Siklósi András

Néhány gondolat Hunnia állam megalapozásához, sajtóügyeihez,

nevelési-kulturális és külügyi kérdéseihez

Előzetes, általános érvényű megállapítások

Ha Hunniát komolyan vesszük, akkor nyilván nem törhetünk másra, mint a jelenlegi törvénytelen, hazug, zsarnokian magyarellenes rezsim elsöprésére, s egy minden téren gyökeresen új rendszer fölépítésére. Terveket, álmokat, programokat lehet ugyan dédelgetni, ám csupán az ér valamit, amit majd megvalósíthatunk belőlük. A részletek kimunkálása helyett sokkal inkább a hatalomátvételre s a magyar megmaradás alapfeltételeinek biztosítására kell energiáinkat összpontosítanunk, nehogy elvi ellentétek, presztízskülönbségek férkőzhessenek közénk. Pontosan fel kell mérnünk erőinket, lehetőségeinket, főbb céljainkat, s mindig többet kell követelnünk annál, mint ami elérhető. Legyünk realisták, de bátrak, sőt vakmerőek is olykor; ne féljünk esküdt ellenségeinktől, ne alkudozzunk velük, s ne törődjünk sirámaikkal. Szabadság vagy halál? – ez itt a kérdés. Azt már tudjuk, hogy a hóhéraink által felkínált rabszolgalét nem méltó hozzánk, büszke hunmagyarokhoz. Fél győzelem, felemás függetlenség, csizmatalpak alatti osonás, nemzetrontó „másságok” eltűrése nem lehet a mi előre elrendelt végzetünk.

Mi csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol minden a népünket szolgálja, ahol mi szabjuk meg fajtánk életkörülményeit s az idegenek (vendégek) jogait és kötelességeit. Számunkra semmilyen náció sem lehet fontosabb önmagunknál, egyetlen nyelv, kultúra vagy hagyományvilág sem előbbre való a miénknél. Külső kifosztóinkkal, eltipróinkkal és belső árulóinkkal, lakájainkkal nem köthetünk különalkut, különbékét, nemzetünk balsorsában nem lehetünk – magyarként – boldogok. Vagy együtt jutunk el az üdvösségre Istentől rendelt őshazánkban, vagy robbantsuk föl a Kárpát-medencét, hogy csak egy nagy büdös szakadék maradjon a helyén, ahol a betolakodó megszállók egyenesen a pokolba zuhannak! Mit ér az egyéni jólét, a júdáspénzen vett érvényesülés, ha drága nemzettestvéreink kilátástalan nyomorúságban, embertelen gondok és kínok közt vergődnek egy gyilkos hatalom szorításában?

Mindenekelőtt a ránk váró harcra szervezkedjünk Barátaim, mert fogy az időnk, s egyre gyöngébbek, egyre kiábrándultabbak leszünk, míg pofátlan, mohó vérszopóink lassanként csűrdöngölőt járnak (klezmer-zenére?) jeltelen sírhalmaink fölött. Nem könnyű a helyzetünk, de van okunk a reményre: győzhetünk, ha fölkészülünk, és semmilyen áldozattól sem riadunk vissza, amit meg kell hoznunk közös jövőnkért. Ha Árpád, Szent László, a Hunyadiak, Zrínyik, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjei, Horthy katonái s az 56-os pesti srácok gyáván meghátráltak vagy elfutottak volna, bizony Magyarország rég nem létezne már. Most rajtunk a sor, hogy megvédjük a magyar érdekeket külső és belső ellenségeinktől, s mi sem lehetünk hitványabbak dicső elődeinknél!

Az alanti 4 fejezetben sorakozó mondataimat megfontoltságuk dacára sem programnak szánom, bár örülnék, ha sokakban keltenének megértő rezonanciát. Még csupán annyit, hogy Hunnia vagy győz és megvalósul, vagy a magyarsággal együtt hamvába fullad. Utóbbira gondolni sem merek, tehát a most következők eleve föltételezik a pozitív fejleményeket, s a sikeres hatalomátvétel utáni idők kezdeti lépéseiről, ill. ideológiai megalapozásáról szólnak. Mint látható lesz, ilyen nagy ívű változásokra esély sem mutatkozik egy felemás „békés rendszerváltás” után, kevesebbért viszont fölösleges koptatni a számat, pláne az életemet (életünket) kockára tenni. Vabankot játszunk tehát Testvéreim, azaz mindent vagy semmit; mert ennyi fölösleges önámítás, zsákutca után köztes megoldás számunkra már elfogadhatatlan.

Állam(forma), alkotmány, képviselet, közigazgatás stb. (1. csoport)

Alighanem ez a fejezet a legsokrétűbb, legterjedelmesebb mind közül, hiszen a benne foglaltak egyben Hunnia fundamentumát is jelentik, s ha ebben hibázunk, akkor az egész felépítmény (is) összeomolhat. Mivel nincs zsebemben a bölcsek köve, csupán javaslatokat tehetek az optimális megoldásokra, többnyire abból kiindulva, ami a gyakorlatban már levizsgázott, s melyet véletlenül sem tanácsos megismételnünk vagy változatlan formában továbbvinnünk.

Hunnia gazdaságilag és politikailag független, katonailag semleges, szabad, önálló ország. Lakói a nemzetté összeforrt, államalapító magyari (magyar ajkú) népek (hunok, magyarok, kunok, palócok, jászok, székelyek, csángók stb.), valamint a történelmileg együttélő, államalkotó nemzeti kisebbségek (pl. vendek, tótok, oláhok, ruszinok, horvátok, rácok, bunyevácok, zsidók, cigányok stb.). Területe az egységes és megbonthatatlan, Istentől adományozott Kárpát-medence (átmenetileg a trianoni Csonkaország). Mindenkori uralkodója, legfőbb közjogi méltósága a magyarok Istenét szimbolizáló, élő, szakrális személyiség, a Szent Korona. Hunnia földjének minden darabkája a Korona tulajdona, tehát külhoniak számára elidegeníthetetlen, s a magyariaknak is csak birtokba (hitbizományba) adható, mely érdemtelenség vagy árulás esetén bármikor elkobozható. Hunnia államformája Apostoli Királyság, tényleges Vezére s egyben katonai főparancsnoka (aki közmegegyezés szerint lehet nádor, kormányzó, fejedelem vagy koronázott király) nem törhet egyeduralomra, hanem a nemzettel együtt a Szent Korona alattvalója, azaz csupán egy jól körülhatárolt, megosztott hatalmat gyakorolhat. Az állam legfőbb hatalmi szerve az Országos Népgyűlés (ha úgy tetszik: Nemzetgyűlés), melynek döntése kötelező érvényű mindenkire nézve. Összehívása a Vezér által történik, vagy az Alsó- és Felsőház több mint 50 %-os egyetértésével, ill. alulról induló szándék esetén 2 millió aláírás összegyűjtésével (a szavazók kb. 25 %-a).

Hunnia alkotmánya a magyarság jogfolytonos, eltörölhetetlen ősi Alkotmánya, mely a Szentkorona-eszmén (ill. a Szentkorona-tanon), valamint egyéb írott forrásokon (pl. Szent István Intelmei, az Aranybulla, Werbőczy Tripartituma stb.), s íratlan, de bevett szokásrendszerünkön nyugszik (A jelenleg hatályos, alkotmánynak csúfolt posztbolsevista förmedvény eltörlése, ill. a régi-új Alkotmány helyreállítása, korszerűsítése és írásba foglalása egy egyszeri Alkotmányozó Nemzetgyűlés feladata lesz, melyet egy országos népszavazáson kell megerősíteni! Amíg ez meg nem történik, addig minden törvény és jogszabály, valamennyi államközi szerződés – pl. a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás, ill. az egyes szomszédainkkal kötött Alapszerződések – érvénytelen!). Hunnia Alkotmánya a legmagasabb rendű alaptörvény, semmilyen bel- vagy külföldi paktum, rendelet vagy háttér-megállapodás nem helyezhető fölébe; amiből az is következik, hogy minden betűjével és szellemével ellentétes, függetlenségünket és szabadságunkat, ill. kardinális érdekeinket sértő, fondorlatos „gyarmatosító tákolmány” eleve lenullázódik.

Hunnia szerkezeti fölépítése alulról szerveződő, hierarchikus, tekintélyelvű, alkotmányos monarchia (nem „parlamentáris democsokrácia”, nem „köztársaság”, de nem is diktatúra!). Az anomáliák, az uralkodói vagy egyéb (pl. kormányzati, helyi hivatalnoki) törvényszegések, túlkapások, hatásköri visszaélések ellen – más jogorvoslat híján – a nemzetnek mindenkor joga, sőt kötelessége lázadni, akár fegyveres úton is! (Végső soron bárki visszahívható, eltávolítható pozíciójából, amennyiben méltatlan tisztségére, ill. a nemzet érdekeivel, elvárásaival szembe helyezkedik. Elvégre nem a vezetőknek van népe, hanem a nemzet választ magának arra érdemes szolgálókat.)

A közigazgatás legkisebb egységei a helyi települési önkormányzatok. A lakosság bizalmából választott képviselők (szintén a nép által választott) elöljárója, s egyben a település „főnöke” a polgármester. Az önkormányzatok létszámuktól függően delegálhatnak képviselőket a megyegyűlésbe, akiket a vármegye lakossága választáson fogad el, vagy utasít el. Az érvényesített megyegyűlés önmagából választ elnököt és elnökhelyettest, valamint jegyzőt, akiket szükség esetén el is mozdíthat. (Hasonló módon, Budapesten a kerületek választott önkormányzatai delegálnak képviselőket a fővárosi közgyűlésbe, melyet szintén a lakosság általi választáson erősítenek meg. A főpolgármestert és 2 helyettesét, ill. a főjegyzőt pedig a közgyűlés a saját tagjai közül választja ki.) Az egyes vármegyék (létszámuktól függően) kb. 10-10 főt, Budapest pedig kb. 40 főt delegál a területi elv szerint létesülő Alsóházba (összesen kb. 230 fő), akik megyéjüknek kötelesek elszámolni, s visszahívásuk is kizárólag onnan indítható el. A képviselők maguk közül házelnököt és 2 helyettest, valamint miniszterelnököt választanak. A kormányfő tetszőlegesen nevezheti ki minisztereit és államtitkárait (egyben felelősséget is vállalva értük!), de ezt mindkét Háznak jóvá kell hagynia. A hivatásrendű Felsőház (kb. 150 fő) tagjait viszont nem választják, hanem az egyes szakmák, kamarák, hivatások, egyházak, nemzetiségek, civil szerveződések stb. (társadalmi súlyuknak megfelelően) delegálják. A törvényjavaslatokat általában a kormány terjeszti be az Alsóháznak, de az ottani képviselők is kezdeményezhetik esetenként. Az Alsóházban elfogadott törvények csak akkor léphetnek hatályba, ha a Felsőházon is átmennek. Utóbbi módosításokat szorgalmazhat, de vétójoga is van. A Felsőház nem nyújthat be önálló kezdeményezéseket, ám javaslatokkal élhet az Alsóház, ill. a kormány felé. A rendkívül felemásan (inkább negatívan) értékelhető Alkotmánybíróság megszűnik, s az alkotmányossági kifogásokat, ill. vétókat (összeférhetetlenség esetén) a Legfelsőbb Bíróság elnöke (az ország főbírája) eszközölheti. A kormány mindkét Háznak számadással tartozik, az Alsó- és Felsőház viszont nagyjából mellérendelő (egyenrangú) viszonyban dolgozik; ellenben a Vezér (az uralkodó) mindkettő fölött áll (közvetlenül a Szent Korona alatt), s csak a nemzet többsége menesztheti. A képviselői és kormányzati funkciók 4 évre szólnak (de többször is meghosszabbíthatók), ellenben a vezéri mandátum 10 éves, s legföljebb egyszer ismételhető (újraválasztással). Minden tisztségviselő vagyonával és szabadságával (ha kell, életével) felel tevékenységéért! (Ez nem játék, vagy farsangi tréfa, hanem egy nemzet sorsának halálosan komoly intézése.)

Hogy az egyes választások nyíltan (pl. szótöbbséggel vagy közfelkiáltással), ill. titkosan bonyolódjanak, azon még lehet vitatkozni. Mindkettő mellett szólnak hatásos érvek, ezért most nem foglalnék állást. Abban viszont igen, hogy a szavazatokat valamiképpen súlyozni kell (pl. képzettség, foglalkozás, társadalmi tekintély, gyermekszám szerint), s hogy a „mezei” polgárok se bújhassanak ki a felelősség alól, ezért kötelezővé tennék minden választást, s persze az igazolatlan távolmaradásokat szankcionáltatnám is. Továbbá a csalások és egyéb manipulációk kizárása végett minden szavazatszámlálást gépi és kézi módszerrel is elvégeztetnék, s ha az eredményekben 1 %-nál nagyobb eltérés mutatkozna, azonnal megismételtetném az egész választást. A szavazócédulákat s az összesítő jegyzőkönyveket pedig legalább 50 évig páncéltrezorban őriztetném, hogy bármilyen gyanú esetén kideríthető legyen a turpisság. (A jelenlegi, kabaréba illő libsibibsi módszerek egy tisztességes Hunniában elképzelhetetlenek!) A föntiekből egyértelműen következik, hogy nem lesznek „kisebbségi önkormányzatok”, mert Hunnia nem tűrhet semmilyen „államot az államban” A kisebbségeknek joguk van megméretkezni bármelyik helyi vagy megyei választáson, s a Felsőházba egyébként is küldhetnek 1-1 (összesen kb. 10) képviselőt. Az is világos, hogy a közutálatnak „örvendő” pártok híján pártlisták sem lesznek, tehát mindenkinek egyénileg kell elindulnia; valamint elmaradnak az igen költséges kampányok és országgyűlési választások is. Fontos megemlíteni, hogy a választójog 20-tól 80 éves korig érvényes, választott tisztség pedig 20 és 70 év közt tölthető be (ill. a felső határ a 4 éves mandátum lejártáig meghosszabbodhat). Természetesen a legsötétebb pokolfajzatokat (főkomcsikat, ügynököket, fehérgalléros bűnözőket…) határozottan kiselejtezném még a közélet környékéről is!

Tervemben annyi hiányt magam is észlelek, hogy a Vezér megválasztásáról még nincs pontos elképzelésem, ebben szívesen meghallgatnám mások véleményét is. Továbbá az is gondot okoz, hogyha mondjuk egy önkormányzati képviselőt delegálnak a megyegyűlésbe, majd az Alsóházba is (ez már 3 funkció egyszerre!), s ha ad abszurdum még miniszterelnök is válik belőle, akkor hogyan küszöbölhető ki az álláshalmozás az egész rendszer borulása nélkül? (Rögtön szeretném leszögezni, hogy szerintem egy fenékkel csak egy lovat szabadjon megülni!) Vagyis a följebb lépő személyek helyén keletkező „lyukak” miképpen tölthetők be úgy, hogy a költséges (és alkalmasint kellemetlen) választási procedúrát ne kelljen megismételni pl. egy-egy városban vagy egy egész megyében? Vagy ha ezt nem akarjuk, akkor a rendszer működhet-e úgy, hogy a 4 éves ciklusban nem pótoljuk a feljebb lépők, esetleg visszahívottak vagy más okból kiesők megüresedett helyét? Stb. stb.

Oktatás-nevelés, tudomány, kultúra, vallás (5. csoport)

Az iskoláztatás célja, hogy – ép testben ép lélek alapon – az élet megpróbáltatásaira jól felkészített, teherbíró, gondolkodni és alkotni képes (kreatív) fiatalságot adjon a magyarságnak, amely egyénenként és együttesen is eligazodik a világ útvesztőiben, no meg pontosan tudja, hogy nem önző célokért teremtetett, hanem hogy odaadóan szolgálja nemzete és hazája érdekeit, s csak felebarátaival együtt próbáljon boldogulni. A mai lélektelen, álliberális, szabados, legföljebb óraadásra korlátozódó intézményeket föl kell váltani olyan iskolákkal, amikben rend, fegyelem, tisztesség és tisztelet honol, ahol valódi nevelést kapnak a diákok, s a lexikális tudás helyett inkább a magyaros észjárásra, a problémamegoldásra, a nemes emberi tulajdonságok és érzelmek kibontakoztatására helyeződik a hangsúly. Ez azt is jelenti, hogy az individualitást szorítsa háttérbe a közösségi szellem, az „egy mindenkiért” szemlélet.

Az általános iskolákban a tanterv legalább 80 %-ban mindenütt legyen azonos, az osztályzás és számonkérés egységessége pedig biztosítsa a szabad átjárást. Folytonos „reformálgatásokkal”, dilettáns intézkedésekkel, tanterv-változtatásokkal senki ne zavarhassa a pedagógusok munkáját, viszont jól képzett szakfelügyelők rendszeresen ellenőrizzék a tanítók és tanárok felkészültségét, a rájuk bízott nebulók képességeinek optimális kibontakoztatását. A kiemelkedő tehetségek kapjanak plusz feladatokat, de ne különítsék el őket az átlagtól. A gyengébbeket segíteni kell a felzárkóztatásban, azonban ez nem akadályozhatja a többség haladását. A deviáns magatartásra hajlamos egyéneket szigorúan meg kell fegyelmezni, beleértve az enyhébb fokú testi fenyítésüket s a közösség előtti nyilvános megbüntetésüket („pellengérre állításukat”) is. A nevelő és oktató pedagógusoknak legyen abszolút tekintélye az apróságok előtt (elképzelhetetlen olyan skandalum, hogy egyes „túlfejlett”jómadarak – pl. cigánypurdék – kezet emeljenek rájuk!), de ezt türelemmel, megértő szeretettel is ki kell vívniuk, nem csupán mogorva kőszívűséggel. Lehetőleg olyan körülményeket kell teremteni, hogy minden érdekeltnek hasznos és örömteli legyen az iskolában eltöltött idő.

Az elemiben a legfontosabb, hogy a diákok üzembiztosan tanuljanak meg anyanyelvünkön írni, olvasni, beszélni, továbbá ismerjék meg valódi történelmünket (beleértve „nem finnugor”őstörténetünket!) és nemzeti irodalmunkat főbb vonalaiban, s persze a természettudományok (matematika, fizika, kémia, földrajz, biológia) alapjait, ill. az életet gazdagító zenéből és képzőművészetekből (beleértve népművészet, népszokások, népzene) is kapjanak ízelítőt. Igen lényeges a hazafiságra, jó erkölcsre, istenhitre (s vallási toleranciára) nevelés azonnali megkezdése is, megfelelő gyakorlati példákkal illusztrálva. Támogatom ugyanakkor ősi rovásírásunk kötelező elsajátítását a felső négy osztályban, míg az idegen nyelveket kihagynám az órarendből (legföljebb különóraként, tanfolyamszerűen engedélyezném), ezek bevezetése ráér a középiskolákban is. (Mivel a magyar a világ legtökéletesebb, legkifejezőbb nyelve, bőven elég, ha egy 14 éves gyermek ennek elsajátításában magas szintre jut, fölösleges más satnyább nyelvekkel gátolni anyanyelvében történő elmélyedését.)

A középiskolákban már megkezdődhet bizonyos szakosodás. A technikumok és szakközépiskolák adjanak egy jól használható szakmát a diákok kezébe, ugyanakkor biztosítsák az általános műveltség megszerzését olyan fokon, mely elegendő vértezetet nyújt a fiataloknak akkor is, ha később nem folytatják tanulmányaikat. A gimnáziumok továbbra is a felsőfokú oktatás előkészítő helyei legyenek, de a humán tárgyakat részesítsék előnyben a reáliákkal szemben. Ne felejtsük azt sem, hogy „világnézeti semlegesség” nincs, tehát ne szégyelljük fölvállalni az egészséges nacionalizmust, hogy az érettségi (nincs emelt szintű, csak normál!) után határozott történelmi és nemzettudattal rendelkező ifjak indulhassanak az élet küzdelmeibe, vagy a főiskolákra és egyetemekre. Nem elhanyagolható sajnos az a tény sem, hogy az elmúlt évtizedekben egy minden téren hibásan képzett, ferde nézetrendszerű pedagógus nemzedék (tisztelet a kivételeknek!) látott munkához, s a csorbák kiküszöbölése bizony elengedhetetlen, ha nem akarjuk, hogy vak vezessen világtalanokat a verembe.

A tovább tanuló fiúk a felvételi után 1 éves sorozott katonai szolgálatot töltsenek (a többiek számára ez 2 év, de részletezésére most nem térhetek ki, hiszen ez egy másik csoport témája), míg a lányok 1 esztendős kiképzésre induljanak a fegyvertelen polgári védelem kötelékébe (légó-ismeretek, betegápolás, romeltakarítás, katasztrófavédelem stb.). A felsőoktatásban nincs szükség (sem idő) a nevelésre, mert feltételezzük, hogy a kellő alapokat mindenki megszerezte. Itt már teljes a szakosodás s az intézmények autonómiája, de ügyelni kell arra, hogy magyar mérnököket, magyar orvosokat, magyar tanítókat stb. bocsássanak ki, hiszen ők lesznek a jövő hazai értelmisége, s egyáltalán nem mindegy, hogy majdan a népünkért dolgoznak-e, vagy esetleg idegenek zsoldjába szegődnek. Minden tehetséges fiatalnak joga van a tanuláshoz, s az esélyegyenlőség csak úgy valósítható meg, ha az oktatás az első diploma eléréséig teljesen ingyenes, sőt szociális juttatásokkal a lakhatás és étkezés is garantált.

Szólnom kell még röviden a kultúra és vallás helyzetéről is. A természettudományok (a közgazdaságot kivéve, már ha egyáltalán ide soroljuk) viszonylag sínen vannak, hiszen beléjük ritkábban szüremkedhetnek torz ideológiák, bár a kutatás-fejlesztés irányultságát itt is gyakran motiválják káros lobbi-érdekek és pénzügyi összefonódások. Más a helyzet az irodalomban, a történelemben, a filozófiában, a művészetekben stb. Sommásan azt mondhatnám, hogy semmi sem stimmel, mert minden fejtetőn áll. Vagyis az igazságot, az értékeket, a tehetségeket szisztematikusan eltaposták, s csak a hazugság, a zűrzavar, a talmi idegenség tobzódik, eszmei-morális vonalon is kiszolgálva azt a brutális népirtást, ami 60 éve minden szinten folyik ellenünk. Ha valahol, itt aztán kegyetlenül takarítanunk kell, elsöpörve a teljes áruló „élcsapatot”, fölszabadítva és levegőhöz juttatva fuldokló kulturális életünket! Nemcsak a tankönyveket szükséges újraírnunk, hanem féregteleníteni kell az Akadémiát s több tucat más intézményt, változtatni kell a pályázatok, a könyvkiadás, a kiállítások, a színházi és zenei előadások s az egész mecenatúra rendszerén, s valamennyi ágazatban az igazságot, a szépséget, a világosságot, a hamisítatlan nemzeti szellemet kell fölkarolnunk. Felszínre kell hoznunk szándékosan elsüllyesztett ősi kultúránk és hagyományvilágunk csodálatos kincseit, ki kell bányásznunk minden magyar értéket a feledés s az enyészet bűzlő mocsarából!

Szegény népünk máris ezerféleképpen megosztott, vétek lenne még vallási téren is fokozni ezt. Noha magam is tudok a Biblia (főleg az Ószövetség) furcsaságairól, ferdített „fordításairól” s a judaizmus kereszténységre kifejtett mérgezéseiről (mind a katolikus, mind a protestáns felekezetekre áll ez!), mégsem támogatom azokat, akik szét akarják verni történelmi egyházainkat, s helyettük valami ködös „ősmagyar vallást” emelnének piedesztálra. (Ezt már Kanadában, Ausztráliában s másutt is megpróbálta az emigráció, s nem jutottak vele semmire. Ez olyan elemi fölháborodást okozna sokak körében – nem csupán a papságon belül –, hogy akár Hunniát is elsöpörhetné!) Nem tehetjük meg azért sem, mert nincsenek pontos ismereteink őseink hitéről, tehát jobbára csak fantáziálásra kényszerülnénk; s a Teremtőn kívül ugyan ki birtokolhatja a tökéletes világképet? Viszont bízom abban, hogy egyházaink apránként megtisztíthatók a zsidó mételytől, a liberálkommunizmus s a szabadkőművesség rákos daganataitól, s (a nem-zsidó!) Jézus személyének centrumba helyezésével a kereszténység ismét magyarossá tehető, fokozatosan átitatva mindazokkal az elemekkel, amiket régi mágus-vallásunkból és táltos-hitünkből földeríteni és megtartani érdemes. Úgy gondolom, Hunniában a vallás legyen szabad és sokszínű, de persze szűrjünk ki minden olyan téveszmét és elfajult szektásodást, ami a magyarság önazonosságát, küldetéstudatát és lelki egyensúlyát bomlasztja. (Az önjelölt mai „táltosokkal” is legyünk óvatosak. Tapasztalataim szerint a zömük csak pénzszerzésre használja mások naivitását, s „tűzön járásaival”, gyorstalpaló „táltos iskoláival”, dilettáns „csontkovácsolásaival” lejáratja az égiekkel valóban bensőséges viszonyban álló, születésétől kiválasztott, különleges képességű szellemi nagyjainkat.) Hunnia minden polgárának illik elfogadnia, hogy Boldogasszony Anyánk (Babba Mária) s a Szent Korona országa vagyunk, mely eleve bizonyos (mások által irigyelt s fölfoghatatlan) védőernyőt és szakrális magasságot jelent számunkra.

Sajtó, hírközlés, propaganda (8. csoport)

A média napjainkban tán a legkiemelkedőbb hatalmi ágazat, egyesek tudatiparnak is nevezik. Nyilvánvalóan megengedhetetlen, hogy ez a közvélemény jóhiszemű formálására, ám alattomos népbutításra is használható erő a legocsmányabb eltipróink hídfőállása maradjon. Tárgyilagosan, nagy körültekintéssel, fajra és vallásra (talmudista sivalkodásra) való tekintet nélkül fel kell térképeznünk az elmúlt 60 esztendő visszaéléseit, hazugságait, rágalmazásait, csúsztatásait, s kíméletlenül ki kell szórnunk a szakmából mindazokat, akik bizonyíthatóan közreműködtek a magyar értékek besározásában, a hazaárulás, az erkölcstelenség, a sátáni dögszag terjesztésében, vagy egyéb szempontok szerint váltak alkalmatlanná hivatásuk gyakorlására. Ha valahol fertőtleníteni, lomtalanítani kell, akkor az a médiumok dzsungelszerűen burjánzó, pestises világa. Külön oda kell figyelnünk a magukat nemzetinek valló, noha valójában csak a hungarus színekbe burkolt mózesi maceszt öklendező sajtótermékek bálványozott munkatársainak leleplezésére. Máris nekiláthatunk a listák összeállításának; jómagam is számtalan alvilági bértollnokot ismerek, letagadhatatlan irományain és közszereplésein keresztül. (Ezekből a csatornatöltelékekből még remek aratómunkás, esztergályos, tetőfedő, esetleg szénfejtő bányarém válhat, elvégre meg van írva, hogy orcád verítékével keresd meg a betevő falatodat, ne pedig a szerencsétlen magyarokat nyúzva.)

Ne befolyásoljon bennünket a(z éppen miattuk) soha nem létezett sajtószabadság farizeus módon történ