Siklósi András

Végső kisemmizésünk és likvidálásunk az EU-ban

(Alapelv: tőlünk mindent – nekünk semmit!)

Mottó: „A zsidó nép – egészében véve – a saját Messiása lesz. Uralkodni fog az egész világon, össze fogja olvasztani az emberi fajokat, meg fogja szüntetni a határokat, és el fogja távolítani a monarchiákat, melyek az önkényesség védőbástyái. Egy világköztársaságot fog berendezni, amely végezetül minden zsidónak polgárlevelet fog adni. Ebben az új szervezetben Izraelnek az egész világon szétszórtan élő gyermekei, akik ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, akik ugyanazt az áthagyományozott nevelést kapták, mindenhol ellenállás nélkül vezetőkké lesznek… Így fognak beteljesedni a Talmud ígéretei, melyek szerint, ha eljön a Messiás ideje, a zsidók az egész világ vagyonát kezeikbe fogják kapni.”

(Részlet Baruch Levi rabbi Marxhoz írt leveléből)

Pár héttel ezelőtt visszatetszően nagy pompával ünnepelték kontinensünk vezető politikusai az Európai Unió (EU) jogelődjének, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásának 50-ik évfordulóját, ill. az ezt szentesítő Római Szerződés félszázados aláírását. Több városban is megemlékeztek az eseményről, a központi rendezvény pedig Berlinben volt, ahol egyúttal egy semmitmondóan negédes, mindenkinek hízelgő Nyilatkozatot is megfogalmaztak. Valóban ilyen felhőtlen, problémamentes lenne az EU jelenlegi állapota és jövője? Vagy ez a gusztustalan hurrá-optimizmus csupán a létező súlyos gondok takargatására szolgál? Mielőtt belefognék a kérdés tüzetes elemzésébe, hadd idézzek fel néhány mondatot abból a tanulmányomból, amit 4 éve a csatlakozási népszavazás előtt írtam, s melynek esélye sem volt arra, hogy a széles nyilvánossághoz is eljuthasson.

„Tagok legyünk, vagy szabadok? – kérdezhetnénk Petőfivel. Sokan nem is sejtik, milyen fontos döntés előtt állunk. Jövőnket, sorsunkat, fennmaradásunkat végérvényesen meghatározhatja egy helyes vagy helytelen voksolás. Parlamenti és önkormányzati választások 4 évenként vannak. Ezek jelentősége egyre csökken a silány kínálat miatt, bár elvileg egy korrupt, hazug, bűnöző társaság a ciklus végén felváltható egy kevésbé rosszal. Itt most nincs lehetőség korrekcióra. Ha elhibázzuk, akár évtizedekig, talán a végpusztulásig viselnünk kell a következményeit. A mostani formális demokráciát és függetlenséget könnyen fölválthatja egy még sötétebb fEUdális gyarmati sorba taszíttatás, a hivatalos körök lelkes EUfóriáját pedig az össznemzeti EUtanázia. Hova is akarnak tulajdonképpen csatlakoztatni, beléptetni bennünket a gonosz háttérerők és a jól látható érdekcsoportok farizEUsai? Mielőtt nEUrózisba esnénk, vagy a szakadékba zuhannánk, vegyük elő józan eszünket, mérjük fel a tétet, és gondolkozzunk magyarok! Elképesztően hamis, egyoldalú és tolakodó az a propaganda, amit hosszú hónapok óta ránk zúdítanak ellenségeink; ugyanakkor feltűnően elzárnak tőlünk minden valódi információt, hasznos külföldi tapasztalatot, hogy még véletlenül se láthassunk tisztán. Ne felejtsük: ha az ’igen’ kerül többségbe, valószínűleg a teljes beolvadás, arculatvesztés és tönkremenetel vár ránk, míg egy határozott ’NEM’-mel megőrizhetjük viszonylagos szabadságunkat, önrendelkezésünket s a reményt egy majdani felemelkedésre. 2003. április 12-én tehát járuljunk az urnákhoz minél számosabban, és saját érdekünkben a NEM mellé tegyük a keresztet, nehogy később összeroskadjunk e kereszt súlya alatt. Az EU egy mézesmadzag, egy halálos csapda. Kívüle is van élet, sőt csak ott van!”

Világos és vállalható szavak, ma sem mondanám másként. Nézzük meg immár részletesen – a múltba is visszatekintve – az EU felépítését, közelebbi és távolabbi céljait, s mindenekelőtt hazánkra, nemzetünkre gyakorolt befolyását. Noha az elmúlt 3-4 évben alapos ízelítőt kaphattunk az EU valódi természetéről, bátran állíthatom, hogy még mindig roppant keveset tudunk arról a borzalomról, ami bennünket érhet e torzszülött szervezet karmaiban.

1. Magyarország és Európa viszonya a történelemben

Európa legősibb népe, legnagyobb kultúrnemzete vitathatatlanul a magyar. Ma is a legtökéletesebben őrzi az Aranykor letűnt és szétszóródott népeinek nyelvét, írását, hagyományait, szokásait, mítoszait, mese- és mondakincsét, népművészeti és zenei motívumait, genetikai fölépítését, egész világképét. A magyarság elődei azonos vagy magasabb szinten álltak a történelem olyan ismert népeinél, mint a sumérok, egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök, rómaiak stb. Európa mai országai és lakói még nyomokban sem léteztek, amikor mi már benépesítettük a Kárpát-medencét, és virágzó önellátásra rendezkedtünk be. Ez a mi Istentől adományozott őshazánk, ahonnan időről időre kirajzottunk az évezredek során a négy égtáj felé, s ahova szükség szerint vissza is tértünk bizonyos időközönként, akár a gyermek a dajkáló anyai karokba. Mi soha nem szorultunk Európára, míg az félistenként tisztelt bennünket, s annyit tanult tőlünk minden téren, mint mesterétől a tudásra éhes kisdiák. A „művelt” – és szerencsésebb helyzetéből fakadóan immár nálunk jóval előkelőbb anyagi és civilizációs szinten élő – Nyugat lelkében most is barbár hozzánk képest. Kollektív emlékezetében Európa őrzi ezt az áthidalhatatlan különbséget, ezért ma is irigykedik ránk, s idült gyűlölködésében mindent elkövet, hogy tovább gyengítse, fosztogassa, pusztítsa fajtánkat, akár a végső enyészetig. Ugyanakkor, hogy kisebbrendűségi komplexusait álcázza, hamis históriát, nem létező mitológiát, komolytalan származáselméleteket kreál magának, míg a mi valódi eredetünket eltagadja, egykori nagyságunkat szánalmassá zsugorítja. De a tényeket nem képes lenyelni és megemészteni, ezért bárhogy is cselekszik, mindig mi leszünk erkölcsi fölényben vele szemben, egészen az utolsó magyarig.

A Kárpát-medence öröktől fogva Európa dobogó szíve, s egész bolygónk szakrális központja. Földrajzi, vízrajzi, éghajlati, gazdasági, katonai téren páratlan egység. Termőföldjei kiváló minőségűek, energiában, nyersanyagokban és hőforrásokban rendkívül gazdag, természeti szépsége kiemelkedő, növény- és állatvilága hihetetlenül változatos. Minden jelen van itt, mint egy óriási bőségszaruban, s ami véletlenül hiányzik, arra tán nincs is szükség. Nekünk nem kellett hont foglalnunk, mint Európa összes nációjának, mi az idők hajnalán belenőttünk, belegyökereztünk ebbe a varázslatos és szentséges tájba. Az utóbbi 1000 évben mi mindenünket önzetlenül Európának adtuk, s eltékozolt kincseinkért és vérünkért cserébe csak megvetést, cserbenhagyást, csalárd hitegetést, rablóbandák garázdálkodását kaptuk. Századokon át egy méltatlan Európa s egy velejéig romlott álkereszténység hősies védőbástyája voltunk, a saját érdekeink és fönnmaradásunk rovására. A kegyetlenül önző, sivár szellemű Európa térden állva kérhetne bocsánatot az ellenünk elkövetett engesztelhetetlen bűnökért, és örökké hálás lehetne a magyarság jézusi lelkületű, lovagias magatartásáért. De hol vagyunk ettől? Noha egy nép sem tett annyit Európáért, mint a mienk, a Vén Ringyó (a büszke nő??) most is azt lesi, mit vehetne el még tőlünk, mivel szolgálhatnánk további boldogulását; de közben fütyül gondjainkra, nyomorúságunkra, pedig jól tudja, hogy bajaink zömét éppen ő okozta rideg, érzéketlen viselkedésével. Idézzünk fel néhány példát, melyek közismertek ugyan, mégsem fölösleges őket most is hangsúlyozni.

A római birodalom Európa jelentékeny hányadával együtt meghódította Pannóniát s Erdély egy részét, de a teljes Kárpát-medencét elfoglalni képtelen volt. Nagy Károly császár (újabban a létezését is kétségbe vonják! – lásd Heribert Illig!) szétverte az avarokat (de az mese, hogy meg is semmisítette őket!), és egy szekérkaravánnal elhurcolta kincseiket. Atilla király, majd Árpád fejedelem utódai elégtételt vettek a sérelmekért, és csodás harci sikereket arattak az egész kontinensen. A magyarság Európa legerősebb, legkiválóbb népe volt az ezredfordulóig. Szent István – bár az idegen papok és rangos elöljárók nyakunkra ültetésével, a zsidókereszténység kíméletlen meghonosításával, az ősi elveinket, hitünket őrző lázadók eltaposásával sokat vétkezett a nemzet ellen – ügyes diplomáciával és hadvezetéssel megvédte függetlenségünket, s egy szabad országot hagyott hátra, melyet örökösök híján Boldogasszony Anyánk kegyelmébe ajánlott. A tatárok békével jöttek hozzánk, és szövetséget ajánlottak Nyugat-Európa ellen; IV. Béla rosszul döntött, hogy elutasította. Értelmetlen volt szembeszállni a testvéri „pogányokkal” a „keresztény” brigantik védelmében. Az 1241-es muhi csatában s utána gyakorlatilag a lakosságunk felét lemészárolták vagy elüldözték. Később Béla nagy király lett (második honalapítónknak is nevezzük), újjáépítette és megerősítette az országot, de tévedését csak részben tehette jóvá. A „hitetlen” törökök szintén barátsággal közeledtek hozzánk, s nem akartak leigázni bennünket, csupán egy átvonulásra alkalmas korridort (folyosót) kértek a nyugatiak megtámadása végett. Az 1526-os mohácsi vészt s a 150 éves sanyargatást megúszhattuk volna, ha II. Lajos másképpen cselekszik. Természetesen szó sincs arról, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek s a végvári vitézek fölülmúlhatatlan áldozatait és hőstetteit elbagatellizáljuk, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy elkerülhettük volna annyi kiváló hazafi vérének kiontását, s a Kárpát-Duna-medence 3 részre szakítását. Csak megjegyzem, hogy a tatárok alig vonultak ki, a germánok máris megtámadták a határ menti országrészeinket, de a Habsburgok sem viselkedtek különbül velünk, mikor a török igát nyögtük. Segítséget nem kaptunk sehonnan (legföljebb kitartásra biztatást), sőt a franciák és Velence titokban még szövetkezett is az oszmán birodalommal a német-római császárság, s – ezzel közvetve – a kiszolgáltatott Hungária ellen. Mikor már teljesen legyengültünk, s a török is hanyatlani kezdett, a „bátor” Európa kiverte őket egészen a Balkánig. A „felszabadításért” persze a derék Habsburg-dinasztia rögtön benyújtotta a számlát: az elnéptelenedett vidékeket oláhokkal, tótokkal, rácokkal, svábokkal telepítette be, minket pedig vadabbul fosztogatott, mint a török valaha is tette. II. Rákóczi fejedelem is maga vívta dicsőséges szabadságharcát, mert sem a ruszki cár, sem a francia király nem nyújtott segítséget. 1848-49-ben pedig Kossuth szépreményű forradalmát tiporta sárba az osztrák-orosz túlerő. Majd a Monarchia oldalán – kényszerpályán haladva – belekeveredtünk az első, a németek mellett pedig a második világháborúba. A vesztések után megtorlásul kaptuk Európa (és Amerika) jóvoltából előbb Trianont, aztán pedig a szovjet vörös rémuralmat, azok összes szörnyűségével együtt. Mert kérdem én, ugyan mit kerestek az egyszerű magyar bakák Doberdónál, Isonzónál, Galíciában vagy a Don-kanyarban? – ahelyett, hogy a Kárpát-medence területi épségét védelmeztük volna mohó és áruló szomszédainkkal szemben. Budapest 1945-ös nagyszerű védelmével sem magunkon segítettünk, hanem a gyilkos sztálinista horda föltartóztatásával tulajdonképpen Nyugat-Európa szétdúlását és (el)kommunizálását akadályoztuk meg. A gőgös Európa (s az USA) 1956-ban is magunkra hagyott bennünket, sőt még a leveretést követő vérengzést sem próbálta meggátolni, noha a pesti srácok értük is dobálták a Molotov-koktélt. 1990-ben, a cucilizmus bukása után sem álltak mellénk, vagy öleltek magukhoz, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedő népünknek. A déli harangszón túl ugyan mit várhatunk tőlük az EU-ban? Esetleg adósrabszolgaságot, menekülthullámot, kábítószert, kulturális EUromoslékot, nemzeti öntudatunk szétrohasztását, földjeink felvásárlását, javaink további elprivatizálását, nacionalista és antiszemita bélyegek homlokunkra sütését… azaz semmi jót.

Külön meg kell emlékeznem a Vatikán (önálló államként nemrégen létezik) és az egyes pápák enyhén szólva felemás viselkedéséről is. Árpád-házi királyainkat annak idején keresztes háborúkra tüzelték, pénzt és fegyvert persze véletlenül sem adtak. (Az is vitatott, hogy a Szent Koronát egyáltalán Szilveszter küldte-e Vajknak!) A tatár és a török elleni heroikus küzdelmünkben is legföljebb imádkoztak értünk e „jeles” keresztények. Annál inkább próbálták királyainkat vazallusukká tenni; ennek érdekében csőstül jöttek hozzánk a magyarsággal s a jézusi tanításokkal mit sem törődő, fényes potrohú egyházi méltóságok. A magyar szenvedések, a keserű fohászok soha nem értek föl a magasságos pápai trónig. A 300 éves Habsburg és a 45 éves komcsi vészkorszakok alatt szavuk sem volt ezer sebből vérző fajtánkért. De a legtisztább püspökünket, Prohászkát indexre tették, Mindszenty bíborost pedig megfosztották érseki székétől. S a „szentéletű” II. János Pál ugyan megszívlelte-e a számkivetett csángók könyörgését, vagy felvidéki testvéreinknek engedélyezte-e a magyar püspökség felállítását? – miközben eltűrte a zsidó Paskai undorító röfögését, s az új egyházmegyék területének kijelölésével tulajdonképpen szentesítette a trianoni gúnyhatárokat, ill. a magyar szakrális értékek elkobzását és tönkretételét.

Folytathatnám a tanulságos világi és egyházi példákat, de tovább kell lépnünk. Ennyiből is megérthetjük, hogy Európa sohasem fogad be minket egyenrangú félként, annál inkább bekebelezne, fölzabálna, ha hagyjuk. Nyugodtan kijelenthetem, Európa centruma mi vagyunk, s nélkülünk csak olyan lehet, mint egy megtépázott lyukas zászló. Amíg azonban igazságunkat el nem ismeri, és nem hajlandó kielégítően orvosolni, addig semmi közünk Európához, sem az EU-hoz (a kettő messze nem ugyanaz!). Ezért arra kérjük, vegye le rólunk szennyes mancsát, s hagyjon végre magunkra; ne „segítsen”, ne „támogasson” semmivel, ne hozzon úgy, mintha vinne. Törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, piszkos alkukkal ne kössön magához, engedjen végre szabadon élni! Ha a vesztébe kíván rohanni, ám tegye, de minket ne rántson le a dögvészes éjszakába! Nem akarunk többé sem a védőbástyája, sem a bordélya, sem a kapcarongya lenni! Egyébként szilárd meggyőződésem, hogy a tévelygő Európát egyedül a szittya-magyar lelkület átvétele, a Szentkorona-eszmén alapuló államelmélet és közjog asszimilálása menthetné meg a káosztól, s kizárólag Mária Anyánk megújuló országának követése emelheti ki a mocsárból. Történelmi küldetésünk része a helyes út megvilágítása (amire először nekünk is vissza kell térnünk), de nem játszhatjuk tovább Európa pelikánjának hálátlan szerepét, mely önvérével táplálja tékozló fiait, hiszen magunk is betegen, legyengülve, roppant súlyokkal megterhelve fetrengünk a porban.

2. A globalizáció Európája

A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetők a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmű jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és időre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettőt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsőségesen egyéni szabadságjogok elsőbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus előtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tűnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erők diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkőművesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkőműves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idő. Akik a cionizmusra (a zsidó nacionalizmus és sovinizmus extrém formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlődött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentőségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár maga is megosztott (az utakat és módszereket illetően), abban föltétlenül egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyűlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az ő érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világállam, világkirályság megvalósításának eszköztára!

A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél a kis és nagy népek lezüllesztésével, elszegényítésével, tönkretételével, majd egy jellegtelen masszába gyúrásával, önazonosságuk, gyökereik fölszámolásával egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése, egy állati szinten tengődő, érzéketlen, könnyen manipulálható fogyasztói társadalom létrehozása az összes kontinensen. A kommunizmus bukása, az egypólusú rendszer kialakulása után minden felgyorsult, és egyre nyíltabbá válik. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elő rejtekhelyükről, levetve humanista álarcukat, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítő eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végső soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévő „jegybankja”) s maga az EU is; valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkőműves”, speciális zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják. Az óriáscégek szerepe és jelentősége növekszik, a nemzetállamoké pedig csökken, az emberiség nemzetközi (internacionalista-kozmopolita) irányba mozdul, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) előírja. A termelő gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülő rablókapitalizmus a földi népesség többségét tehetetlen nyomorúságba taszítja, az élet természeti feltételeit elpusztítja, a szerves ősi kultúrákat „civilizálja”; a pénz és párturalom („piacgazdaság”, „demokrácia”) által szétrombolja a létbiztonságot nyújtó szociális igazságosságot, a felebaráti szeretetet, az erkölcsi alapokat, a környezet és az ember harmóniáját. Egy egocentrikus faj(ta) szörnyű lázálmának kivitelezése végett – senkivel és semmivel nem törődve – planétánk puszta létét is kockára teszi a globalizáció, anélkül, hogy bármi pozitívumot fel tudna mutatni a föntiek cáfolatára. Az emberiség túlnépesedett, éhség, szomjúság, járványok, háborúk tizedelik, életszínvonala meredeken zuhan, ökológiai összeomlás felé száguld, s politikai-katonai szempontból egy időzített bombán üldögél. Látnunk kell, hogy a tőke- és hatalomkoncentráció nem folytatható tovább büntetlenül, mert hihetetlenül aljas és veszedelmes. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcsközelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.

Európát történelmileg kialakult nemzetállamok alkotják, melyek sajátos gazdasági-politikai hagyományokkal, földrajzi és éghajlati viszonyokkal, egyéni nyelvvel, kultúrával, vallással rendelkeznek, s erőszak nélkül nem gyömöszölhetők afféle közös akolba, mint a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Az európai érdekek és értékek védelmére szükség van egy önkéntes és egyenrangú szerveződésre, az önálló arculat megőrzését engedélyező laza konföderáció (nemzetközösség) létrehozására, melyben a tagországok szuverenitása nem sérül, s a társulás hasznát, előnyeit egyaránt élvezhetik kicsik és nagyok, a hátrányok minimálisra csökkentése vagy teljes kiküszöbölése mellett. Méltó összefogás, szövetkezés nélkül Európa elsüllyed, a hajdani „fejlett” gyarmattartó maga is gyarmattá, alárendelt régióvá válik (els