Siklósi András

Levél a VET-nek

Tisztelt Világszövetség Erdélyi Társasága!

2007. nov. 15-i hírlevelükben az MVSZ nevében arra szólítják fel a Fideszt (ráadásul még petíció-átadással egybekötött nagygyűlést is szerveznek ennek alátámasztására!), hogy a parlamentben csak akkor szavazza meg a korábban már megbukott (sajnos nem a mi jóvoltunkból!) EU-alkotmány helyett összekotyvasztott uniós alapszerződést, ha az MSZP-SZDSZ koalíció frakciói is támogatják a magyar állampolgárság visszaadását (a külhoniak számára) lehetővé tevő törvényt.

Nos, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Az teljesen rendjén való, hogy az összes magyar testvérünk rendelkezhessen magyar állampolgársággal (bárhol is éljen), ha igényli. Ezt a gengszterváltás óta eltelt 17 év alatt már régen megtehette volna valamennyi kormányunk (Orbánékkal az élen!), de sajnos kivétel nélkül megtagadták, ill. elszabotálták.

Más dolog az EU-alapszerződés ratifikálása. Ez ugyanis még az elvetett alkotmánynál is előnytelenebb minden tagállamnak, s gyakorlatilag az önállóságuk (szuverenitásuk) teljes elvesztésével jár. Aki ezt megszavazza, vagy ennek elfogadására biztat, közönséges hazaárulást követ el. Nem értem, hogy mi ez a furcsa árukapcsolás (vádalku?) az önök részéről. Önök szerint egy jó cél megvalósítása érdekében más vonalon talán megengedhető az önfeladás, sőt kívánatos a hazaárulás?! Felhívásukból ugyanis egyértelműen ez következik.

Szerintem viszont ezt a gyalázatos szerződést sem önmagában, sem pedig más (nemes) cél kikényszerítése végett nem szabad elfogadni egyetlen olyan "megélhetési politikusnak" sem (pártállástól függetlenül!), aki a legcsekélyebb mértékben is törődik (csonka) országunk és népünk sorsával. A magyar állampolgárság visszaadását föltétlenül ki kell harcolnunk, de nem ilyen áron! Mit ér a puszta állampolgárság akkor, ha cserébe hazánkat veszítjük, s idegenbe szakadt véreinkkel együtt földönfutók leszünk?!

A helyes álláspont csak az lehet, ha fölszólítják az országgyűlést, hogy határozottan vesse el az alapszerződést, ugyanakkor sürgősen adja meg a magyar állampolgárságot mindazoknak, akik a számkivetettségben már régóta erre áhítoznak. (Megjegyzem, borítékolni merném, hogy sötét lelkű kormányunk s nem kevésbé elvetemült ellenzéke pontosan fordítva cselekszik majd, minden okos szó és figyelmeztetés ellenére.)

Kérem tehát véleményem közzétételét, ugyanakkor a sajátjuk alapos átgondolását és megváltoztatását.

Tisztelettel vitéz Siklósi András, a Turul Szövetség elnöke

Szeged, 2007. november 15-én

Siklósi András

Levélváltás vitézi ügyekben

1.) T. c.: vitéz Siklósi András, a Turul Szövetség elnöke, a Tárogató főszerkesztője (siklosi.andras@tvnetwork.hu)

Tisztelt Főszerkesztő úr, kedves András!

Mindössze a véleményére vagyok kíváncsi, a vitézi berkekben észlelhető tudatos (?) megosztottságról. Tudomásom van róla, hogy nagyon sok igazán vitéz ember kapott olyan sebeket, hogy még a szót sem akarják hallani többet! Közéjük tartozik egy kiadó kollégája, vitéz Endrey Antal is. Megdöbbenéssel olvastam a www.vitezirend.com internetes honlap 22-23. oldalán, hogy a Hunyadi-féle csoportosulás bírósági pert vesztett, és nem jogosult a név és a jelvény használatára sem. Képtelen vagyok továbbá eligazodni az ’56-os Vitézi Lovagrenden, mivel ez önmagában is megállta volna a helyét, minek kellett bele a vitéz szó? Miért kell futószalagon, száz- és ezerszámra avatni hírességeket annak ellenére, hogy a vitézséghez a zömüknek semmi köze nincsen, legalábbis tapasztalataim szerint. Ezzel – tán épp a mocskos nagypolitika elvárásait kiszolgálva – lejáratják még a szó jelentését is, már ha az alapító szándékait vesszük figyelembe.

Felteheti a kérdést, mi közöm hozzá? Lehet, hogy több is, mint egyeseknek, mivel Édesapám Horthy-pilóta volt anno, azaz Horthy István kormányzó-helyettes volt a kiképzőtisztje Szolnokon. Ezen dolgok miatt és okán, nemcsak a kommunizmusban, de a mai napig diszkriminálták a családunkat. Ezért utánaolvastam és jártam a kor hiteles történelmének, csak úgy, mint a mostanság fennforgó vitézi dolgoknak és csoportosulásoknak. Az utóbbiak siralmas képet mutatnak, ugyanakkor a Horthy-korszak megdöbbentő pozitívumokkal rendelkezik; például volt olyan időszaka, mikor megelőztük gazdaságilag, fejlődésben és életszínvonalban még Ausztriát is. Várom szíves válaszadását, de ha kényelmetlen önnek a téma, nyugodtan eltekinthet tőle, nem érdekes; csak hát sok mulasztást kell pótolni e téren is.

Tisztelettel köszönti X. Mátyás (teljes név és cím nálam)

2.) Kedves Mátyás!

Kérdése és aggódása teljesen jogos, s meg kell mondanom őszintén, hogy nehéz helyzet elé állít, amikor választ vár tőlem. Ennek dacára nem akarok kitérni előle, sem pedig elbagatellizálni a történteket. Roppant kényes az ügy, s én se pro, se kontra nem szeretnék belekeveredni ebbe a szűkkeblű, alantas torzsalkodásba, noha véleményem természetesen van a dolgokról.

Először vegyük a személyes sorsomat. Engem a „cucilizmus” alatti bátor helytállásomért s a miatta elszenvedett üldöztetésekért (börtön, egyetemekről kitiltás, majd kényszerlakhely kijelölése, feketelistára helyezés, munkahelyi leminősítés, útlevelem bevonása, rendőri megfigyelések, házkutatások stb.), valamint 1956 csodás szellemiségének töretlen képviseletéért avattak vitézzé 2004-ben, az ’56-os Vitézi Lovagrend keretében, tehát a címet nem felmenőimtől örököltem. Úgy érzem, viselkedésem miatt azóta sincs okom szégyenkezni, sem a vitézi rang olykori használatát megtagadni (egyébként nem viszem túlzásba!), vagy netán lemondani róla. Persze engem is mélységesen elkeserítenek az egyes vitézi szervezeteken belül zajló káros folyamatok, ill. a különböző rendek közt mesterségesen gerjesztett tekintélyromboló viták, áskálódások és legitimizációs pereskedések.

Nézzük most általánosabban. Szegény vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr alighanem forog a sírjában, ha azt látja, mivé fajult az általa alapított szigorú szabályozású rend, ahova az ő idejében valóban a legbátrabbak s a haza legnemesebb jellemű szolgálói tartoztak. Akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki érdemtelenül megkapja (beleértve az öröklést is) e kitüntető címet, pláne, hogy annak birtokában a használatára méltatlanná váljék. Most pedig gombamód szaporodnak az egymás ellenében, kicsinyes érdekekből alapított vitézi szervezetek, cifra lovagrendek, valamint lassan már annyi ilyen-olyan vitézt avatnak kétes személyiségek, mint fűszál a réten. Maholnap több lesz a vitéz, mint a háború utáni bolsevizmusban a "hős megélhetési partizán". Ennek két fő okát látom. Az egyik, hogy az avatás sajnos jelentős pénzbefizetéssel (kb. 20-25000 Ft), majd tagsági díjjal jár együtt, amit a mai újgazdagok és sznobok szívesen megadnak; néhány "fővezér", "elnök", "székkapitány" stb. magánszámláját gyarapítva, akik ezt becsületük rovására (állami támogatás hiányában) gátlástalanul el is fogadják. A másik pedig a jelenlegi törvénytelen hatalom ravasz megosztási, ellehetetlenítési törekvése, melynek értelmében bomlasztó ügynököket, pitiáner árulókat épít az egyes szervezetekbe, akik végre is hajtják kenyéradó gazdáik parancsait. A cél az, hogy a vitézség nevetségessé tételével egyrészt elbizonytalanítsák az arra valóban méltókat (pl. Endrey Tóni bátyám), másrészt a rájuk feltekintő egyszerű embereket megfosszák a biztos kapaszkodótól, az eligazodást, tisztánlátást, követendő példát mutató iránytűtől. Úgy tűnik, ma sok kiváló "mezei vitéz" van az egyes rendekben, ám őket is jobbára oda nem illő vezetők kormányozzák. Ez valamennyi szervezetre többé-kevésbé igaz, ezért ilyen körülmények közt teljesen fölösleges azon marakodni, hogy melyik a jogosult Horthy örökségére, s melyik a kakukktojás. Szerintem megtisztulás csak úgy lehetséges, ha elvégzünk egy kivétel nélkül mindenkire kiterjedő alapos tagrevíziót (átvilágítást), majd az illetékteleneket kiszűrve az egyes csoportocskákat egyetlen anyaszervezetbe egyesítjük. Azonban hozzá kell tennem, hogy a napjainkban fönnálló hazug, erkölcstelen és embertelen politikai viszonyok közt erre halvány esély sincs, ezért a helyzet további elmérgesedése várható.

A magam részéről ebbe a sárdobálásba semmilyen szinten sem óhajtok bekapcsolódni. Amennyire lehetséges, igyekszem a tisztaságomat megőrizni, s a vitézi címemnek megfelelő erkölcsiséggel, valamint elszántsággal mindhalálig nemzetemet és hazámat szolgálni. A hozzám forduló, tőlem tanácsot kérő vitéztársaimnak is ugyanezt javaslom, hiszen végső soron a saját életével és becsületével mindenki egyénileg köteles elszámolni majdan a mindenható Istennek.

Jelen körülmények közt ennél többet nem tehetünk, a válságot megoldani nem tudjuk, hiszen ahhoz mindenekelőtt a fennálló korrupt, sátáni rendszert és hitvány pribékjeit kellene elsöpörnünk. A változásba és megújulásba vetett reményünket persze nem szabad föladnunk, de ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, amikor cselekedni lehet. A Magyarok Istene adjon ehhez mindnyájunknak elegendő bölcsességet, erőt és kitartást!

Szeretettel üdvözlöm Siklósi András

3.) Kedves András vitéz!

Hálával tartozom, és lekötelezett ezzel a vérprofi történelmi-vitézi értékeléssel; bocsánat, nem jól fejeztem ki magam, mert ezt a kort (56-tól napjainkig) nem nevezhetjük valódi történelemnek. Szóval el vagyok varázsolva írói tehetségétől, és köszönöm. Ugyanakkor úgy érzem, talán megsértettem az ’56-os Vitézi Lovagrend tekintetében, ámbár az én szerény értelmezésem úgy szólt, hogy önmagában is megállná a helyét, mint ’56-os Lovagrend!

Bizonyára azért oly nagy a rajongásom válaszleveléért, mert ugyanúgy gondolkodom, és azonosságot érzek önnel, csupán megfogalmazni nem tudnám ilyen tömören és közérthetően. Hattagú családunk – főleg a szüleim – sokat szenvedett és szenved mindmáig, keresztény és konzervatív világnézete miatt, amelyből egy szikrányit sem engedett az „átkosban” sem. Mivel igen hosszú a családi históriám, talán nem is untatom ezzel. Kívánok jó egészséget és további hasznos nemzetmentő munkát!

Tisztelettel köszönti X. Mátyás

4.) Kedves Mátyás!

Régebbi irataim közt böngészve ráakadtam egy pár soros eszmefuttatásomra, amit fölavatásom után néhány nappal fogalmaztam, még az eseményhez kötődő eufórikus hangulatban, ugyanakkor a kellő felelősségtudattal. Úgy gondolom, ezt is elküldöm önnek, mert ékesszólóan bizonyítja, hogy miképpen kell(ene) viselkednie egy igazi, vérbeli magyar vitéznek minden időkben.

Üdvözlettel Siklósi András

Vitézzé avattak

2004. október 16-án, a siójuti református templomban, bensőséges szertartás keretében, többedmagammal felvételt nyertem az ’56-os Vitézi Lovagrendbe. Ennek a megtisztelő címnek különösen azért örülök, mert nem édesapámtól vagy nagyapámtól örököltem, hanem a saját életpályám és küzdelmeim okán tartottak rá méltónak. A vitézi rang s az eskü immár egész életemben kötelez: tör(het)etlen bátorságra, hűségre, becsületre, emberségre, igazságosságra, hazaszeretetre, alázatos nemzetszolgálatra és folytonos szellemi-lelki szabadságharcra ösztönöz. Arra is figyelmeztet, hogy nincsenek tegnapi érdemek; soha nem lehet ellustulni, megalkudni, vagy az akadályok s az ország ellenségei elől megfutamodni. Miként valamennyi vitéznek s őszinte hazafinak, nekem is naponta, újra és újra meg kell felelnem a kihívásoknak, s legjobb tudásom szerint, teljes hitemmel és erőmmel azért kell verekednem, hogy sokat szenvedett, végveszélybe sodort népünk mostoha sorsán javíthassak. Ennél nemesebb célt, ennél magasztosabb küldetést senki sem találhat magának.

Bízom abban, hogy miként eddig, a magyarság ügyétől ezután sem tántoríthat el semmi, s akkor utam végén – Vörösmartyval szólva – büszkén elmondhatom: „ez jó mulatság, férfimunka volt”. A rendíthetetlen helytállás persze még nem garancia a sikerre, de a tiszta szándékot, az önzetlen áldozatot, az eltökélt harcot a kegyelmes Isten is megsegíti. Vele együtt pedig bármit elérhetek a nemzet javára, hiszen az Ő szerető pártfogásával egyedül is mindig többségben leszek. Boldogan látnám azonban, ha honfitársaim közül is számosan felsorakoznának erre a sírig tartó bajvívásra, mert a gyávaságnál, az árulásnál, a hideg közönynél s a szánalmas önfeladásnál nincs kártékonyabb, pusztítóbb és megbocsáthatatlanabb cselekedet.

„Kell már a vitézség!” – vallották Rákóczi tüzes kurucai. De 1848 derék huszárjai, vagy 1956 pesti srácai sem adták alább dicső ősei(n)knél. Most ismét olyan barbár szörnyetegek karmában vergődünk, ahonnan csupán a vitézi tettek ragadhatnak ki bennünket; s föltámadásunkért, megmaradásunkért bármilyen árat habozás nélkül meg kell fizetnünk! Senki sem önmagáért, önző érdekei hajszolásáért született erre a véráztatta földre. A közösségért, az összmagyarság felvirágzásáért kell élnünk vagy halnunk. Előbb-utóbb mindnyájunk evilági ideje lejár, ám nem mindegy, miért és hogyan válunk meg porhüvelyünktől, s miként sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal. Ez a vitézség lényege, örök ideálja.

Egyetlen hős olykor többet ér, mint ezer nyúlszívű bitang! Legyünk hát vitézek, és mentsük meg a hazát!