A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai és revíziójának sürgető parancsa

 

Mottó:

1, „Ha az ember az igazságnak csak egy kis részletét is megismeri, és ha ennek az igazságnak a fel nem ismerése az övéinek ártalmára lehet, akkor nincs joga azt ki nem kiáltani – történjék bármi azzal, aki kimondja.” (Henri Pozzi)

2, „A békeszerződések nem koporsók, amelyekből a legyőzötteknek sohasem szabad kilépniük.” (Benito Mussolini)

3, „Mindenki hazája szent. Belőlük egynek elpusztítása is felér az emberi faj megcsonkításával. Egy nép legyilkolására irányuló szándék Isten elleni hadüzenet, támadás az élet rendje és a történelmi gondviselés ellen. Lelkiismeretünk szerint bűntény. Bűneink azonban – hála legyen Istennek – mégsem hiábavalóak: elkövetőjükre terhet, romlást, büntetést hoznak.” (R. P. Gratry atya – Notre Dame, Párizs)

4, „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” (Théophile Delcassé – francia külügyminiszter)

5, „Trianon tehát történelmi tévedés, földrajzi szörnyszülött, gazdasági lehetetlenség, igazságtalan békeszerződés önmagában és tragikus következményeiben.” (Yves de Daruvár)

 

A trianoni katasztrófát a bolsevizmus évtizedeiben említeni is tilos volt, de „szalonképes” politikai körökben ma is kerülendő témának számít. Ennek ellenére az utóbbi pár évben számos jó szellemű, elmélyült, figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és monográfia született itthon is, sőt az emigrációban készült korábbi művek jelentős része is hozzáférhető a komolyan érdeklődők számára. Persze a hallgatag, álmos többség alig tud erről; szó sincs tehát arról, hogy a bennük foglalt gondolatok népünk egészét áthatják, ill. agymosott, elsivatagosodott tudatát hasznosan megtermékenyítik. Igen kevesen vagyunk, akiket e súlyos nemzeti tragédia állandóan foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától, viszonyulásától függetlenül, a belőle fakadó gondokat és terheket az egész magyarság a zsigereiben hordozza, s amíg képtelen eredményesen megbirkózni velük, addig reménye sem lehet a megújulásra és fölemelkedésre.

Felelős hazafiak, becsületes értelmiségiek sokasága kongatja a vészharangot, hiszen az eltelt közel három emberöltőnyi idő alatt népünk a végpusztulás küszöbére jutott, több ezer esztendős történelmének mélypontjára, olyan feneketlen kútba, ahonnan csak roppant energiák mozgósításával sikerülhet a feltámadás. A pesszimistábbak szerint azonban a nemzethalál mindenképpen elkerülhetetlen, s rajtunk már az Isten sem segíthet; itt már az égi csoda vagy egy fantasztikus csodasorozat is elégtelen. Egyre fogyatkozik azok száma, akik derűsen néznek a jövőbe, akik még hisznek valamilyen gyökeres fordulatban, s közülük is kevesen vannak, akik nem kívülről, a tőlünk nagyrészt független külső körülmények pozitív változásaitól várják mindezt. Viszont elenyésző kisebbségbe szorulnak azok, akik a kellő ismeretek birtokában nemcsak passzívan szemlélődnek, esetleg tudásukat másoknak is átadják, hanem akik aktív küzdelemre, kitartó helytállásra buzdítják a nemzetet, vagy legalább szűkebb pátriájuk atyafiságát. Mert az most már tökéletesen bizonyos, hogy a trianoni pestist, az életünket mérges pókként átszövő és sakkban tartó trianoni rémálmot csupán egy hatékony egységfrontba tömörülve, egymással és elszakított testvéreinkkel megingathatatlan szolidaritást vállalva, kizárólag a saját erőnkben bízva, minden áldozatra és harcra készen győzhetjük le. Azaz sürgősen cselekednünk kell, mert ebben az önző és aljas világban a legszebb gyászbeszéd, a legalaposabb bizonyíték, a legkiválóbb nyomtatvány, a legforróbb hazaszeretet, a legősibb jog s a legtökéletesebb igazság is hatástalan, és alig több az üres semminél. Haladéktalanul más útra kell lépnünk, azonnal tennünk kell valamit túlélésünk, megmaradásunk érdekében, mert ezt a munkát senki más, semmilyen álságos nagyhatalom vagy világbíró hivatal helyettünk el nem végezheti.

Trianoni számokban, tényekben, magyarázatokban, publikációkban immár nincs hiány, ami feltárható és kibányászható, szinte maradéktalanul rendelkezésünkre áll, amit pedig titok és homály fed, az valószínűleg örökre rejtve marad előttünk. Ismereteinket legföljebb pontosítani, árnyalni lehet a további kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez a kíváncsi történészek dolga; a politikusoknak s a nemzetvédőknek egész más a kötelessége. Jómagam az utóbbiak közé tartozom, ezért dolgozatom elsődleges célja: a meggyújtott fáklya továbbadása, a gyakorlati iránymutatás. Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti” lenni, sem átláthatatlan adathalmazokat görgetni, sem bárkiket unalomig ismételni, csupán a legszükségesebbek tudatos felhasználásával és fölemlítésével szeretnék valami újat mondani, ám kerülve a plakátszövegek frázispuffogtatását. Bizonyítani akarom következtetéseim helyességét, elképzeléseim megvalósíthatóságát, anélkül, hogy kizárólagosságra törekednék. Azért fogtam tollat, mert az igazságot nem lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor nem titkolt célom az sem, hogy hatékony fegyvert nyújtsak mindenre elszánt bajvívó bajtársaimnak, valamint fölrázzam közönyös, fásult, lélekben fáradt honfitársainkat, hogy közülük is egyre többen álljanak a mi oldalunkra. Már nincs hova hátrálnunk, a további lemondás és beletörődés maga az oktalan halál, a temetők államközi békéje, a tömegsírok borzalmas status quoja; míg a bátor önvédelem, a kemény szembeszállás ellenségeinkkel, a hősies végvári harc visszahozhat valamit abból, amit elődeink vérrel-verejtékkel megőrzött örökségéből könnyelműen eltékozoltunk.

* * *

I. A sátáni békemű történelmi előzményei, bűnei és a felelősök

 

Az újabb őstörténeti (régészeti, antropológiai, genetikai, település- és gazdaságtörténeti, nyelvészeti, mitológiai-vallási, kulturális-művészettörténeti stb.) kutatások egyértelműen igazolják, hogy a szkíta (szittya)-turáni fajtájú (nem pedig finnugor!) magyarság a világ egyik legrégibb származású ősnépe, mely számos beolvadt vagy kihalt, esetleg töredékeiben megmaradt rokonával, azonos tőről fakadó testvérével szemben (pl. szumirok, káldeusok, óegyiptomiak, szabirok, etruszkok, párthusok, mayák, inkák, kelták, hunok, avarok, besenyők stb.) a ma élő nemzetek sorában egyedül őrzi a legtökéletesebben bolygónk ősnyelvét, őskultúráját és őshagyományait. A mi szebb napokat látott, hatalmas és dicső nemzetünk többet adott a világnak, mint bármely pöffeszkedő ellensége, mint a Föld bármelyik egyeduralomra törő törpe vagy óriás etnikuma. A ház- és templomépítést, a kereket, a kocsit, a vitorlás dereglyét, az emelőcsigát, az öntözőrendszert, az agyagművességet, a kézműipart, az ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat és nyilat, a sütést, a főzést, a sörkészítést, az élelmiszer tartósítását mi találtuk föl; mi vezettük be az állattartást, a földművelést, a törvényeket, az írást s szükségből, a lovas-nomád kultúrát (zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú, szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta, kumisz…); magas szinten műveltük a matematikát, a csillagászatot, a gyógyítást, a szobrászatot, festészetet, zenét és a költészetet is; miénk a Föld legelső egyistenhite! (Hol van ettől a zsidók bálványimádása, személyre szabott, bosszúálló törzsi Jehovája, s a Mózes-arcúra formált Ószövetség összelopkodott passzusai és gyarló hamisításai?!) A mi vérünkből eredt Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra, Árpád, Boldogasszony Anyánk és Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus. Hol az az önjelölt vagy „választott” nép, mely hozzájuk fogható nagyságokat képes, csak egyet is, fölmutatni? Isten egyszülött Fia cáfolhatatlanul a magyari népből származik; létezik-e ennél méltóbb elismerése egy nemzet kiválóságának? – s mi mégsem tekintjük magunkat kiválasztott fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk előtt minden ember és minden népcsoport egyenlő. (Vagy tán vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)

Egyes vélemények szerint a Kárpát-koszorú egy ölelésre tárt karhoz hasonlít; mások úgy tartják, hogy egy anyaméhet formáz (melyhez a Balkán hegyei jelentik a csatlakozó petevezetéket), azaz a születő élet szimbolikus helye; vannak, akik szerint pont olyan, mint egy emberi agy, tehát a világ szellemi-lelki központját hivatott képviselni. Elvitathatatlan, hogy ez a terület – mely egyszerre gyönyörű természeti képződmény és titokzatos, misztikus vidék – a Teremtő különös szeretetével övezett eredendő őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk, ahol mindig otthon voltunk, s ahonnan kisebb-nagyobb számban időről időre kirajzottunk a Közel-Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe vagy a többi kontinensre, s ahova ismételten vissza-visszatértünk, mint simogatásra vágyó gyermek az anyaölbe. E páratlanul gazdag, fenséges és harmonikus ország évezredeken át táplálta és védte népünket, minden szükségeset bőséggel ontott hűséges fiainak. Nem véletlen, hogy annyi más népcsorda próbált betörni ide, s elfoglalni, elorozni tőlünk jogos tulajdonunkat. Nekünk nem kellett hazát szerezni, másoktól országot rabolni, hiszen előttünk nem élt itt senki; sem morvák, sem szlávok, sem latinok, sem semmilyen egyéb náció. Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni minket, ezért kellett olykor távolról hazatérő véreinknek szétcsapni köztük, nehogy a hívatlan vendég parancsoljon a házigazdának. Ez a honvisszafoglalás több lépcsőben történt, utoljára Árpád fejedelem törzsei vették birtokukba a kies Kárpát-Duna-medencét. Trianonig annak egészét vagy egyes részeit tartósan nem is tudta elhódítani senki. Európában és másutt sincs ilyen változatos táj, ehhez fogható geográfiai, vízrajzi, gazdasági egység, valamint hadászati védelemre alkalmas terület; itt minden növény megterem, minden állat megél, minden nyersanyag és energiaforrás rendelkezésre áll, lakói teljes önellátásra képesek.

Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-medence, mások is örömmel megszereznének, s egy ilyen büszke, alkotó nemzetet (bár semmi rosszat nem csinált nekik!) sokan irigyelnek, gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl nem morzsolják, vagy romlásba nem döntik. Szent Istvántól máig egész történelmünk az idegenek aknamunkájáról, ördögi bűntetteiről, meg-megújuló támadásairól tanúskodik, melyek ellen – életterünk és népünk megtartása végett – folytonos önvédelmi harcokat kellett vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000 év keserves, véres küzdelmeiben minden hősiesség, hit és hazaszeretet dacára egyre fogyatkoztunk, gyengültünk, zsugorodtunk. Szent László s az Árpád-házi királyok, majd Károly Róbert, Nagy Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül álltuk a sarat, utána azonban vereségeink sokasodtak, s ritka fellángolásaink ellenére sohasem sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi szintre. Féregként rágta testünket az idegen métely, kígyóként nőttek keblünkön a más fajtájú ragadozó népek. Nem érezve a később végzetessé váló veszélyeket, minden hozzánk menekülőt, hontalan csavargót oktalanul befogadtunk, megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi s vallási egységünket. Mint az ígéret földjére, úgy özönlött ide rác (szerb), tót (szlovák), oláh (román), horvát, sváb (német), zsidó és cigány. E kései „honfoglalók” békésen, háborítatlanul, a mi terhünkre szaporodtak és tollasodtak, élethalálharcainkban is gyakran a húsunkba tépő ellenségeinket támogatták; miközben mi magunkért, értük s még a „keresztény” Európáért is verekedtünk. Azokért a sanda mészárosokért, akik mindvégig barbár pogánynak bélyegeztek, kiközösítettek és száműztek a „kultúrnépek” sorából, akiktől mákszemnyi jót sem kaptunk, ám annál több megvetést, árulást, fosztogatást kellett elszenvednünk. Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Világost valahogy mégis kihevertük; tatárok, törökök, németek s a kisebb vérebek halálos harapásaiból mindig magunkhoz tértünk, de tekintélyünk, szerepünk, mozgásterünk és etnikai arányunk folyamatosan csökkent. 1910 körül az eredetileg színmagyar Kárpát-medencében már csak 52 %-os minimális többséggel rendelkeztünk. Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt példátlanul barátságos és nagyvonalú nemzetiségi politikánknak „köszönhető”, másrészt a kártékony Habsburg-dinasztia hosszú, tervszerű fellazításának és rombolásának eredménye.

Trianonhoz vezető kényszerpályánkat vizsgálva, a múlt század végének 3 fontos eseményét semmiképpen sem kerülhetjük meg. Az 1848-49-es szabadságharcunk durva eltiprását követő féktelen zsarnokság és magyarüldözés után, 1867-ben létrejött a hóhér és áldozata közti Kiegyezés, megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez számunkra is bizonyos látszatszabadságot biztosított, s lehetővé tette a meredek gazdasági felívelést, ill. a polgárosodást; valójában inkább ürügyet szolgáltatott későbbi kivéreztetésünkhöz. 1868-ban parlamentünk minden józanságot félredobva megszavazta az Eötvös-féle zsidó emancipációs törvényt, mely a nemzetiségek után immár a Galíciából és mindenünnen tömegesen bevándorló hitsorsosoknak is korlátlan lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt számuk a semmiből 800 ezerre emelkedett, s rövidesen megkaparintottak minden kulcspozíciót az iparban, a kereskedelemben, a bankok élén, a sajtóban, a színházakban, az oktatásban és a kulturális életben. Az 1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper végleg megpecsételte sorsunkat; az izraelita gyilkosok felmentése egyértelművé tette, hogy nálunk az történik, amit ők akarnak, mi pedig némán tűrhetjük az orcátlan kisemmizést, vagy mehetünk világgá. Ezek a minden eddigi ellenségünknél mohóbb és kíméletlenebb döglegyek módszeresen fogtak belső leépítésünkhöz, szemtelen tönkretételünkhöz és fölzabálásunkhoz. Cion bölcsei már a századfordulón kiadták a jelszót: meg kell szereznünk a magyarok hazáját! E kettős, Habsburg-„kazár” szorításban népünk cél nélkül vergődött, bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, ősi hagyományaitól, szokásaitól fokozatosan megfosztva, „finnugorrá” lefokozva tengette sivár életét. De lelketlen főuraink s az élvezeteket hajszoló dzsentrik sem sokat törődtek nemzetünk nyomorúságával, sőt inkább a még megszerezhető koncon marakodtak. Nagy látnokunk, Istóczy Győző és világos fejű társai, vagy Prohászka Ottokár, Bangha Béla és mások hiába figyelmeztettek az idegen térfoglalásra, hiába jósolták meg a közelgő földrengést, nem igazán hallgatott rájuk senki.

Már jóval a háború és Trianon előtt a nyugati hatalmak ill. a Habsburgok több ízben fölbíztatták, föllázították ellenünk az amúgy is egyre öntudatosabb és pimaszabb nemzetiségeket, valamint a határainkon kívül élő testvérnépeiket. Ezek irredenta vezetői eleinte titokban, később egyre nyíltabban készültek országunk részbeni vagy teljes megszállására; látszólag „jogaikért”, „egyenlőségükért” léptek föl, közben alattomos, hazug, agresszív propagandával gyűlöletet keltettek a magyarság ellen; elmaradottságuk fő okát a magyar elnyomásban megjelölve. Holott Európa egyetlen országában sem élveztek akkora szabadságot, olyan garantált esélyegyenlőséget a kisebbségek, mint nálunk. A mi hazánkban nemhogy nem üldöztek senkit származásáért, hanem valóságos paradicsomi állapotok uralkodtak más régiókhoz képest (pl. Franciaország, Spanyolország, Brit Birodalom, Oroszország stb.), azaz szinte minden ésszerű kívánságot gálánsan teljesítettek törvényhozó és végrehajtó szerveink, gyakran az államalkotó magyarság rovására. Pedig óvatosabban kellett volna bánnunk az engedményekkel, mert ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a szélsőséges pánszláv, pángermán, nagyromán és zsidó területhódító törekvések. Magyarország történelme során mindig csak ősi határait, lakóinak szabadságát, életét védte; legföljebb az ellenség kiverése vagy támadásának megelőzése végett léptünk idegen földre (ill. olykor szövetséges kötelességeink teljesítése okán), de sohasem területrablás szándékával. A küszöbön álló világháborúhoz tehát semmilyen érdekünk nem fűződött, s a kontinens kormányfői közül egyedül Tisza István volt az, aki határozottan tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit később emiatt orvul meggyilkoltak!). A háború főként az Antant érdeke volt, mely politikai-gazdasági elsőbbségét a feltörekvő Központi Hatalmak (elsősorban a Monarchia) szétrobbantásával és eltaposásával próbálta megőrizni. Ténylegesen azonban az akkor még láthatatlan, ám igencsak számottevő szabadkőműves-zsidó világmaffia provokálta ki, hiszen a harcokból s a sikeres befejezést követő osztozkodásból ő húzhatta a legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó ádáz küzdelmekben egyik fél sem győzött; az I. világháború kimenetelét az USA belépése döntötte el, nem annyira katonai erejével, mint a liberális Wilson elnök 14 pontjával. Ennek lényege, hogy elismeri a népek önrendelkezési jogát, s a békeszerződéseket, határmódosításokat nem győztesek és legyőzöttek kötik meg, hanem egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás eseteknél pedig népszavazást alkalmaznak, azaz az önkénnyel szemben mindenütt az igazságot és méltányosságot juttatják érvényre. Valójában ez a nagyszerű, demokratikus elvrendszer csupán mézesmadzag, fondorlatos csalétek volt, mert a Párizs környéki békeparancsokban pont az ellenkezője valósult meg, hideg, kegyetlen, logikátlan, embertelen módon; az abszurd színjáték csúcsaként maga Wilson is megtagadta (szemétre hajította!) korábbi magasztos elveit.

Elmaradtak tehát a mindent eldöntő, legvéresebb végső ütközetek. A fegyverszüneti egyezmények alapján (senki sem kapitulált!) a hadseregek békésen visszatértek országaikba. Meg kell említenünk, hogy a magyarok remekül állták a próbát, s mindenütt határainkon kívül, idegen területeken harcoltak, a Kárpát-medence földjét egyetlen ellenséges csizma sem tiporta. Hazatérésüket az általános kimerültség, a fájó veszteségek ellenére sem vereségként élték meg. Több mint hiba, szörnyű bűn volt azonban leszerelni és föloszlatni őket. Azok a zsidók, akik a leghangosabban ordibáltak a háború mellett, most hirtelen mind pacifisták lettek, elszánt békepártiak, még a katonák puszta látványa is irritálta őket. (Micsoda pálfordulás a „damaszkuszi úton”!) A magyar honvédség ekkoriban nemcsak Közép-Európában a legnagyobb létszámú, legütőképesebb fegyveres erő, hanem szükség esetén képes volt elrettenteni vagy visszaverni bármely nagyhatalmat is, amennyiben kalandor akciókat kezdeményez ellenünk; a Kisantant csapatait pedig fél kézzel megsemmisítette volna. Egy hazánkat oroszlánként védelmező nemzeti hadsereggel szemben a „győztesek” semmilyen megalázó, sértő békét nem kényszeríthettek volna ránk, és egy zsebkendőnyi földet sem rabolhattak volna tőlünk. Ahogy a Kemál Atatürk vezette hősies török honvédek is meghiusították országuk szétszabdalását, s az utolsó szálig kiverték a betolakodókat Anatóliából. Mi pedig ahelyett, hogy emberi és anyagi erőink javát mozgósítva fölálltunk volna a határokon, berendezkedve egy sziklaszilárd körkörös védelemre, fölültünk az első kaftános szirénhangoknak s katonáinkat szépen hazaküldtük. Így aztán az oláh, cseh és rác martalócok úgy jöttek be, mint kés a vajba, s minden ellenállás nélkül könnyedén elfoglalták és kifosztották az egész országot, még Budapestet is. Trianon tulajdonképpen a létező demarkációs vonalakat szentesítette új országhatárokként, a magyar tárgyaló felet meg sem hallgatva. (Stromfeld Aurél vörös felkelői és a nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek el néhány biztató győzelmet északon és nyugaton, rajtunk ez már nem segített.) Mielőtt mások felelősségét firtatnánk, maradjunk még a saját portánkon. Megbocsáthatatlan bűnöket követett el a hazai zsidóság abban is, hogy 1919-ben kirobbantotta a szovjet mintájú patkányforradalmat; mely nemcsak mérhetetlen károkat okozott, hanem további undort és példastatuálási szigort váltott ki a magyarságot amúgy sem kedvelő trianoni hentesekben. (Károlyi Mihály, Linder Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és egyéb cégéres gazemberek felelőtlen, mocskos tevékenységükkel nem csekély mértékben járultak hozzá megcsonkításunkhoz; valójában egy külső hittestvéri megbízatást teljesítettek, ezzel is ürügyet szolgáltatva bosszúszomjas sírásóinknak.)

Párizs környékén, Versaillesban, Neuillyben és St. Germainben kizárólag a „győztesek” ítélkeztek. Lelkiismeretüket, becsületüket (ha volt!) félredobva, az emberi és isteni törvényeken átgázolva megalkották Európa történelmének legnagyobb hazugságát és szégyenét, a tucatnyi háborúnál kártékonyabb, a jövőt is kínosan beárnyékoló sátáni békeművet. Ezzel igen komoly szenvedéseket, veszteségeket okoztak Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának és Törökországnak, de nagyságrendekkel súlyosabb problémákat hazánknak. Magyarországot irgalmatlanul felnégyelték; nem büntették, hanem kivégezték, és pokolba taszították! Azt a lovagias kultúrnemzetet mészárolták le és rabolták ki mindenéből – gonosz cselszövéssel és erőszakkal – , amelynek Nyugat-Európa a múltban életét és műveltségét köszönhette, s melyet szemtől-szemben most sem győzhettek volna le. A látható és megnevezhető külföldi bűnösök mindössze a jéghegy csúcsát képezik, mellyel védtelen népünk hajója Trianonban (Titanicként) ütközött. A főbb gyilkosok, az igazi méregkeverők, a gúnyhatárok térképrajzolói, a gyötrelmes feltételek és jóvátételek kidolgozói, a t