Siklósi András

Egységben az erő

(Elhangzott 2007. szept. 15-én, a budapesti Hősök terén rendezett tüntetésen.)

Mottó: Szent István „a soknyelvű országot mondotta a legerősebbnek. A mi korunkban ez a politikai bölcsesség már rég idejét múlta, s mindenki az egyfajú, egynyelvű, egyvallású országot tartja a leghatalmasabbnak, lévén az egység mindig erő, s a sokszínűség mindig valamiféle széthúzás, gyöngeség.” (Prohászka: Az egységes Magyarország, 1902.)

Kedves Tüntetők, tisztelt Honfitársaim, szeretett magyar Testvéreim!

Az egykor hatalmas és virágzó magyarság, Nimród népe, Atilla népe, Árpád népe, Szent László, Hunyadi Mátyás, Bocskai, Bethlen és Rákóczi népe, Széchenyi, Petőfi és Horthy népe, a Kárpát-medence csodálatos, páratlan kultúrájú, anyanyelvű és írású, Istentől kiválasztott népe ma koporsókba szögezve, akasztófákon lengve és keresztekre feszítve tengeti kiüresített, másoknak gyümölcsöző, a puszta biológiai vegetációnál alig különb életét. Bizony foglyok vagyunk, túszok lettünk a saját hazánkban, s tehetetlenül, bárgyú rabszolgaként lessük fölkapaszkodott elvtárs-uraink, valamint az őket is dróton rángató láthatatlan háttérhatalom utasításait. Roppant különös, érthetetlen viselkedés ez, hiszen zivataros, megpróbáltatásokkal telített, harcokban, küzdelmekben bővelkedő történelmünk során bármely veszedelembe került is nemzetünk, arra méltó vezetői és egyszerű napszámosai áldozatainak árán, mindig sikerült megmenekülnie s a fölemelkedés útjára lépnie. Mert a bajban képes volt összefogni, s kellő bátorságot és kitartást tanúsított az idegen ellenségek, valamint a honi akadályok elsöprése érdekében. A múltban sem győztünk mindig, de mindenkor vállaltuk a ránk mért feladatokat, azaz sohasem adtuk meg magunkat a végzet kénye-kedvére, sosem hagytuk cserben üldözött, kisemmizett, szenvedő véreinket. Nagy kérdés, hogy vajon ma mindez miért van másképp, s miként süllyedhettünk bennszülött páriákká a tulajdon édes szülőföldünkön? Ugyan most miért nem működik sok évezredes immunrendszerünk, s mért vagyunk képtelenek megvédeni elemi érdekeinket és értékeinket, sőt jószerivel legádázabb pusztítóinkat, tönkretevőinket egyáltalán felismerni? Miért hiszünk el minden ocsmány hazugságot az első hízelgő szóra, s vajon mért szolgáljuk teljes önfeladással ördögi megrontóink akaratát, ahelyett, hogy minden sérelemért elégtételt vennénk, s valamennyi káros gondolatra és cselekedetre, pláne hazaárulásra méltó választ adnánk? S miért a javunkat kereső radikális(abb) társainktól, ill. ártatlan jelképeinktől határolódunk el, noha számtalan személy és eszme ezerszer inkább kivívta jogos megvetésünket és haragunkat? Ennyire még a posztkommunista globalizmusban sem lehetünk süketek, vakok és bénák, hogy porban csúszva tűrjük megtiprásunkat, vagy föltartott kézzel megadjuk magunkat az elvetemült világhódítóknak! Arra kell törekednünk, hogy keményen talpra álljunk, illúziók nélküli önvizsgálatot tartsunk, tárgyilagosan felmérjük helyzetünket és lehetőségeinket, majd okosan, körültekintően megszervezzük magunkat, hogy eredményesen, a megmaradásunk reményében szállhassunk szembe az ingyenélő országvesztők, a gyalázkodó idegenszívűek, a lakájszellemű szálláscsinálók siserehadával. Mert ezek a férgek csak addig nagypofájúak, addig ilyen gátlástalanok, amíg mi hagyjuk, s amíg az orrukra nem koppintunk! Ha mi ismét erősek leszünk, igazságot és rendet teszünk elgazosodott portáinkon, s újra a saját vérünkből való vezéreket választunk magunknak, ezek a rákos daganatok úgy eltűnnek majd nemzetünk testéről, mint a fűszálakról napfelkeltekor az éjszakai harmat. Bizony, a gonoszság csupán addig tobzódhat, amíg a becsületes hazafiak meg nem állítják, s vissza nem parancsolják eredeti helyére, Lucifer birodalmába.

Barátaim! Bíznunk kell magunkban, s tudnunk kell azt is, hogy a mi problémáinkat senki sem old(hat)ja meg helyettünk, hiszen a legtöbb nép hasonló kihívásokkal birkózik, s még ha szeretné, sem segíthetne rajtunk. Úgy látom, napjaink élethalálharcát egyszerre két fronton kell megvívnunk: páros lábbal a valóságban gyökerezve, tehát fizikai síkon; ugyanakkor imádságos lélekkel, a földtől elrugaszkodva, az égiekhez kapcsolódva, tehát misztikus, metafizikai síkon. Mindkettő egyformán fontos, s egyik sem nélkülözheti a másikat; sőt hangsúlyozom, hogy eleve kudarcra ítéltetik valahány heroikus elképzelésünk, ha bármelyiket figyelmen kívül hagyja. Így volt ez mindig a múltban is, és bizonyára a jövőben is így lesz. Másképpen fogalmazva: a Magyarok Istene nélkül vagy ellenére nem tehetünk semmit, de kötöznivaló bolondok lennénk akkor is, ha karosszékben (vagy oltárnál) fohászkodva várnánk a jó szerencsére, azaz, hogy Isten majd leveszi vállunkról a terheket, s elrendezi viselt dolgainkat. Nem, nem és nem! A magyar közmondás itt is világosan eligazít: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!” De árnyaljuk egy kicsit ezt a képet. Emberi erővel a világot átszövő válság nem küzdhető le, hiszen maga a Sátán hozta azt létre (fullajtárjaira támaszkodva), mely legborzalmasabb formájában éppen hazánkban, a Kárpát-medencében bontakozott ki. Tehát írhatunk remek programokat, verekedhetünk mindenre elszánt vitézséggel, sohasem győzhetünk, ha szándékaink nem találkoznak Isten kifürkészhetetlen akaratával. Hajónk így bizonyosan zátonyra fut, s újabb kudarcainknak felhőtlenül örülhetnek az alvilág gyilkos pribékjei. Ha ellenben nem teszünk semmit önnön megmentésünkre, sőt félelemből és/vagy jellemtelenségből megtűrjük láncainkat, ahelyett, hogy bármely eszközzel és módon leráznánk magunkról, s csupán Istenre hagyatkozunk, akkor az eredmény ugyanaz lesz, vagyis előáll a „Gyáva népnek nincs hazája!” változat. Őseink nagyszerűen érezték ezt, azaz nem imádkoztak az ütközetek helyett, de nem is harcoltak silány, önző, materialista célokért, hanem Isten fegyvereit viselve, ajkukon és zászlóikon Jézus és Mária nevével védték a hazát körömszakadásig. Sikerült is megőrizniük a Teremtőtől nyert örökségünket évezredeken át, egészen a trianoni szétszabdalásig.

Valaha különbek voltunk bármelyik „nagy” népnél, nemcsak lelki- és kultúrfölényünknél fogva, hanem azért is, mert maradéktalanul betöltöttük hivatásunkat, végrehajtottuk égi és földi küldetésünket: azaz szolgáltuk az igazságot, a szabadságot és az örökkévalóságot, hordoztuk a tudást és a fényt, példát mutattunk a világ elfajzott nemzeteinek szeretetből, szolidaritásból, a szegények és elesettek védelméből, a jóság, a szépség és a tisztaság ügyének felkarolásából. Rendíthetetlen hittel hittük, hogy hazánkat-népünket Boldogasszony Anyánk, a Turulmadár, a Csodaszarvas, a Vérszerződés s a Szent Korona óvja, s ennél fogva a Regnum Marianum legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan. Túléltük minden ellenségünket, megdöntöttünk minden olyan rendszert és zsarnokságot, amely a vesztünkre tört. Így lesz ez most is: a Szovjetunió, a KGST s a Varsói Szerződés után szétrohasztjuk majd a NATO-t, az EU-t, de kényszer-szövetségeseinket, az USA-t és Izraelt is megtorpedózzuk! Nem lehetünk hitványabbak mi sem dicső elődeinknél. Nézzünk magunkba, vállaljuk örök magyarságunkat, szálljunk le a gyökereinkhez, s tegyünk eleget kötelességeinknek, takarítsuk el a jöttment, „sorstalan” rágcsálókat! Annyira nem vagyunk még puhányok, nyomorékok és agymosottak, hogy föladjuk az értelmes nemzetmentő harcot, hogy külső és belső ellenségeink elől a halálba hátráljunk. Nemcsak magunkért felelünk, nem csupán a saját rongyos életünket kell átvinnünk a túlsó partra, hanem a jövő nemzedékek biztonságos létét, megtartó szellemiségét, elvitathatatlan jogait is meg kell alapoznunk. Azért születtünk, hogy boldogok legyünk, hogy keressük és megleljük a mennyei üdvösséget, ám azért is, hogy tapasztalatainkat azokkal a jóravaló népekkel is megosszuk, melyek hallgatnak ránk, tisztelnek és követnek bennünket. Mert nélkülünk, magyarok nélkül, szürreális, radioaktív sivataggá, monopolizált, profitközpontú, élhetetlen gettóvá válna egész bolygónk. Azért jutottunk máris a katasztrófa széléig, mert a világot nem az építő magyari szellem igazgatja, hanem a barbár szemita fölforgatás és nihilizmus, ha úgy tetszik, terrorizmus uralja. (Más nációk tán nem is sejtik, hogy mennyit köszönhetnek nekünk; pedig a mi fajtánk olyan a lezüllesztett, posványban dagonyázó emberiségnek, mint a friss forrásvíz, vagy a kristályos havasi levegő.)

Bajtársaim! Miért küzdjünk, mit cselekedjünk mi számkivetettek, mi büszke hazafias „csőcselék”? Egy éve nem kevesebbért bontottunk zászlót, mint a jelenlegi istentelen és embertelen rezsim fölszámolásáért, s a totális rendszer- és államforma-váltás megvalósításáért. Nekünk már nem elég, ha ezt a bitang kormányt menesztjük, de egyébként az összes bűnöző élősködőt s nemzetvesztő pártjaikat a helyükön hagyjuk. Itt minden a velejéig mérgezett és törvénytelen, itt az utolsó sejtig minden aljas és hamis, itt minden apró és jelentős dolog változásért kiált! Lépten-nyomon egy végsőkig megnyomorított, kizsigerelt nép halálhörgése rázza meg lelkiismeretünket, s addig nem nyughatunk meg, míg erre a szörnyűséges fájdalomra gyógyírt nem találunk. Nem lehetünk boldogok, sikeresek külön-külön addig, amíg egész népünk nem az! Némi júdáspénzért, néhány lehulló morzsáért nem adhatjuk el legfőbb kincsünket, a saját becsületünket, s még kevésbé gyermekeink, unokáink életterét és érvényesülési lehetőségeit. Nem délibábokat kergetünk, nem ködös ábrándokért csatázunk, hanem meleg otthont, tisztes munkát és kenyeret, emberhez méltó életfeltételeket, jog- és esélyegyenlőséget, igazságot és szabadságot, nemzeti sajtót, oktatást és kultúrát, megfelelő infrastruktúrát és egészségügyi ellátást, s valamennyi magyarnak idegen basáskodástól és kizsákmányolástól mentes önrendelkezést követelünk gúnyhatárainkon innen és túl. Csupa vállalható cél, csupa olyan törekvés, melyek elérése nélkül nem lehet béke sem az országban, sem pedig a szívünk mélyén. (Hitvány áruló, sötét gazember, aki kevesebbel is beéri, vagy aki ennél kevesebbet szán nekünk!) E minimális tervnél persze százszor többet szeretnénk megvalósítani, de sajnos be kell látnunk, hogy pillanatnyilag népünk elböszmésített zöme még felfogni sem képes, nemhogy elfogadni, mondjuk a Szentkorona-eszme, az ősi alkotmányosság, a szakrális királyság, a tekintélyelvűség, vagy a trianoni revízió jelentőségét. Ehhez alighanem egy új, romlatlanabb és műveltebb nemzedéknek kell fölnőnie, amely képes távlatokban gondolkodni, s a nélkülözhetetlen stratégiai áldozatokat meghozni. Mi csak elkezdhetjük az önvédelmi forradalmat, de kívánatos beteljesülését aligha érhetjük meg; ez kizárólag utódainknak lehet osztályrésze. Azonban ezzel az ürüggyel nem menthetjük fel magunkat, s nem menekülhetünk el a cselekvés elől, mert ha nem tesszük meg a kötelességünket, s kései leszármazottainkra – ha egyáltalán lesznek ilyenek – nem hagyunk mást, mint a balsorsot, akkor csak a megsemmisülés várhat a magyarságra. Mindnyájan felelősek vagyunk egymásért és őseinktől átörökített közös jövőnkért, számadással tartozunk megmaradásunkért és egész életünk hasznos vagy haszontalan voltáért. Ne lamentáljunk tehát, ne lopjuk tovább a drága időt, hanem haladéktalanul fogjunk össze mindazokkal, akikkel lehetséges, akik lényegében ugyanazt akarják, mint mi. Takarítsuk el végre az előttünk tornyosuló szeméthegyeket, kötözzük be népünk sebeit, s mentsük meg elárvult hazánkat, Magyarországot! Szerezzük vissza elbitorolt javainkat, kaszáljuk le a gyomokat, kergessük el a fő-fő patkányokat! Ha mi derekasan kivesszük részünket ebből az elkerülhetetlen ország- és világjobbító szent háborúból, akkor az Isten is megáld majd bennünket, s nem hagyja széthullni leghívebb nemzetségét. Rajta hát magyarok, föl a győzelemre!