívek tanusága
szerint november közepén a Központi Tanács mögött mintegy négymillió ember állt.
A Központi Munkástanács jelentősége ezzel országos méreteket öltött.
Ennek megfelelően nevét Országos Központi Munkástanácsra akarta változtatni;
tekintettel azonban arra, hogy a Kádár-rezsim máris ellenkormány alakításának
szándékával vádolta a munkástanácsokat, kompromisszumos megoldásként a
Nagybudapesti Munkástanács nevet választották. Az ország lakossága olyan
egyöntetűséggel állott a Nagybudapesti Munkástanács mögött, hogy Kádár a
novemberre tervezett, országos jellegű alakulógyűlést csak a szovjet páncélosok
segítségével tudta megakadályozni. Az egyidejűleg kibocsátott kormányrendelet
megszabta a munkástanácsok területét, amennyiben üzemgazdasági ügyekre
korlátozta azt. A rendelet szerint a kormány fenntartotta magának a személyi
jellegű intézkedések jogát, s a pénzfelvétel jogát az állam által kinevezett
vállalatvezető számára biztosította.
A Nagybudapesti Munkástanács
természetesen nem fogadhatta el ezeket a megszorításokat, amelyek amúgy is
teljesen illuzórikusak voltak, hiszen az üzemek gyakorlatilag mindenütt az üzemi
munkástanácsok irányítása alatt álltak. Ezek az üzemi munkástanácsok - a
Központi Tanácstól függetlenül is - kitiltották a kormány által kinevezett
vállalatvezetőket az üzemek területéről, ők rendelkeztek a pénz fölött is, a
korábbi béralapot országszerte egyöntetűen 10%-kal megemelték, feloszlatták a
személyzeti osztályokat, megsemmisítették a káderlapokat és eltörölték a
norma-rendszert. Időközben kiépült a Nagybudapesti Munkástanács szervezete is:
működött a politikai, gazdasági, szervezési és a sajtóosztály, előkészületek
történtek egy napilap, a Táncsics Mihály örökségét folytatandó Munkások Lapja
kiadására, amire azonban sajnos már nem került sor.
A Nagybudapesti
Munkástanács így elegendő súllyal rendelkezett ahhoz, hogy független félként
tárgyaljon a Kádár-kormánnyal, helyzete azonban - bár támogatottsága napról
napra növekedett - egyre súlyosabbá vált. A kormány a halogatás technikáját
választotta, a tárgyalások újra és újra határozatok nélkül értek véget, s azok a
küldöttek, akik nem vettek részt a tárgyalásokon s így nem lehettek tisztában
azok menetével, opportunizmussal vádolták a Tanács vezetőit, s a döntést
kierőszakolandó újra felvetették az országos sztrájk meghírdetésének kérdését.
December elejére azonban a hatalom is összeszedte erőit. Az újjáalakult
párt, a minisztériumok a szovjet haderő segítségével elég erősnek érezték
magukat ahhoz, hogy megszakítsák a tárgyalásokat és kenyértörésre vigyék a
dolgot. December 5.-e és 8.-a között több mint háromszáz tanácstagot
tartóztattak le, százakat hallgattak ki a különböző kerületi illetve területi
rendőrkapitányságokon. A Nagybudapesti Munkástanács ezekután nem habozhatott
tovább: december 9.-én meghirdette a második, negyvennyolc órás, országos
sztrájkot, amelyet az ország csaknem minden üzemében meg is valósítottak a
munkások. A kormány azonban most már nyeregben volt s a következő napon
rendeletileg feloszlatta mind a Nagybudapesti Munkástanácsot, mind a kerületi és
megyei munkástanácsokat.
A rendeletet természetesen tömeges
letartóztatások kísérték, aminek következtében a Nagybudapesti Munkástanács,
valamint a kerületi és a megyei tanácsok működése gyakorlatilag lehetetlenné
vált. Az üzemi szinten megmaradt munkástanácsok azonban tovább működtek, s
jelentőségüket bizonyítja az, hogy a hatalom a legdurvább beavatkozással vetett
véget létüknek... 1957 júliusában a munkásőrség néven újjászervezett ÁVH az
üzemi munkástanácsok tagjainak mintegy 90%-át letartóztatta és ismeretlen helyre
internálta.
Ezzel megszűntnek tekinthető a magyarországi munkástanácsok
léte, de kétségtelen, hogy ez az új népképviseleti forma a lehető legnehezebb
történelmi körülmények között bámulatos életerőt és ellenállóképességet
tanusított. A kérdés persze: mi lett volna belőle, ha... S bár a történész
számára az így feltett kérdés bizonyára értelmetlen, nem felesleges talán egy
pillantást vetnünk azokra az elképzelésekre, amelyek ezzel kapcsolatban 1956
őszén kialakultak. Tény ugyanis, hogy a Nagybudapesti Munkástanács bizottságot
alakított a létrehozandó iparkamarák tervezetének kidolgozására. E tervezet
szerint az iparkamarákat kerületenként, városok- és iparvidékekként a
munkástanácsok hozták volna létre, tagjaikat az arra legalkalmasabb
szakemberekből választva. Az iparkamarák csúcsszerve lett volna az Országos
Iparkamara, amely az ország legkiválóbb gazdasági szakembereiből alakítva
egységesen irányította volna - legalábbis gazdasági síkon - mind az iparkamarák,
mind a munkástanácsok működését. Egy másik elképzelés feleslegesnek tartotta a
kerületi illetve vidéki iparkamarákat, csupán az Országos Iparkamara
létrehozását vélte szükségesnek. Az Országos Iparkamara tanácsadó testületként
működött volna a Központi Munkástanács mellett, s azon keresztül, illetve azzal
együttműködve irányította volna a kerületi, vidéki és üzemi munkástanácsok
tevékenységét. Az Országos Iparkamara irányította volna a bel- és
külkereskedelmet is, különösen az utóbbit, a Központi Munkástanáccsal
együttesen. A tervezet hiányossága, hogy az egyik legfontosabb gazdasági
területen, a mezőgazdaság és a mezőgazdasági termények értékesítése terén a
tervezet elkészítőinek nem, vagy alig voltak elképzeléseik, bár hangsúlyozták a
mezőgazdasági szakemberek későbbi bevonásának szükségességét. Ez az elképzelés
az adott körülmények között talán reálisabb volt a vidéken megszületett
munkásparlament tervezeténél, amely azonban már csak azért is jelentősebb volt,
mert létrejötte automatikusan maga után vonta volna a kormányzat által
fenntartott bábparlament megszűnését. A parlamentre vonatkozóan az iparkamarák
tervezői maguk sem értettek egyet; egy részük úgy vélte, hogy az Országos
Iparkamara kiépítésével párhuzamosan el kell sorvasztani a parlamentet, a másik
rész a párhuzamos együttműködés mellett kardoskodott; egy harmadik, kisebbségi
csoport a Kamara és a Központi Munkástanács működését csak szükségmegoldásnak
tartotta s úgy vélte, hogy ezek a szervek feleslegessé válnak a parlamenti élet
megtisztítása után.
A munkásparlament gondolata - mint már említettük -
vidéken alakult ki. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a munkástanácsok
vidéken eredetileg is más jelleggel rendelkeztek, mint Budapesten. Működésükben
kevesebb volt ugyan a dinamizmus, de szervezetük átfogóbb volt, mint az
elsősorban csak üzemi szempontok szerint alakult, pesti munkástanácsoké. A
nagyobb vidéki városokban és az iparilag kevésbé fejlett megyékben az üzemi
munkástanácsok azonnal összeköttetést tudtak teremteni egymással s az összefogó,
irányító szerv legtöbb helyen már nem is munkástanács, hanem forradalmi nemzeti
tanács néven jött létre, nyilvánvalóan inkább politikai, mint gazdasági
jelleggel. Feladata az egész város, illetve megye életének irányítása volt, hisz
a központi hatalom gyors széthullása ilyen független, vezető szerv létét tette
szükségessé. A vidéki forradalmi tanácsok tehát kezdettől fogva szélesebb
profillal rendelkeztek, mint a budapesti üzemi tanácsok, vagy akár a Központi
Munkástanács, bár egyebekben éppen úgy jöttek létre, mint az utóbbiak.
Ehhez járult még, hogy a vidéki forradalmi tanácsok látták a pártok
sokszor zűrzavart keltő szervezkedését, s így hamarosan megérlelődött tagjaik
körében egy pártprogram és ideológia nélküli politikai élet elképzelése. A
részleteiben ugyancsak kidolgozatlanul maradt tervezet kibővítette volna a
rendszert a falvanként, járásokként illetve megyénként választandó mezőgazdasági
termelők tanácsával, az önálló kisiparosok és vállalkozók valamint az
értelmiségiek tanácsával. Ezeknek a szerveknek a küldötteiből alakult volna meg
a Munkás- vagy Tanács-parlament, amely egészen másfajta, szélesebb alapokon
nyugvó és demokratikusabb népképviseletet jelentett volna, mint a nyugati
demokráciák parlamentjei, amelyek osztályérdekeken, pártprogramokon és
idológiákon alapulnak.
Mindezek alapján vitathatatlannak látszik, hogy
1956-ban a magyarországi forradalmi és munkástanácsok a népképviselet
kibővített, történelmi gyökerekből táplálkozó de ugyanakkor merőben új formáját
mutatták, amelyek - ahogy Hannah Arendt mondotta - egy "novus ordo saeculorum",
egy századokra szóló új rend hordozói lehettek volna s lesznek is minden
bizonnyal. Ebben a magyar forradalom vérbe fojtása után még lehetett volna
kételkedni, de az, ami ma Lengyelországban történik, minden kétséget kizárólag
bizonyítja, hogy a fejlődést a politikai létformák szabadabb és szélesebb
alapokon nyugvó, demokratikusabb formái felé nem aka-dályozhatják meg sem a
Kelet páncélosai, sem a Nyugat értetlen közömbössége.
A nyugati, óvatos
megfigyelők általában szivesen hangoztatják, hogy a lengyel szakszervezeti
mozgalom kezdetén voltaképpen üzemgazdasági és bérkérdések álltak. Ebben
kétségtelenül igazuk van, s így volt ez a magyar munkástanácsok esetében is. S
ez az, ami a reprezentatív demokrácia, a pártrendszer kategóriáiban gondolkodó,
nyugati megfigyelő számára lehetetlenné teszi a dolgok további menetének
megértését. A nyugati megfigyelők, politikusok és kommentátorok nyilvánvalóan
nem olvasták Hannah Arendt fentebb idézett tanulmányát, és képtelenek elképzelni
az új népképviseleti formát, amely nem előre kigondolt programok, elméletek vagy
ideológiák alapján áll, hanem a felismert szükségszerűségek diktálta, közös
cselekvésből születik. Világos, hogy a szükségszerűségek diktálta, közös
cselekvés szinte az első pillanattól kezdve politikummá válik, s ez Hannah
Arendt elemzése szerint nemcsak, hogy nem érthetetlen, hanem egyenesen
elkerülhetetlen. Láttuk, hogy a francia forradalom ott siklott ki, ahol
politikai eszközökkel akarta megoldani a
szociális és gazdasági
kérdéseket, ami szükségszerűen diktatúrához vezetett. Ezen az alapon fulladt
diktatúrába minden további, európai forradalom. A tétel viszont fordítva is áll:
aki az így kialakult diktatúrában gazdasági vagy
szociális
kérdésekkel foglalkozik, szükségszerűen és elkerülhetetlenül politikai
cselekvésre kényszerül. Ez is egyike azoknak a tényeknek, amelyeket a nyugati
megfigyelő, aki a politikai és gazdasági élet egymástól való függetlenségét még
mindig természetesnek tartja - holott már régen nem az -, ugyancsak képtelen
megérteni.
Lengyelországban például a húsárak 1980 júliusában közzétett
megemelése adta meg a döntő lökést. A rendelet nyomán kitört sztrájkokat még
sikerült béremeléssel megfékezni, de augusztus 14.-én leállt a termelés a
danzigi Lenin-hajógyárban, s a következő napon máris megalakult az új politikai
testület, természetesen nem munkástanács, hanem üzemi sztrájkbizottság néven.
Ettől kezdve a fejlődést két dolog jellemzi: egyrészt a központi szervezés
teljes hiánya, másrészt a teljes egyöntetűség, éppúgy, mint a magyar
munkástanácsok esetében. S ez a másik oka annak, hogy a nyugati megfigyelő nem
tudja megérteni ezt a fejlődést: a pártrendszerben ismert testületek képtelenek
központi irányítás vagy ideológiai konszenzus nélkül cselekedni.
Danzigban és környékén - Lengyelország és az egész Közép-Európa egyik
legnagyobb iparvidékén - már augusztus 18.-án csaknem minden üzem megalakította
a maga sztrájkbizottságát, s ezek azonnal összeköttetésbe léptek a Lenin-művek
sztrájkbizottságával, amely így egyetlen nap alatt üzemközi sztrájkbizottsággá
alakult s ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Magyarországon 1956-ban a
Központi Munkástanács, illetve a városi vagy megyei forradalmi tanácsok. Az
együttműködés minden szervezés nélkül bámulatos volt: már a következő napon
megjelent az üzemközi sztrájkbizottság mindenki által jóváhagyott, 21 pontból
álló követelése.
Az azóta megfigyelhető lengyel fejlődés két dolgot
bizonyit minden kétséget kizáróan. Először azt, hogy a "reális szocializmus",
magyarán a
szocialista diktatúra teljesen tehetetlen a
népképviselet ez új formájával szemben. Ezt azonban már a magyar forradalom is
bebizonyította: gondoljuk meg, mi történt volna, ha 1956 őszén a Kádár-kormány
egyedül, szovjet támogatás nélkül állt volna szemben a Nagybudapesti
Munkástanáccsal! A második sokkal fontosabb és új tény, hogy az új
népképviseleti forma elegendő életerővel rendelkezik ahhoz, hogy immáron több
mint egy éve magalkuvásra kényszerítse a világ legbrutálisabb imperialista
hatalmát, a Szovjetuniót.
Egy brutális szovjet beavatkozás nemcsak, hogy
elképzelhető; mondjuk meg őszintén, mindenki ezzel számolt, mindenki ezt várta
és várja ma is, maguk a lengyelek is; mindent vállaló bátorságuknak ezért csak
csodálattal adózhatunk. Annak, hogy ez a beavatkozás mindmáig elmaradt,
valószínűleg sok oka van: a lengyel pápa, az elhibázott afganisztáni kaland, a
Közép-Kelet bizonytalan helyzete, az amerikai választások kimenetele s talán -
nem utolsó sorban - az a tény, hogy a nyugati hatalmak valamikor még a második
világháború előtt mégiscsak garantálták Lengyelország függetlenségét és területi
integritását. Ki tudja? Tény az, hogy a fegyvertelen s csaknem meztelen lengyel
Dávid több mint egy éve diadalmasan mérkőzik az állig felfegyverzett szovjet
Góliáttal.
Az egyenlőtlen küzdelem kimenetelére vonatkozóan
felelőtlenség lenne minden jóslat vagy spekuláció. Egy azonban biztos: a magyar
forradalom győzelmében, lefolyásában és leveretésében is döntően befolyásolta az
utolsó huszonöt év történelmét mind keleten mind nyugaton. S a lengyel
forradalom - akár győz, akár leveretik - döntően befolyásolni fogja az
elkövetkezendő évek és évtizedek történelmét az egész világon.
És itt térünk
vissza az eredeti gondolatmenethez. Az emberi tudat - úgy látszik - fejlődik,
mint ahogy a gyermekek nőnek, s időről időre kinövi az együttélés különböző
formáit. A kinőtt ruhát lehet toldozni-foltozni, de a gyermek növekedését nem
lehet megakadályozni. S az oktalan szülők minden okoskodása ellenére nincs más
megoldás: új ruha kell a növekvő gyermeknek.
Ezt az új ruhát kezdtük el
szabni és varrni 1956 októberében, s ezen dolgozik ma Lengyelországban negyven
millió, nemzeti múltban és jövőben mélyen hívő ember. A helyzet mindenhol másutt
elszomorító, sokszor egyenesen kétségbeejtő. A nyugati demokráciák pártrendszere
képtelen felismerni a fejlődés új útjait. Elhibázottan mindig és mindenütt
azokat az erőket próbálja integrálni, amelyek ideológiai alapon harcolnak a
fennálló rend ellen, s ebben a küzdelemben a legdurvább eszközöktől sem riadnak
vissza, ugyanakkor nem ad helyet a felismert szükségszerűségek diktálta, közös
cselekvésből születő vagy születendő képviseleti formáknak. A nyugati
demokráciák ennek következtében a káosz felé tartanak, ami természetesen a
diktatúrához vezet, ahogy azt a történelem már számtalanszor bebizonyította. Az
ún. harmadik világ népei még rendszerint középkori létformákkal hadakoznak, s
attól tartok, tudatuk nem érte, nem érhette el azt a fokot, amelyen új formák
születése lehetséges lenne. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy ezekben az
országokban mindenféle népi megmozdulás azonnal diktatúrához vezetett és vezet,
s hogy ezek a diktatúrák kivétel nélkül a faji vagy a vallási fanatizmus
jegyében állnak. Ezenkívül nem szabad elfelednünk a harmadik világháború
damoklesz-kardját sem, amely állandóan a fejünk fölött lebeg s bármikor
lezuhanhat, esetleg pontot téve minden emberi fejlődés végére.
Nincsen
hát remény? Ne legyünk kicsinyhitűek. A jövő él és érik, mégpedig Közép-Európa
nagy történelmi múlttal rendelkező, nemzeti államaiban s minden bizonnyal
Oroszországban is, de különösképpen Lengyelországban. S ez a jövő pontosan
huszonöt évvel ezelőtt született meg, 1956 őszén, Magyarországon...
Utóirat Az előadás óta Lengyelországban gyökeresen
megváltozott a helyzet. A szovjet behemót megtalálta azt az utat, amelyen
haladva ostoba vagy cinkos nyugati politikusok szemforgató jóváhagyásával
"lengyel belügynek" tüntetheti fel az új, minden eddiginél demokratikusabb
népképviseleti forma szétzúzását. Európa politikusai a múltjára és hatalmára
eszmélő USA nyomása ellenére is még mindig az "enyhülés" megmentéséről
ábrándoznak, polgárai szégyenkeznek, míg a lengyel nemzet legjobbjai
sztrájkolnak, harcolnak, éheznek, szögesdrót mögött szenvednek és véreznek.
Az előadásban mondottakat mindez nem cáfolja, inkább bizonyítja. A
"reális szocializmus" a megnyilvánuló népakarattal szemben egyetlen feleletet
ismer: a puszta erőszakot. Az erőszak azonban nem politikai eszköz, akkor sem,
ha a világ kész szemet húnyni fölötte; s aki az erőszakot politikai eszközként
alkalmazza, vagy akár csak el is ismeri, bevallja, hogy a politika területén
csődöt mondott. Ez éppúgy vonatkozik a keleti diktatúrákra, mint a nyugati
demokráciákra. A lengyel katasztrófa a világpolitika történelmében éppoly
szégyenletes csőd, mint a két világháború.
Pillanatnyilag természetesen
senkinek sincs leghalványabb fogalma sem arról, hogy mi történjék s mi fog
történni Lengyelországban. Annyi azonban biztos, hogy Európa - s talán az egész
világ - történelmét az elmúlt huszonöt év alatt semmi nem befolyásolta
mélyebben, mint az 1956-os magyar forradalom, s hogy a lengyel forradalom hatása
az elkövetkező években és évtizedekben ennél is erősebb lesz. S még ennél is
biztosabb az, hogy a fejlődés végső fokon - valahol, valamikor - az emberi
együttélés szabadabb, minden eddiginél demokratikusabb formáihoz vezet, s ezen
nem változtathatnak sem a keleti diktatúrák tankjai, sem a nyugati politikusok
értetlen vagy cinikusan cinkos hallgatása.
A jövő vetését mi vetettük
el, ezelőtt huszonöt évvel. A szárba szökkent vetést ma Lengyelországban újra
páncélosok tiporják vissza a földbe. Az aratás ideje azonban eljön, és akkor
aratni fogunk, lengyelek és magyarok közösen, az egész emberiség javára.
1982. február. 22.-én 
